Epizódok

Amikor 1938 őszén a bécsi döntést követően Magyarország visszaszerezte az akkori Csehszlovákia déli területeit, Horthy kormányzó úgy döntött, meglátogatja a visszacsatolt országrészt. Eredetileg csak Kassát, a legnagyobb várost tervezte meglátogatni, de mikor ennek híre kelt, a nép oly állhatatosan kérlelte és sóvárogta látni vezérét, hogy a tengernagy, engedve a rábeszélésnek, azokban a fantasztikus napokban mindenütt megfordult, ahol csak látni akarták.

A kormányzót mindeneknél inkább Léva lakói kívánták látni, ezért ebbe a városkába még az első napon elment.

Az egykori Štefánikovo námestie, mely egyelőre még nem kapta meg új magyar nevét, úgy fel volt díszítve, mint még soha. Štefánik szobrát, hogy ne látszódjon, magyar zászlókba bugyolálták. A zsidó üzletek kirakatait, melyeket csak pár órával korábban vertek szét a szabadcsapatok és más hazafiak, deszkával födték be, ezekre meg Horthy-képmásokat, magyar címereket, valamint Szent István-portrékat ragasztottak. Halálának kilencszázadik évfordulójáról abban az emlékezetes 1938. esztendőben Magyarországgal együtt egész Európa megemlékezett. A lyukakba, a falból kihúzott kampók után, melyek tegnap este még a csehszlovák címereket és a szlovák nyelvű táblákat tartották, most virágcsokrot lehetett szúrni.

Patakokban folyt a bor és a pálinka, ráadásul ingyen. A gyerekek közt cukorkát és nápolyit osztogattak; az új hivatalos szervek eldöntötték, hogy e magasztos célra a Freund-vendéglő és a Tauber-féle csemegebolt teljes készletét felhasználják.

A tér nyugati részén katonazenekar játszott, tagjai valamilyen adminisztratív tévedés folytán egyedül képviselték az új hatalom honvédelmi erejét a városban. Amikor déltájt szemeregni kezdett, az új hivatalos szervek hamar betiltották az esőt, és idézést küldtek a napnak. Horthy érkezése délután háromra volt betervezve. S valóban, amikor a toronyóra elütötte a hármat, a napot egy pillanatra nagy árnyék takarta el. Nem más, mint a turulmadár volt az, karmai közt a tengernagy hófehér lovával. Kecsesen körözött a meghökkent tömeg fölött. Aztán a madár letette a lovat a tér közepén, ahol egy-kettőre sorfal alakult ki. Elé a legnagyobb hazafiak a kabátjuk helyett szőnyegeket terítettek ki, amiket Link üzletéből rekviráltak. Döbbent csönd állt be. S akkor a napot egy másik árnyék takarta el. A következő turul Horthy Miklóst hozta. A ló fölé szállt, és a tengernagyot annyira pontosan eresztette el, hogy az terpeszben egyenest a nyeregbe esett. Horthy arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól. A zenekar belefogott az ünnepélyes indulóba, és a ló kecsesen kilépett a tömeg nyitotta szűk úton. Az asszonyok virágot dobáltak patái alá. Horthy birodalmi kormányzó erősen markolta a kardot, s lángoló tekintetével méregette az embereket. Látta a lelkesedésüket és az aggályaikat, a kíváncsiságot és a szomorúságot, az ősi haza iránti szeretetet és a régi-új haza iránti szeretetet. Amikor a ló megérkezett a sorfal közepére, a tengernagy a gyeplőt megrántva megállította, hogy rövid beszédet tarthasson.

– Magyar férfiak, magyar asszonyok, magyar ifjúság és magyar gyerekek! Üdvözöllek benneteket a magyarok nemzetállamában. A magyar haza megmentett titeket, s lehetővé tette számotokra, hogy visszatérjetek abba a nemzetbe, amelyből származtok.

– Éljen Magyarország! – kiáltotta valaki.

– Éljen Magyarország! – ismételte Horthy.

– Éljen Magyarország! – visszhangozta a tömeg.

– Éljen Horthy kormányzó! – kiáltotta megint valaki.

– Éljen Horthy kormányzó! – ismételte Horthy.

– Éljen Horthy kormányzó! – visszhangozta a tömeg.

– Éljen Szálasi Ferenc! – kiáltotta egy harmadik.

– Éljen Horthy kormányzó! – ismételte Horthy.

– Éljen Szálasi kormányzó! – visszhangozta a tömeg.

Horthy ugyanolyan méltóságteljesen ment el, ahogyan jött. A derült égből hirtelen leszállt az első Turullus pannonicus, s karmai közé kapta a kormányzót, aki még utoljára intett a népének. Végül a második madár elvitte a lovat is.

– Kár, hogy csak ilyen röviden lehetett köztünk – sóhajtott fel egy asszony.

– Hosszú út vár még rá – okoskodott a mellette álló férfi –, karácsonyig eltarthat, mire Nagysurányba is eljut.

Az egybegyűlt tömeg kisvártatva már csak két távolodó pontot látott az égbolton. Az emberek néztek utánuk, és talán a szeszes ital meg a duhaj mulatság hatására, melyek csakhamar eltompították érzékeiket, a Horthy emlékezetes bejövetelének emlékét fejükben fokozatosan más, sokkal hihetetlenebb élmények takarták el. Később sokan azt állították, hogy a tengernagy nem is járt a városban. S ez a tévedés a hivatalos történetírásban is meggyökerezett.

1943-as epizód

Jozef Tiso, a Szlovák Köztársaság elnöke lehajolt, hogy megoldja cipőfűzőjét. Ekkor a gyomrából visszatért szájába az ebédre elfogyasztott leves félig emésztetlen húsgombócainak fanyar íze. Megborzongott. Hamar vett az asztalról egy darab diós kalácsot, az utálatos szájízt elnyomandó.

Az elnök végignyúlt a bőrpamlagon, melyre látogatóit szokta ültetni.

– Torkosság, torkosság – sóhajtotta.

Mint már annyiszor, most is azon gondolkodott, vajon megszabadul-e valaha az ötödik főbűntől is. Mérhetetlenül kevélyen gondolt arra, milyen rég kiirtotta életéből a kevélységet, a fösvénységet, a bujaságot, az irigységet, a haragot és a jóra való restséget. Csak a torkosság volt egyelőre hatalmasabb nála.

– Te tehetsz róla – kiáltott fel mérgesen, s belecsípett tekintélyes hasába.

– Te vagy az a telhetetlen – kiáltott fel megint, és a hasába öklözött.

– Joj! – nyögött fel fájdalmában.

– Ha te nem volnál, a lábam se dagadna – mondta kissé megenyhülve. Az ütés is, melyet hasának intézett, enyhébb volt ezúttal.

Tiso azon gondolkodott, milyen különös, hogy a Sátán már évek óta csak ezzel az egy bűnnel kísértgeti. Meg hogy az ő szinte végtelen felebaráti szeretete vajon miért foglalja magába a jó étel iránti szeretetet is.

– Vedd föl a kereszted, és kövess engem – idézte az elnök.

Két tenyerébe vette hasát, s felállt. Fáradtan szuszogott. Az asztalához ment, lerogyott a székre.

– Otomar – szólította a palotaőrség parancsnokát.

Az ajtó hirtelen kinyílt, a fekete egyenruhás férfi vigyázzba állt.

– Topánky – utasította Tiso.

Az elnökre reggel hatos nagyságú cipőt húztak. Mivel több belső szerve rossz működése következtében dagadt a lába, Otomar minden délután hat és feles cipőt hozott neki. Ha azonban az elnök étrendje a nap folyamán különösen sok zsírt tartalmazott, vacsora után már csak a hetes papucs jöhetett szóba. A mai nap is ilyennek tűnt.

– Pán prezident – mondta a fekete egyenruhás férfi Tiso előtt térdelve –, teljesen átizzadta a zokniját, engedje meg, hogy kicserélhessem.

– Tedd, ahogy jónak látod, Otomar.

A fekete egyenruhás férfi a belső zsebében tartotta készenlétben a pótzoknit. Amikor lehúzta az elnökről azt az átizzadtat, Tiso meztelen lábát látva nem tudta magát türtőztetni. Lehajolt, s forró csókot nyomott rá.

Az elnök már megszokta az odaadásnak ezeket a megnyilvánulásait, és nem szentelt nekik figyelmet. Gondolatait teljesen lefoglalta az ötlet, mely épp most pattant ki a fejéből.

– Otomar, tudod, hogyan szabadulok meg a torkosságtól?

– Hogyan, pán prezident?

– Fogadok egy szakácsot, aki csak magyar meg zsidó ételeket fog nekem főzni. Úgy ám, a tökéletesség felé vezető úton az ellenségeink táplálékával fogom ostorozni a gyomromat. A mártír teste minden tagjának készen kell állnia az önfeláldozásra.

Amikor Otomar távozott, az elnök elégedetten elmosolyodott.

– Gulyást fogsz kapni, meg sóletet – szólt a hasához, s pajkosan belecsípett.

1952-es epizód

Látástól vakulásig dolgozott. Mért, fűrészelt, vágott, gyalult, fúrt, faragott, illesztett, ragasztott, pácolt, festett, lakkozott. Mit sem vesztett hajdani kézügyességéből, csak a fáradtság fogta el most sokkal hamarabb. A kalapácsot nem szorította olyan erősen, mint fiatalkorában, fűrészének fogai valahogy lassabban merültek el a faanyagban, mint azelőtt. Az ingén sokkal hamarabb átütött a verejték, mint évtizedekkel ezelőtt, az inasiskolában.

De ő figyelembe se vette a fáradtságot. Látta maga előtt a férfiakat, akiknek az utolsó nyughelyüket készítette. Többet nem tehetett értük. Mindegyik koporsó, mely keze alól kikerült, egyiküknek rendeltetett. Ez tagbaszakadt, idézte föl, ezért szélesebbre készítette a koporsóját. Mikor a következőt szabta ki, elképzelte a másikat, aki magas volt, tehát a koporsónak is hosszabbnak kellett lennie. Annak a nagylábúnak meg olyan kell, amelyiknek magasabb a fedele.

Mindegyikükhöz sok emlék kötötte. Több volt ez barátságnál. Harcostársak voltak. Kapcsolatuk azonos reményekből és vágyakból született, és az üldöztetés meg az ellenségek elnyomása edzette. Testvérekké váltak. Ismerték egymás kedvenc ételeit és italait, kölcsönösen megszokták egymás rossz szokásait vagy gyengéit. Az ács jól tudta, milyen színek és árnyalatok tetszenek egykori társainak. Egyikük koporsóját sötétbarnára festette, a másik esetében a zománcfény volt fontosabb. Mindent megtett, amit tudott és tehetett, ahogy a szíve, az elméje és a lelkiismerete diktálta.

Társainak nem sok idejük volt már hátra. S ugyanolyan gyorsan fogyott az ő ideje is. A vár alatti szűk utcácskában található műhelyben ősz óta egyre több órát töltött. Gyakran éjjel-nappal dolgozott. Nem nyúlt az ételhez sem, amit hoztak neki. Botladozott a fáradtságtól, s helyben, a maga gyártotta koporsókban aludt el.

Egy nap kinyílt a műhely ajtaja. Hívták. Gyorsan körülnézett, tekintetével végigmérte az elkészült koporsókat. Egy, kettő, három... Elöl összesen hat volt, hátul további három, egy az ablak alatt. A tizenegyediket épp az imént fejezte be, a festék még meg sem száradt rajta.

– Itt az idő – hallatszott megint az ajtóból.

– Hisz már megyek – válaszolta Klement mester.

De a kötényt nem vetette le. Ehelyett a sarokban álló székre ült. Tenyerébe temette arcát. Nehéz férfikönnyei hangosan koppantak a kőpadlón. Az idő megelőzte. Tizenegy, tizennégy helyett.

– Elkéstem, nem győztem – hüppögött.

Három koporsó még mindig hiányzott, de már nem volt ideje elkészíteni őket. Tizennégy helyett csak tizenegy volt. A maradék háromra gondolt, s nem tudta, mi is lesz velük.

– Elnök elvtárs – sürgette a hang az ajtóból –, pár perc múlva kezdődik az ülés.

1952. november 13-án Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága politikai titkárságának ülésén azokról az ítéletekről döntöttek, melyeket néhány nap múlva a Slánský-féle államellenes összeesküvők vezetőségének ügyében hirdetnek ki tizennégy kommunista vádlott fölött. Ennek az ülésnek a végén az egykori asztalos, most a Csehszlovák Köztársaság elnöke, Klement Gottwald így szólt:

– Akkor hát adunk tizenegy kötelet meg három életfogytiglant.

1967-es epizód

Antonín Novotný elnök évekig kitűnően aludt. Azonnal elnyomta az álom, mihelyt lefeküdt, s mindig valami szépet álmodott. ĺgy volt ez az ötvenes évek elején, amikor az elvtársai fölött ítélkeztek, majd az ötvenes évek második felében is, a személyi kultusz kritikájának idején, nemkülönben a politikai foglyok rehabilitációja alatt, a hatvanas évek elején. Csakhogy hatvanhét nyarán ez megváltozott. Vagy nem tudott elaludni, vagy éjfél után fölriadt, s reggelig hánykolódott az ágyban. Ha meg végre hajnalban elaludt, borzalmas álmai voltak.

Az első rémálmát július huszadikán jegyezte föl zsebnaptárába. Azt álmodta, hogy egy nagy terem közepén áll, lába betonban. Körülötte a CSKP Központi Bizottságának tagjai állnak, s apró vörös csillagokkal dobálják. A csillagok sarkai borotvaélesek, minden csillag, amely eltalálja, mélyen a húsába vájódik. Amikor az elnök felébredt, azon töprengett, vajon a politbüró tagjai tényleg ilyen jól tudhatnak-e célozni.

Néhány nappal később az elnök azt álmodta, hogy egy öreg T–34-es szovjet tankot vezet. Az a feladata, hogy a Šumava hegységen át lépjen német területre. Mikor azonban a tank túljut a hegység gerincén, és ereszkedni kezd, irányíthatatlanná válik. Antonín hirtelen a gép elején találja magát, rákötözve. A tank egyre gyorsabban halad, zúdul a fák és a sziklák között. Hasztalan fordítja el az elnök a fejét, az ágak az arcát csapkodják, szemét szurkálják. Feltartóztathatatlanul közeleg a vég.

Az augusztus huszonhetedikére virradó éjjel is valami rettenetes álma volt az elnöknek. Reggelre ugyan már csak homályos emlék maradt, de annál rémisztőbb. Arra emlékezett, hogy valami kettős keresztre volt fölszögezve. A kezén és lábán ejtett sebei, ahol a szögek keresztülhaladtak, pokolian fájtak. Keresztje körül emberek táncoltak és énekeltek, tarka, múlt századi falusi viseletben. Amikor Antonín jobbra nézett, messze a távolban egy halmot látott, melyen az övéhez hasonló kereszt állt. Jobban odanézett, s megállapította, hogy arra a keresztre is ő van fölszögezve. Inkább balra nézett tehát, de ott is volt egy ugyanolyan halom, s azon a harmadik keresztre feszített elnök. Szörnyű kiáltással ébredt. Testőrségének két tagja, akik kétoldalt feküdtek mellette, azonnal kibiztosították a gépfegyverüket. De lőni megint nem volt kibe.

Szerény reggelit követően elgyötört állapotban ült be az elnök a Tatra 603-asba. A hosszú útra valahová egy Martina vagy Martin nevű szlovák faluba az utolsó pillanatban emellett a gépkocsi mellett döntött. Nem volt annyira föltűnő, mint a szovjet Csajka vagy a Zil. Az utazás simán zajlott, ám az elnököt annál rosszabb balsejtelmek gyötörték. A Prágából Martinba vezető országúti nyugalmat vihar előtti csöndnek érzékelte. Arra gondolt, hogy az elnöki konvoj előtt az ellenség ürítette ki az utakat, az ő éberségét elaltatandó.

S ez részben sikerült is nekik, Novotný elvtárs ugyanis Žilina magasságában elszunyókált. Semmit nem álmodott. Csak a testőr hangjára ébredt, mely arra figyelmeztette, hogy már Martinban vannak.

Az elnök kinyitotta a szemét, s kinézett az ablakon. Egy magas emelvényt látott, mely föltűnően hasonlított az elmúlt éjszakája riasztó álmának dombjához. A pódiumon népviseletes férfiak és nők táncoltak. Ismerte őket, ugyanazok voltak, akiket álmában is látott. Az elnök elsápadt.

A konvoj befordult a szomszédos utcába. Az elnök autója a Matica slovenská épülete előtt állt meg. A testőr ajtót nyitott, az elnök kiszállt. Tekintete a nagy zászlóra esett: hármas halmon kettős kereszt. Ilyen keresztre szögezték föl álmában. Most is érezte csuklójában a szögek okozta fájdalmat. De akkor már az elnökhöz odasiettek a helyi funkcionáriusok. Egy fickó is, kezében késsel. Az elnök a legmagasabb testőre mögé bújt.

– Elnök elvtárs, régi szlovák szokás szerint kenyérrel és sóval üdvözöljük a Matica slovenskában.

Az elnök elé odafurakodott egy lány, fatálcán hatalmas cipóval. A fickó, aki addig markolászta, a cipó mellé helyezte a kést. Az elnök gyorsan megragadta. Ha ő markolta, ellenségei közül senkié sem lehetett. Reszkető kézzel leszelt egy kis görbe karéjocskát. Sót hintett rá, és szertartásosan a szájához emelte. Az utolsó pillanatban azonban a tenyerébe gyúrta, s üresen rágózott. Ha mérgezett volt a kenyér, az elnök ellenségei most épp arra gondolhattak, hogy ördögi tervük sikerülni fog.

A Matica slovenská gondnoka az épületbe invitálta az elnök elvtársat. Valamit a város és az intézmény múltjáról magyarázott neki, de szavai Novotnýnak az egyik fülén be, a másikon ki. Az elnök az őt körülvevő térre összpontosított. Mindenütt emberek tömege. Tudatosította, hogy nem képes mindegyiküket ellenőrizni.

– A legnagyobb készültség – súgta oda az őrség parancsnokának.

A gondnok, Pešek vagy Pašek, nevét Novotný nem értette jól, javasolta, hogy az elnök elvtárs írja be magát a Matica slovenská emlékkönyvébe. Ez egy faasztalon volt kirakva. Az elnök zavartan körülnézett. Arra ment ki a játék, hogy ne lásson maga köré, hogy előrehajoljon, és kitegye magát egy tarkólövésnek. Csak legyintett az emlékkönyvre, s továbbment.

– Elnök elvtárs, ugye beszélhetek önnel négyszemközt? – kérdezte a gondnok. Novotný bólintott, de azonnal meg is bánta beleegyezését. Rámutatott három testőrre, hogy tartsanak vele. A gondnok csodálkozva nézett az elnökre, de az olyan képet vágott, mintha minden rendben lett volna.

Amikor bementek az irodába, az elnök sokáig mérlegelt, hová üljön. Mindenekelőtt nem szeretett volna háttal ülni az ajtónak. Persze, a támadás érkezhetett akár a jobb oldali nagy szekrényből is.

– Máte to tady hezké – dicsérte meg sunyin az elnök a berendezést.

Odalépett a szekrényhez, s mintha csak kíváncsiságból, kinyitotta. Ott volt. Egy fejsze, hosszú nyelét rituális jelek díszítették.

Peška, Paška vagy hogy is hívták azt a gondnokot, kedélyesen összecsapta a tenyerét, s felrikkantott:

– Lőttek a meglepetésnek! Ezt a szekercét önnek készítettük, elnök elvtárs, a szerető Szlovákia gyönyörű ajándéka az elnöknek.

Novotný szóhoz sem jutott ekkora szemtelenség és cinizmus hallatán. Felötlött benne, hogy utasítja a testőreit: azonnal lőjék le ezt a merénylőt.

A gondnok félreértette az elnök arckifejezését, és széles mosollyal kihúzta asztalának fiókját, melyből elővett egy akkora fadobozt, hogy abban egy revolver meg egy gránát is nyugodtan elférhetett.

– És ez a mi másik ajándékunk. Szlovákiáról és a szlovákokról szóló értékes dokumentumok fakszimiléje. Nézze meg!

– Konec! – kiáltotta az elnök. – Nem kellenek az ajándékaik. Megyek!

Antonín Novotný előrelátóan visszautasította a felajánlott szálláslehetőséget is a helyi hotelben. Konvojával azonnal Prága felé vette az irányt. Martint elhagyva azonban kombájnok bukkantak fel az úton, melyek az árvai egységes földműves-szövetkezetek földjein való aratás után visszatérőben voltak a štúrovói gép- és traktorállomásra. Ezek a hatalmas gépek már nagyságuk okán is veszélyesek voltak, arról nem is beszélve, hogy ügyesen átalakíthatták őket ágyúval és golyószóróval felszerelt harckocsikra. Az elnök utasítására a konvoj irányt változtatott. Rövid üldözés után a hatszázhármasok maguk mögött hagyták a kombájnokat.

Követőinek megtévesztése céljából az elnök úgy határozott, hogy térjenek le a főútról. A konvoj csak a Gaderská dolinai vadászház előtt állt meg. Novotný parancsára az autókat elrejtették az erdőben, ő meg a testőrparancsnokkal a ház ellenőrzésére indult. Megint bebizonyosodott, mennyire előrelátó volt. A személyzet szobájában két vadászpuskát találtak. Vagyis a ház alkalmazottai is az összeesküvők közé tartoztak. Az elnök utasítására elővezették az autókat az erdőből, s azonnal távoztak. De nem Antonín Novotný lett volna, ha nem járt volna túl az ellenségei eszén. Ezúttal az üres gépkocsik trükkjét alkalmazta ellenük. A sofőröket kivéve mindenki kiszállt az autókból. Azok aztán az országúton hajtottak Prágába. Maga az elnök és hat leghűségesebb őre nyugati irányba fordulva az erdőnek vette útját. Szlovákiának jókora darabján kellett keresztülverekedniük magukat. Útközben juhásztanyákat és árván álló lakhelyeket támadtak meg, a falusiaktól elszedték az ennivalójukat és a ruhájukat, melyekben aztán nem keltettek feltűnést. A szlovák–morva határt csak szeptember elsejének kora reggelén lépték át.

Pár órával később az elnök elvtárs katonai főiskolák hallgatói előtt szónokolt. Felszólította őket a harcra, főleg a liberalizmus ellenire. Este találkozott a szovjet nagykövettel, s megkérte, hogy a Szovjetunió dobjon le a Martin nevű szlovák településre egy atombombát. A támadással az amerikaiakat lehetne megvádolni. A nagykövet tolmácsolta ezt a javaslatot a Kremlben. A válasz kitérő volt. Novotný megértette, hogy már Moszkvában is vannak rosszakarói.

PAVOL RANKOV

(Részletek a Stalo sa prvého septembra [alebo inokedy] című történelmi regényből, mely a Kalligram Kiadónál jelenik meg rövidesen. Cs. G. ford.)