Európa és határvidéke

RAVASZ ÁBEL

A kérdések megválaszolására a határvidék elméleti keretét fogom felhasználni, amit más gondolkodók mellett Krzysztof Czyżewski lengyel író és aktivista fogalmazott meg a leginkább átfogóan. Az általam adott válaszok csak egyet jelentenek a lehetségesek közül: a további lehetőségeket is felvillantom majd, elképzelt közösségek formájában.

Befagyott határok

A mai, nemzetállamokra osztott Európa képe 1648-ban, a vesztfáliai béke megkötésével kezdett körvonalazódni. A középkori határok folyamatos változását és jellegtelenségét stabilizálódó, közösen meghatározott vonalak váltották fel, amelyek a következő évszázadok vad határmozgásai ellenére fokozatosan komolyságot nyertek az államközi kapcsolatokban. A következő minőségi változás a két világháború miatt állt be, amikor kimondták, hogy a Népszövetség (majd az ENSZ) tagjai lemondanak a területi agresszióról, és tiszteletben tartják a többiek területi integritását. A hetvenes évekre ez a norma gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált: a háborúk a legritkább esetben zárulnak területi átrendezésekkel, sőt az 1991 után széteső kelet-európai föderális államok is adminisztratív alkotóelemeikre bomlottak fel. A területi átrendezések, határváltozások nemcsak hogy kimentek a divatból, hanem a szalonképes beszédtémák közül is kikoptak: aki ma határváltozásról beszél, az kívül találja magát a nemzetközi normákon. A határok tehát befagytak, és a jelek szerint velünk maradnak.

De milyen határok fagytak be? Közép-Európát talán minden más régiónál jobban érintette az a kettős játék, amit az állami szuverenitás és a nemzeti szuverenitás elveinek használata közötti váltogatás jelent. A két szuverenitáselv közül az állami arra utal, hogy területrendezésekkor a létező és létrejövő államalakulatok érdekei játszszák az elsődleges szerepet, míg a nemzeti szuverenitás a nemzetek önrendelkezésére, a kulturális közösségek összetartására helyezi a hangsúlyt. A 19. század óta ez a két elv váltakozva dominált a határrendezési kérdésekben: a Szent Szövetség a nemzeti önrendelkezéssel mit sem törődő rendszerét az első világháborút követően a népszuverenitás alapján történő rendezés váltotta fel. A második világháborúba torkolló nacionalista feszültségkeltés okán azt a háborút ismét állami alapú rendezés követte. A hidegháború után viszont megint a nemzeti szuverenitás elve látszik visszatérni: Bosznia belső újrarendezése az etnikai elv alapján történt, és Koszovó Szerbiából való kiválása is etnikai színezetet kapott. Bár a nemzetközi kapcsolatok rendszerében ma is az állami szuverenitás elve a domináns, a rendszer sarkaiban felfesleni látszik a szövet, és a korszellem egyértelműen az identitások által definiált határok felé halad – a határok által definiált identitások modellje helyett.

Közép-Európában a fenti dinamika azt jelenti, hogy a 19. század birodalmi határait az első világháború után nemzetállami határok váltották fel. Ezek azonban még ott sem követték a nemzetek határait, ahol valójában lehetett volna: miközben az alapelvek szintjén a nemzeti önrendelkezés volt a meghatározó, a gyakorlati határépítés során egyéb elvek is közbeszóltak. Ezek közül a két legfontosabb a védhető határok meghúzása – amely folyókhoz, hegyekhez, sivatagokhoz közelítette a határvonalakat –, valamint a korábbi adminisztratív (provinciális) határok lehetőség szerinti megtartásának az elve. (Meg aztán ott van a „térképre vonalzóval és ceruzával” típusú megoldás is – ha minden igaz, ezt utoljára Daytonban használták az amerikai–szerb egyeztetéseken Bosznia belső felosztásáról –, amely a szelmencihez hasonló, mindenféle racionalitást mellőző határokat produkált. Ezek a határok a második világháború után a fenti két elv miatt duplán befagytak: a területi sérthetetlenség elve és az állami szuverenitás normája is védte és védi őket.

Határvidékek

A létrejövő új határok Közép-Európa számos vidékén ún. határvidékeket hoztak létre: olyan területeket, ahol a határok nem választják el egymástól tisztán a különböző csoportokat, hanem inkább természetes régiókon haladnak át, és egymástól eltérő közösségeket kényszerítenek egymás mellé. A kulturális határok így a területi határoktól eltérő módon határozhatók meg. Határvidékek elsősorban a határok átrendezésével jöttek létre, emellett tömeges ki- és betelepítések, etnikai tisztogatások és népirtások, megint mások pedig a minden ellenkező folyamattal szemben kitartó multikulturális közegek fennmaradása által. Az elsőre Dél-Szlovákia, vagy éppen a lengyel–litván határvidék a példa; a másodikra Bosznia és a korábban zsidók által lakott, ma csak a kiirtásuk utáni sebhelyeket felmutató városok; a harmadikra pedig az olyan fennmaradó többajkú közösségek, mint a román–magyar határ mentén fekvő, szlovák többségű Nagylak vagy a magyarországi horvát falvak.

A határvidékek különleges területek, különleges potenciállal. Miközben Európa a saját multikulturalitásában egymástól különálló kulturális szigetek sorára esik szét, ahol az őshonos népek és a bevándorlók is egymással szemben értelmezik kultúráik határát, a határvidékek mindig a dialógus, a többesség térségeit jelentik. Nem romantikus helyek: a határvidékek konfliktusok, érték-, érdek- és nézeteltérések színhelyei, ahol a lakosok arra kényszerülnek, hogy más kultúrák nézőpontjait is figyelembe vegyék saját véleményük alkotásakor. A határvidékeken lakók többet tudnak mások természetéről, mint azok, akik a központokat lakják. Nem félnek a határoktól, és nem lebontani akarják őket, hanem megtanulták az átkelés módját.

A határvidékek sorsa és jellege azonban nem adottság, hanem a helyi szereplők és a rájuk nyomást gyakorló külső erők cselekedetei nyomán alakul ki. Italo Calvino olasz író 1972-es Láthatatlan városok című könyvében megszemélyesített városokként ír az emlékezet által létrehozott közegekről. A határvidékek több ilyen, ezúttal általam elképzelt városnak is otthont tudnak adni. Amnézia városában a másság elfeledése, az asszimiláció dominál. A határvidék elkopik, potenciálja elveszik. Konstanciában az emlékek befagynak, és az időtől elszakítva a jelent is meghatározzák, szétválasztva a közösségeket, örök érvényt adva a közöttük levő múltbeli konfliktusoknak. Dominikában a mások a sokak alárendeltjeiként élik életüket, a határvidéki jelleg szégyen tárgya és felszámolás célpontja. Memória városában az eltávozottak öröksége az emlékezés zárt helyeire szorul vissza, a határvidék nem több, mint néhány sír, emlékmű és üres imahely. De ott van Kapia városa, ahol a közös létezés a dialógusról, a határok átlépéséről, az interkulturális létről szól. Nevét – Elżbieta Matynia munkája nyomán – a boszniai török hidak középső szakaszáról kapta, ahol rendre közösségi tereket helyeztek el, ahol a két oldalon lakók találkozhattak, beszélhettek, a szó szoros értelmében érintkezhettek. Kapia városa maga a nagybetűs Határvidék, ahol a folyamatos érintkezési kényszer minőséget, önmagunk és a mások megismerését, keveredést hoz. Nem romantikus, hanem tragikus vidék, de a tragédiában benne van az innováció lehetősége és a kötőszövetek megtermelésének képessége is.

A dél-szlovákiai matrjoska

Czyżewski amellett érvel, hogy Európa akkor lehet képes szembenézni jelenlegi kihívásaival, ha Határvidékként, az interkulturális dialógus tereként határozza meg magát. Példája szerint az nem elég, ha a tbiliszi kulturális múzeumban a helyi örmény közösség története külön szobát kap – mivel a város történetének integráns részét képezték, perspektívájuknak a teljes múzeumi kollekciót át kellene hatnia. Ez a különbség multi- és interkulturalitás között: az előbbi szétválaszt, atomizál, a második összeköt és integrál. Czyżewski Európája nemcsak nemzeteivel és kisebbségeivel, hanem a bevándorlóival is szembe tudna nézni. Az interkulturalitásnak egyébként nagyon meggyőző társadalmi beágyazottsága van: egy tavalyi mérés szerint az EU tagállamok lakosságának 79%-a tartja alapértéknek a kulturális diverzitást és 81%-a a toleranciát.

Ha lelépünk a regionális szintre, Közép-Európa egyértelműen Európa (és ma már az EU) egyik fontos Határvidéke: a Nyugat találkozópontja a Kelettel. A nyugati tradíciók keleti határa országokat szel át, Litvániától Romániáig. A régió hagyományosan a keveredés és újrakeveredés színtere volt, és ebben a minőségében nemcsak Európa határvidéki ambícióit informálhatja, hanem mikroszinten saját maga is betöltheti a közvetítői szerepet Európa számára, amitől a nevében lévő „közép” valós tartalmat kaphat.

De ha még tovább közelítünk, a lokális szintre, úgy Dél-Szlovákia Közép-Európa saját határvidékeinek egyike. A határok meghúzásának mikéntje, a kitelepítések, a népirtás lenyomata itt is létrehozta a potenciált egy sor elképzelt város létrehozására. Ma felénk ezek mindegyike jelen is van: az asszimiláció, a rezervátumépítés, az interetnikus aszimmetria, az emlékezetpolitika és a Határvidéket jelentő interkulturális hozzáállás is. Véleményem szerint – és ezt nem itt és most mondom először – ez utóbbi, Kapia városa az, amely a legkívánatosabb és a legizgalmasabb helyszín. Létrehozása és fenntartása európai perspektívában is érdekes lehet: mint az orosz matrjoska figura, az egymásból nyíló szintek szükségszerűen hasonlók egymáshoz. Egyformaságuk adottság, ami ugyanazon minta egyidejű követéséből adódik. Ezt belátva, nyitott interkulturális határvidékekkel tehetünk Európa arculatának meghatározásáért, miközben egy interkulturális Európa segíthet a helyi nyitottság fenntartásában.

Számomra tehát ez a tízéves európai integráció által meghatározott szerep: a provincia Határvidékként értéket képviselhet a központ számára, miközben a központ értékválasztásai meghatározzák a provincia sorsát. Milan Kundera Közép-Európában látta meg Európa jobbik arcát, Európát mint értéket, reményt és sorskérdést. Ezt azzal egészíthetjük ki: Közép-Európa jobbik arcát a Határvidékeken teremthetjük meg, ha olyan közösségeket tudunk elképzelni magunknak, amelyek a kulturális eltérések és a múltbeli sérelmek által okozott örökös kommunikációs kényszert nem a balsors által régen tépett népek sorscsapásaként, egy elmulasztandó rossz álomként, hanem értékként, tudásként képesek felismerni és felhasználni.