Éva is egy állomás, amely tovább viszi az úton

#Oláh Csaba felvételei Éva: Madáchné Fráter Erzsébet. Többféle történelmi kosztümben. Pap Verát könnyű öltöztetni. Kiváló színésznő. Nagykabátban a Paradicsomból kiutasítva ugyanolyan hiteles, mint amikor Londonban rágógumizik vagy szoláriumágyban barnítja bőrét. Nem szaval. Érti, amit mond. Jeles színésznőhöz illően jelesül alakít.

Madách műve születése óta nemzeti ügy. Most duplán az, hiszen az új Nemzetiben játsszák egy kiemelt költségvetésű, látványos előadásban.

Tizennégy női szerepet játszom a darabban, tizennégy különböző nőalakot. De azzal, hogy ez a tizennégy figura együtt: Éva, különösebben nem foglalkoztam. Mint ahogy azzal sem, hogy a színház felépítése politikai ügy lett. Engem ez nem zavarhatott meg a munkában. Bár egyáltalán nem politizálok, pusztán azért, mert elvállaltam a szerepet, rólam is azt mondták, hogy tolom a Fidesz szekerét. Egyébként az Ádámot játszó Szarvas József is ugyanezt a „pecsétet“ kapta. Pedig őt sem izgatja a politika. A Lucifert alakító Alföldi Róbert édesapja MSZP-s képviselő, így azt gondolták, akkor ő is ugyanazon az oldalon áll, noha érezhet ő másképpen is. Róla az is elterjedt, hogy csak a pénzért vállalta el a szerepet. Meg is kérdeztem, hogy és én? Én csak puszit kapok érte, vagy mi lesz? Ezek olyasfajta igazságtalanságok, amelyeket az ember nem tud elfogadni, de annak sincs értelme, hogy kapálózzon ellenük. Még akkor sem, ha folyamatosan ezt hallgatja, ezt olvassa. Elvállaltam egy szerepet, és a lehető legjobban akartam megoldani. Részemről ezért fontos a Tragédia. Ha visszautasítottam volna az ajánlatot, akkor meg azt kérdezték volna, hogy „normális színész az ilyen?“ És bizonyára bántottak is volna. Én nem vagyok egyetlen párt tagja sem, esküt is csak egyet tettem az életben, az pedig a „színészeskü“. Hogy játszani fogok.

Korábban mennyire ismerte a Tragédiát?

A gimnáziumban találkoztam a művel mint kötelező olvasmánynyal. Nagyon szerettem olvasni, de arra már nem emlékeztem, hogy ez milyen szerep, hiszen akkoriban még bohócnak készültem. Ha választhattam volna, természetesen Lucifer mellett döntök, mert az a legjobb szerep a darabban. Jobb, mint Ádám és Éva együtt. Intrikusnak lenni hálás feladat a színpadon. Ádám és Éva csak a paradicsomban tudtak egymáséi lenni. A darab folyamán egyszer sem boldogok, egyetlen színben sem. Tulajdonképpen ettől játszható a dráma, mert megfejthető emberi kapcsolatok vannak benne. Madách szörnyű élete, a nőgyűlölete, amelyet a Fráter Erzsébettel kötött házassága váltott ki benne. A prágai színben meg is írja ezt a borzalmas viszonyt, hogy örökké csak veszekedés van közöttük, s a nő másutt keresi a boldogságot, tehát szeretőt tart. Madách a darab során többször is megöli a nőt. Behozza Évát mint kikapós Borbálát, aztán márkinőként felküldi a guillotine-ra, majd egy pórnő képében viszszahozza. „Milyen hasonlatosság és mégis minden milyen más!“ - írja. Egy biztos: Madáchot keményen foglalkoztatta a férfi-nő kapcsolat, de sem a darabban, sem az életében nem talált választ bizonyos kérdésekre. Ádám és Éva voltaképpen ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint a mai kor embere. Felhőtlen boldogság csak a mesében létezik. Vagy ott sem.

Szikora Jánossal, az előadás rendezőjével többször dolgozott már. Hogy csak három darabot említsek: Éjjeli menedékhely, A vágy villamosa, Az út végén a folyó. Milyen helyzetben érte a felkérése?

Otthon voltam, amikor felhívott telefonon. Megdöbbentett. Én akkor még nem tudtam, hogy ő vállalta el a Nemzetiben az első színdarabot. És akkor mondja, hogy a Tragédiát rendezi, és hogy „Éva lennél, el kellene játszanod.“ Anynyira meglepődtem, hogy azt kérdeztem: „Te János, való ez nekem?“

Kétségei voltak?

Hirtelen ezer kép jelent meg előttem. Azt tudtam, hogy Éva már nem egy fiatal lány. De a telefon végén csönd volt. János nem válaszolt. „És ki játssza Ádámot? - kérdeztem. - Kivel kellene virítanom?“ Azt mondja: „Szarvas Józseffel.“ Erre aztán teljesen megnyugodtam. „Ja, akkor minden rendben.“ És rögtön megjelent előttem Szarvas József hétköznapi Ádámként, és tudtam, hogy János nem hősszerelmesben és tragikában gondolkozik. Korábban ugyanis nagynevű tragikák játszották Évát. Jászai Mari, Tőkés Anna, Lukács Margit. Hogy milyenek lehettek, fogalmam sincs. Szikora azt is rögtön közölte velem, hogy ő valami mait szeretne. És meggyőzött, hogy nekem ezt igenis el kell játszanom. Innentől kezdve pedig izgatott a dolog. De mert a Vígszínház színésznője vagyok, azonnal felhívtam Marton Lászlót, az igazgatómat, hogy tudjam, mit szól mindehhez, és számolt-e velem ebben az időben. Vagyis, hogy kiad-e a színházam? A hír őt is meglepte. Csak annyit kérdezett: „Izgat a szerep?“ Persze, feleltem. „Akkor el kell játszani!“ És éreztem, hogy büszke rám. Eszenyi Enikő is azzal gratulált még a próbák kezdete előtt, hogy „Rocsikám, bekerülsz a színháztörténetbe!“

Nem ijedt meg?

Természetesen megijedtem egy kicsit. Új épületben, új csapatban ilyen szerepet megformálni fantasztikus érzés. Magától a feladattól azonban nem tojtam be. Eljátszottam már vagy hatvan főszerepet, köztük Shakespeare-t is nem egyszer, tudom, mi az, hogy verses darab. Elég jó az agyam ehhez is. Akármilyen anyagot kell megtanulnom, mindig arra gondolok, hogy amint elkezdem a fejembe vésni a szöveget, fogy, ami a papíron van. És egyre könnyebben tanulom, mert rááll az agyam a ritmusára, a nyelvezetére. Szikora János egyébként elég sokat kihúzott a darabból. Ha az egészet játsszuk, nem négyórás lenne az előadás, mint most. Ilyen hosszú színpadi műben ez idáig nem is szerepeltem. De a bemutató napján egy kicsit sem izgultam jobban, mint máskor, premier előtt. Tornáznom kellett, nehogy lemerevedjek. Bemelegítettem, hogy az izmaim tökéletesen működjenek. Nem is hallgattam meg a színházavató beszédet. El voltam foglalva magammal. Aztán ahogy kiléptem a színpadra, hihetetlen nyugalom szállt rám. Csak addig volt nehéz, amíg meg nem szólaltam. Az első mondat után már ment minden a maga útján.

A dupla próbákat miképpen viselte?

Dupla próbák? Éjjel-nappal dolgoztunk! Iszonyú strapás próbaidőszak volt ez. Két hónapra szinte beköltöztünk a színházba. Nem volt egyetlen szabad estém sem. Mert ha igen, akkor játszottam. Az volt a csemege az életemben. A szellőztetés. Az utolsó két hétre aztán kiadott a Vígszínház. Akkor már egyáltalán nem voltak előadásaim. A férfi kollégák azonban jóval nehezebben viselték a strapát, mint mi, nők. Ők sokkal idegesebbek voltak. Hisztériáztak. Én nem vertem ki a hisztit egyszer sem. Pedig az utolsó két hétben még mindig nem volt kész minden ruhám. Ott tipródtam a mackómban, a többiek, az athéni színben, már talpig be voltak öltözve. De bírtam idegileg is, fizikailag is. Én utána dőltem ki. Közvetlenül a bemutató után. Mivel a próbák során meglehetősen keveset ettem, annyira összeszűkült a gyomrom, hogy csak fokozatosan lett volna szabad hozzászoktatnom a „terheléshez“. A premier után azonban rám szakadt öt szabad nap, és Sándorommal lementünk Hajdúszoboszlóra. Enni, aludni, pihenni. És nekiestünk a birkapörköltnek, a csülöknek, és olyan beteg lettem a harmadik napon, hogy alig bírtam lábra állni. Iszonyatosan bezabáltam, miközben olyan szűk volt a gyomrom, mint egy hadifogolynak. Én meg durr, neki a kajának. Szörnyű kínoknak tettem ki magam.

Az előadás mennyire viseli meg?

Fizikailag?

Igen.

Mire nagyon elfáradok, a második felvonás végére, akkor jön a Falanszter, amit előre felvettünk videóra. Aztán van az űrbeli jelenet, amelyben nem vagyok, és az eszkimó kép, amelyben a szoláriumban fekszem. Az utolsó jelenetet pedig, amikor ott vagyunk a sárban, nagyon szeretem. Tehát lemegy a strapás két felvonás iszonyú sok öltözéssel, és utána már könnyebb.

Van egy hat másodperces gyorsöltözése is…

… azután, hogy a márkiné előveszi a tőrt, és le akarja szúrni Dantont. Ez elég veszélyes jelenet. Van egy lövés, és három méter magasból hanyatt zuhanunk lefelé, úgy, hogy nem nézhetek hátra, hogy ott vannak-e a kaszkadőrök, akik elkapnak. Ez iszonyatos feszültséggel jár, nagyon nagy bizalom kell hozzá. Egyszer csak elérkezik a végszó, eldördül a lövés, és már dobom is a hátast. És hat másodperc múlva pórnőként jövök vissza, kezemben a pisztollyal.

Itt érte a malőr a bemutató napján?

Az esésnél. Az történt, hogy ott térdeltünk hátul, a guillotine-on, hogy amikor lelőnek, ne kelljen hátrafelé táncolnunk, hanem csak dőlni és zuhanni. És ahogy Szarvas Józsi fel akart rántani, talán görcsben volt a lába, valahogy maga alá billent, és mindketten majdnem leestünk a guillotine-ról. Nagy nehezen visszaszereztük az egyensúlyt, de ettől a hirtelen mozdulattól, ahogy hátul a kezemben tartottam a kést, beleakadt a hatalmas szoknyámba. És amikor eljött a pillanat, hogy elő kell kapni a kést, nem tudtam megtenni, mert elakadt a ruhámban. Úgyhogy át kellett szúrnom a jelmezemet, csak hogy a néző láthassa a tőrt. De ez még kevés volt. Meg kellett szabadulnom tőle. Tőrrel a kezemben vagy a ruhámban nem zuhanhatok, mert megsértem valamelyik kaszkadőrt, aki éppen elkap. Vagy magamban is kárt tehettem volna. Előbb tehát ki kellett bogoznom a kést a ruhámból, ügyesen elhajítani, és csak utána eshettem lefelé. Azóta szerencsére nem ismétlődött meg a galiba.

Komoly feladatokat teljesít a kaszkadőrcsapat is. Valósággal röpködnek a zsinórpadlás és a színpad között, égnek, verekednek, vívnak, mint a deszantosok. A rendezés bőséggel ontja a látványos jeleneteket. A gépezet tökéletesen működik. A történelmi színeket vászonra vetített „híradófilmek“ választják el egymástól. A számítógépes grafikák mellett metrószerelvény, Walt Disney-film, áruházi mozgólépcső is került a színpadra.

Ezért vállaltam el, hogy játszani fogok az előadásban. Szikora János ezt akarta forszírozni, ahol csak lehet. A mai környezetet. A mai embereket. Madách amúgy sem tudott színdarabot írni. Gyönyörű gondolatai vannak, de például Molnár Ferenc azt is pontosan tudta, hová kell beékelni, hogy a főszereplő a nagymonológja alatt megiszik egy pohár vizet. Madách ehhez képest olyan párhuzamos jeleneteket írt, hogy a színpadon levő négy szereplő közül kettő beszél, a másik kettő meg nem csinál semmit. Ezt nagyon nehéz eljátszani. Lődörgésről pedig szó sem lehet. Kell az erős jelenlét, tudom, de anélkül, hogy bármit teremtene dramaturgiailag, egyszerűen otthagy. Ezekkel a résekkel elég sokat küszködtünk. Máskor egy mondattal intéz el drámai fontosságú dolgokat. Ezt nem könnyű úgy ábrázolni, hogy az erős és érdekes legyen.

Melyik színben érzi igazán jól magát?

Például a londoniban. Pontosan azért, mert egy mai lányt játszhatok. Élvezettel maszkíroztam magam Eszenyi Enikőre.

Másodéves főiskolásként Angi Verát játszotta Gábor Pál külföldön is komoly sikert aratott filmjében. Most Éva egy színháztörténeti előadásban. Szép pályaívet rajzol, bizonyára látja.

Éva is egy állomás, amely után, remélem, folytatódik az út. Nem vagyok még olyan öreg, hogy ezen gondolkozzam. Abban bízom, hogy sok minden vár még rám. Egy ilyen feladatért azonban, mint Éva, és egy ilyen lehetőségért, mint ez, amely az új Nemzetihez köt, megéri színésznek lenni, és érdemes kínlódni, sok roszszat, bántót, megalázót elviselni.

Milyen jövőt jósol az előadásnak? Mit gondol, hány estét hordoz magában?

A premiert közvetítette a televízió. Ez nem szokványos dolog. Fogalmam sincs, hányan lesznek, akik ennek dacára eljönnek, mert kíváncsiak az előadásra, hiszen tudják, a képernyőn azt látták, amit a kamera mutatott nekik. Lehet viszont, hogy épp ezért lesznek kevesebben, hiszen azt mondják: „Érdekes volt, de majd megnézünk ott egy másik előadást.“ Ebben a helyzetben meghatározhatatlan, hányan lesznek kíváncsiak a Tragédiára, de bízom benne, hogy évekig fogjuk játszani.

Magát az épületet könnyen elfogadta?

Nekem tetszik. Színház. Már ott is ugyanolyan por van a színpadon, mint például a Vígben. Most mindenki azt kérdezi tőlem: meg tudjuk-e tölteni lélekkel? Szerintem egy új lakást is be kell lakni, de attól, hogy két hónapig ott éltünk, mert senkinek sem volt ereje s ideje hazamenni, szerintem már otthonos a légköre. Igazából este szeretem az épületet. Amikor előadásra megyek. Olyankor szebb, mint nappal. Ki van világítva. Sötétben ugyanis nem látni, hogy a környék iszonyatosan lepattant. De majd azt is rendbe hozzák, és felépül mellette a hangversenyterem, a környező házakat pedig tatarozni fogják.

Színészi pályája további alakulásában mekkora szerepe lesz Évának?

Fogalmam sincs.

Máshogy kérdezem: nőni fog az ázsiója Évának köszönhetően?

Nem tudom. Majd a jövő elmondja. Én eddig is nagyon sok szép szerepet kaptam. A Vígszínházban megy tovább az életem. Hogy hívnak-e vendégként más társulatba, az majd kiderül. Mindent a holnapra bízok. Kritikát sem olvastam a Tragédiáról. Se jót, se rosszat. Nekem teljesen mindegy, ki építette fel a színházat. Engem felkértek a szerepre, és onnantól fogva már csak arra figyeltem, hogy jó legyek. Marton László mindenesetre büszke volt ránk. Azért mondom, hogy ránk, mert Szarvas József éveken át vígszínházi színész volt, tőlünk szerződött el Kaposvárra, bár most már szabadúszó. Alföldi Róbert is a Vígszínház tagja volt, és ami ugyanilyen fontos: mind a hárman Horvai-növendékek vagyunk.

A bemutató alkalmából barátainak finom vörös borral kedveskedett. „Szigligeti Merlot. Termelte és palackozta Simon és Dr. Simon Pap Vera segédletével.“ Ez állt a vignettán.

A párom és az öccse. Szőlőjük van Szigligeten. Vörös szőlő. És palackoznak, de csak maguknak. Sándorom ügyvéd, az öccse zenész, trombitaművész.

S az mit takar, hogy „Pap Vera segédletével“?

Komoly segédletet. Kiveszem a részem a munkából. Metszek, kapálok, kacsozok, szüretelek.

Melyik szakaszát szereti a legjobban a munkának?

Inni! Nagyon finom a balatoni bor. De metszeni is szeretek. Fagyos napsütésben, tavasszal kellemes a munka. Az idén kevesebb időm volt erre, de a palackmosást teljes egészében magamra vállaltam.

Permetezni is szokott?

Azt nem. Inkább gyomtalanítok.

Fogja a kapát, és irány a hegyoldal?

Úgy bizony! És elbabrálgatok szépen. Jár a kezem, és gondolkozom közben. Egyfolytában jár az eszem. Én már most, májusban a szüretet várom. Az minden évben óriási élmény. Két hét komoly munka, és mégis hatalmas szórakozás. Sándorom főzi a bográcsos őrületet, a finom csülökpörköltet. De a hagymát mindig én pucolom. Sírok is közben eleget.