Európa megszokta: az állam mindent megoldana

1990-ben jöttem az akkori Csehszlovákiába angolnyelv-oktatóként. Havel elnök első amerikai útja során egy csapat csehszlovák diákot is magával vitt, akik amerikai társaikkal megalakítottak egy szervezetet, amely egyebek közt amerikai lektorok közvetítésével is foglalkozott. Én az első hullámmal érkeztem.

Milyennek látta az országot akkor?

Volt már némi kelet-európai tapasztalatom, hiszen diákként egy félévet Oroszországban töltöttem. Mégis, amivel itt szembesültem, meglepett. Először is a nyelvkülönbség. Oroszul tudtam egy kicsit, és talán nem vártam, hogy a szlovák ennyire más lesz. A leginkább azonban az lepett meg, mennyire európai közegbe kerültem, milyen gyönyörű, európai város Pozsony. Nagyon izgalmas, motiváló időszak volt ez. Ugyanis a diákok forradalmi szervezetében tanítottam angolt, ahol mindenki nagyon lelkes volt, tele ideálokkal, engem pedig azonnal befogadtak. Később megismertem a mostani férjemet, egymásba szerettünk, és itt ragadtam. Klasszikus történet.

Tehát a bársonyos forradalom kellős közepén találta magát. Hogyan látja ma az akkori ideálokat?

Hatalmas eufóriában éltünk akkor, ami törvényszerűen nagy adag naivizmussal is párosul. Ezt azonban lehetetlen hosszú távon fenntartani. Ma Szlovákiában a változások, a reformok gyakorlati megvalósítása folyik, ami egy hatalmas és komoly munka. De egyébként standardnak nevezhető az itteni helyzet, és az amerikaihoz is hasonlítható: folyik a harc a hatalomért, a politikai és gazdasági befolyásért, miközben a szociális szintet is fönn kell tartani. Itt talán annyiban nehezebb, hogy a gazdaság még nem termel annyit, amiből olyan szinten lehessen mindezt művelni, mint mondjuk Svédországban.

Azt mondja, standard a helyzet. Úgy látja tehát, hogy országunkban már stabil a demokrácia?

Azt hiszem, már annak nevezhető. Vannak pártok, különböző politikai üzenetekkel, amelyek a választókért küzdenek egymással. Persze annál jobb, minél többen mennek el szavazni, de hát az Egyesült Államokban nem ritkán 50% alatt van a részvétel, és mi ennek ellenére a világ legdemokratikusabb országának nevezzük magunkat. Persze, minden relatív. Tizenhét év nagyon rövid idő, az önök demokráciája még nagyon friss. Szerintem sokat segít a demokrácia meghonosításában, hogy az ország az EU tagja, és egyre több fiatal látogat el más európai országokba. Ezáltal nem csupán tapasztalatot gyűjtenek, de szert tesznek arra is, hogy önmagukat európainak, Európát pedig a magukénak érezzék. Hiszen itt már nem csak Szlovákia, hanem egy sokkal nagyobb egység jövőjéről van szó. Szerintem a következő nemzedékek e téren már egészen máshogy gondolkodnak majd.

Mit tud egy átlagos amerikai az országunkról, erről a régióról?

Háromszázmillió amerikai van, nem lehet általánosítani. Gyakran hallok Szlovákiában felületes megállapításokat a honfitársaimról, ami persze érthető, hiszen olyan messze vannak. De tényleg nem lehet általánosítani. Más a helyzet egy átlagos városban, és mondjuk, egy olyanban, mint Pittsburg, ahova a szlovák bevándorlók első hulláma érkezett. Megint más a helyzet például a sportrajongók közt. Ezen a téren nagyon jó a szlovákok hírneve, szinte mindenki ismeri Šťastnýt, Bondrát vagy a szlovák teniszezőket. Ám magáról az országról valóban keveset tudunk. Sajnos.

Egy olyan alapítványban dolgozik, amelynek nevében szerepel Közép-Európa. Mit jelent az ön számára Közép-Európa?

Egy hatalmas, rendkívül sokszínű és érdekes régiót. Egy élet kevés ahhoz, hogy az ember alaposan megismerje. Jártam Gdanskban, Bukarestben, Csehországban és Ukrajnában is, és mondhatom, óriásiak a különbségek. Ami számomra nyelvészként nagyon érdekes, hogy bár a szláv nyelvek valóban nagyon hasonlóak, az egyes kultúrák teljesen különböznek egymástól. Nem ritka, hogy ugyanaz a szó több szláv nyelvben is létezik, de nem ugyanaz, sőt teljesen ellenkező a jelentése. Egy amerikai számára hihetetlenül érdekes például az is, hogy az, úgymond, szláv világ közepén itt vannak a magyarok.

Mivel foglalkozik a Közép-európai Alapítvány?

Küldetésünk, hogy megőrizzük és fejlesszük mindazt, ami egyedülálló és értékes a közép-európai identitásban. Mindezt célzott támogatások révén tesszük a kultúra, az oktatás és kisebb mértékben a polgári társadalom fejlesztése területén.

Hogyan definiálná ezt a bizonyos közép-európai identitást?

Nem lehet röviden definiálni. A leginkább talán egyfajta párbeszédként jellemezném saját magunkról, közép-európaiakról, amelyben mindenkinek megvan a maga véleménye. Gyakorlati szempontból mi ezt olyan módon támogatjuk, hogy segítjük a kölcsönös együttműködést a régióbeli országok között, hogy megismerjék egymást, a különbözőségeket és a hasonlóságokat is. És persze prezentáljuk azt, ami ebben a térségben egyedülálló, például a különleges, iróniával teli közép-európai humort.

Ennek eredete nyilván az, hogy a különböző politikai rendszereknek köszönhetően Közép-Európában hosszú időn át megszoktuk, hogy bizonyos dolgokat nem volt szabad nyíltan kimondani…

Természetesen. Ezenkívül pedig a világ e táján gyakran nem volt könnyű az élet, mert háború vagy szegénység volt. Az emberek tehát megtanultak sírva nevetni. Ez egyfajta önfenntartó stratégia is volt, hiszen a humor átsegít a legnehezebb élethelyzeteken is. Amerikára nem annyira jellemző mindez, ott hagyományosan kevesebb a probléma.

Miben különbözik a hazai nonprofit szféra az amerikaitól?

Elsősorban a tapasztalathiány a szembetűnő, ami érthető, tekintve, hogy itt csak tizenhét éve működik a harmadik szektor. Az Egyesült Államokban ellenben hosszú hagyományra tekint vissza, és egyik meghatározó jellemzője, hogy szerves módon, alulról jött létre. Amerikát a mai formájában tulajdonképpen európaiak hozták létre, akik hazájukban elnyomva érezték magukat a hatalom által, ezért menekültek. Az Egyesült Államokat tehát a függetlenség és a saját állam vágya hozta létre. Ebből kifolyólag a „segíts magadon” elve itt a társadalom legerősebb építőeleme, s mélyen bele van kódolva az emberek gondolkodásába is. A nonprofit szférának itt tehát nagyon termékeny talaja van, s teljesen elfogadott, hogy vannak független szervezetek, amelyek bizonyos ágazatokban aktívak. Közép-Európában ez gyakran gyanút, bizalmatlanságot kelt az emberekben, hiszen valami újról van szó, ami ráadásul nem is állami. Az emberek pedig 40 éven át megszokták, hogy mindent az állam csinál…

Szlovákiában a nonprofit szektor specifikus politikai szerepet töltött be. 1998-ban a főleg külföldről finanszírozott szervezetek nagymértékben hozzájárultak a mečiarizmus bukásához, ami máig érezteti a hatását. Néhány elemző szerint például az ezen intézményeknek felajánlható adószázalékokkal kapcsolatban történt változás a jelenlegi kormánykoalíció egy részének a bosszúja 1998-ért. Megtalálható a politika és a harmadik szektor ilyen nemű kapcsolódása a fejlett nyugati világban is?

Amerikában sokkal ritkább, de olyan országokban, mint Franciaország vagy Németország nagyobb a tendencia összekötni a civil és a politikai szférát, pontosan amiatt, mert az előbbinek nincsenek olyan erős hagyományai. Itt teljesen szokványos, hogy nagy politikai pártok létrehozzák saját nonprofit szervezeteiket, amelyek legitim módon működnek. Az itteni helyzet a kettőnek egyfajta hibridje. A szlovákiai nonprofit szervezetek szeretnének függetlenek lenni, ám mivel az amerikai alapítványi tőke már nem jön olyan mértékben, mint a kilencvenes években, egzisztenciális gondjaik vannak. Most kell bizonyítaniuk, hogy fontos feladatokat látnak el, és ehhez meg is tudják szerezni a szükséges pénzforrásokat. Ez nagy kihívás.

Milyen forrásokból juthatnak pénzhez?

Ennek jelenleg három módja van: a minisztériumok által koordinált EU-s alapok, a közvetlenül Brüsszel által kiosztott EU-s alapok, valamint a természetes és jogi személyek adófelajánlásai. Az utóbbi azonban csak úgy működhet, ha a lakosság ismeri a szervezetek munkáját, és tudja, miért kell őket támogatni. A nonprofit szférának most tehát sokkal nehezebb a dolga. Jóval aktívabbnak és kreatívabbnak kell lennie, hogy egyáltalán megmaradjon. De azt gondolom, ezt is megoldja az idő, és azok a szervezetek, amelyek valóban fontos feladatokat látnak el, meg fognak maradni. Jelenleg azonban nagyon fontosak számunkra az adófelajánlások.

Mi ön szerint a harmadik szektor legnagyobb hozadéka? Hiszen a nonprofit szervezetek olyan területeken működnek, ahol jelen van az állam, és a magáncégek is. Miért van mégis szükség nonprofit szférára?

Azért, mert az államnak egyszerűen semmilyen országban nincs akkora kapacitása, hogy minden problémát megoldjon. Bár az európaiak hozzászoktak, hogy az állam mindent megpróbál megoldani. A nonprofit szervezetek általában ott dolgoznak, ahol az állam nincs jelen. A Rákellenes Liga például nemcsak egészségügyi ellátást, hanem lelki gondoskodást is biztosít. De pótolhatatlan a harmadik szektor szerepe a kultúra terén is, főleg, amikor csökken az állam által ráfordított erőforrások mennyisége.

Ez azt jelenti, hogy a harmadik szektor az államnak egyfajta ellensúlyát képezi? Ha igen, akkor nyilván politikai befolyással is bír…

Attól függ, mit értünk politikai befolyás alatt. Ha például az ismertséget, a nyilvános támogatottságot is így értelmezzük, akkor mindenképpen.

Munkája során bizonyára kapcsolatba került a magyar kultúrával, az itteni magyar közösséggel is. Hogy látja az ún. magyarkérdést? Létezik egyáltalán?

A probléma szerintem abból ered, hogy a politikusok nyilvánosan problémaként beszélnek erről a témáról, s így az emberek is ekként kezdenek rá tekinteni. Az én szempontomból nem létezik ilyen probléma. Mi az egyes projekteket csupán szakmai szempontból értékeljük, és természetesen támogatunk magyar programokat is. Szerintem abba kell végre hagynunk, hogy problémaként beszéljünk erről a témáról, és azon kell elgondolkodnunk, milyen módon akarunk érvényesülni az egyesült Európában, és hogyan képzeljük el saját pozíciónkat ugyanitt.

Az Egyesült Államokban is léteznek kisebbségi problémák. Hogyan kezelik ezeket?

Elsősorban faji problémákról van szó. Ma már az állam kevésbé aktív e téren, mint mondjuk, a hatvanas-hetvenes években, mert sok esetben kudarcba fulladt, amit ezen a téren csinált. A megoldást az általános gazdasági növekedés jelenti. Ha a gazdaság dinamikusan fejlődik, a kisebbségekhez tartozó, sokszor hátrányosan megkülönböztetett fiataloknak is sokkal nagyobb az esélyük, hogy megfelelő végzettségre tegyenek szert, bekapcsolódjanak a munka világába, és ezáltal integrálódjanak a társadalomba. Egyre inkább jellemző, hogy az emberek nem származásuk, hanem végzettségük alapján jutnak el bizonyos társadalmi pozíciókba.

Úgy érti tehát, hogy a különféle nemzetiségi és faji konfliktusok megoldása az általános gazdasági növekedés?

Igen. Ezenkívül Amerikában sokat segít ezen a téren az is, hogy az emberek gyakran költöznek az ország különböző pontjaira, ahol különféle származású és kultúrájú emberekkel találkoznak. Ez pedig általános gyógyír az előítéletek ellen. E tekintetben érdekes tapasztalat volt számomra az Afrikában töltött másfél év. Szó szerint sokként éltem meg, hogy hirtelen kisebbségben találtam magam, pusztán a bőrszínem miatt. Egy kilométerről látta rajtam mindenki, hogy más vagyok. Eleinte nem tudtam, hogyan viselkedjem. Végül úgy kezeltem a dolgot, hogy megpróbáltam önmagam lenni, és a munkámra összpontosítani, hogy az emberek eszerint ítéljenek meg. A végén már nem is érzékeltem, hogy bármiben is más lennék, mint az ottaniak.

Zsidó származású, tehát bizonyos értelemben kisebbségi. Befolyással van ez valamiképpen a világlátására?

Bár zsidó vagyok, nagyon világi neveltetést kaptam. Egy amerikai nagyvárosban egyébként világi zsidóként nem érzi magát másnak, kisebbséghez tartozónak az ember. Talán azért, mert az amerikai társadalom nagyon szekularizált. Európában persze más a helyzet. Itt a keresztény hagyomány sokkal jobban érződik. Szlovákiában például a nagy ünnepek túlnyomó többsége keresztény eredetű.

Évek óta Közép-Európában él. Otthonának érzi már?

Igen. Bár tudatosítom, hogy mindvégig idegen maradok, mert máshol születtem. De szerencsére nincsenek kommunikációs problémáim, és annyi jó barátom van, hogy azt mondhatom, szinte el sem tudom képzelni, hogy valaha is visszatérjek Amerikába.