Ez az én történetem is

Amikor a Slovart Könyvkiadó volt szíves fölajánlani nekem Kertész könyvének fordítását, és először beleolvastam a szövegbe, nem akartam hinni a szememnek, hiszen ez az én személyes történetem! Hiszen ezt mind ismerem, ezt mind megéltem! Azzal a különbséggel csupán, hogy a mi téglagyárunk nem Budapesten volt, hanem az akkori magyar Kassán. De a mi transzportunk is Auschwitz felé indult, majd Buchenwald helyett más táborokba – ugyanakkor, ugyanolyan körülmények között...

Már ötvenöt esztendeje emlékezem ezekre a dolgokra, beszélek róluk, tárgyilagosan, nyugodtan, elérzékenyülés nélkül, sírás nélkül, szinte kívülállóként. Pontosan 1944. augusztus 20-a óta, amikor a Riga melletti Kaiserwald táborában elszakítottak édesanyámtól. Attól a pillanattól kezdve a lelkemet és az eszemet mintha valamiféle közönyös tompaság, vakság, távolságtartás, isten tudja minek a kegyes páncéljába burkolta volna be, örökre.

Olvastam és fordítottam Kertészt, és mindjobban meggyőződtem róla, hogy ezzel a munkával a Gondviselés ajándékozott meg azzal a bizton jelenvaló, de a hosszú évek óta talán tudat alatt elutasított katarzissal. Attól a pillanattól kezdve, hogy „hősünk” a csepeli vámon találja magát, az én véd#pajzsom megszűnt működni. Mondatról mondatrajutva támadtak föl bennem hihetetlen intenzitással a régen elfelejtett képek, helyzetek, érzések, benyomások, pillantások, szagok, érintések, szorongások... Újra és újra, az ismételt olvasással összeszorult a torkom, és végre megeredtek a könnyeim! A megrendülés és a fájdalom könnyei, a történtek abszurditása felett érzett tehetetlen dühé, a megnyugtató, együgyű emberi könnyek, igen, és végre a megkésett és annyira fontos szánalom könnyei az eltékozolt gyermekkorért és ifjúságért, a szülők, az otthon és minden elvesztése fölött érzett bánat könnyei. Egyszersmind a hála könnyei a szerző iránt, aki kétségkívül hasonló kínok között varázsolta elő ezt a rendkívüli szöveget, melynek végére odaírta a számomra is kulcsfontosságú szavakat arról, hogy nem kezdhetünk új életet, csak a régit lehet tovább folytatni, s hogy igenis folytatnunk kell ezt a folytathatatlan életet...

Amennyiben a fordítót megilleti a jog arra, hogy üzenjen valamit az olvasónak, akkor szerényen azt kívánom: olvassák és ne féljenek. Kertész Imre (mint Elie Wiesel mondja) „kimondta könyvében a kimondhatatlant”, tárgyilagosam érzelgősség nélkül, olykor humorral. És hozzátehetem, nagyon, nagyon pontosan. Nem véletlenül és nem csupán rendkívül eredeti irodalmi értékei okán jelenik meg ez az írás annyi országban, annyi nyelven. Ezt a témát már könyvek garmadája dolgozta föl, ám Kertész regénye kétségkívül a legigazabbak és a legfontosabbak közül való.

(A Právo 2002. október 12-i számából fordította Brogyányi Judit)