Elképesztő maszkabálban járunk, amíg élünk

Fotó: Peti Péter (terasz.hu) „A keserves lelkiismeret-teremtés, az illegális érzések, az önbüntető szembesülések és megnyerhetetlen reményfutamok könyve.” (Báthori Csaba, Magyar Narancs) „Struktúrájában, motivikus kidolgozottságában lényegében hibátlanul felépített regény, »érzékeny utazás« egy magányos lélek belső tájain.” (Dérczy Péter, Élet és Irodalom)

Németh Gábor regénye, amely tavaly látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, a szakma és az olvasók elismerését egyaránt kivívta. S hogy a Zsidó vagy? megjelenése a magyar próza egyik fontos eseményének számított, azt a Szépírók Társaságának 2004-es díja, valamint az idei Márai Sándor-díj is jelzi. A könyv a közeljövőben szlovák fordításban is megjelenik a Kalligramnál. Németh Gábor íróval nagy sikerű regényéről beszélgettünk.

Egyik interjújában azt nyilatkozta a könyve kapcsán: örülne annak, hogyha azok közül, akik elolvassák, néhányan elgondolkodnának azon vagy egy kicsit megpróbálnák magukat beleélni abba, milyen „másnak”, valamilyen szempontból „kívülállónak” lenni. Bő egy év telt el a regény megjelenése óta. Milyenek a visszajelzések? Teljesültek valamennyire ezek a reményei?

Igen, magam is nagyon meglepődtem amikor kimondtam, mert általában nincsenek szándékaim az írásaimmal. Amikor nagyjából elkészült ez a könyv, kicsit szégyenkezve ismertem fel ezt az érzést magamban, hogy tulajdonképpen örülnék neki, ha egy ilyen „TIT-es ismeretterjesztő” funkciót is betöltene. Azóta sem tudok ezzel az érzéssel rendesen elszámolni. Ami a könyvre érkezett reakciókat illeti, azok a szívemnek nagyon kedvesek. Bár nem egészen ezért, mert az ismereterjesztést igazolták vissza. Inkább arról van szó, hogy írás közben azt hittem: valami extrém és nagyon szélsőséges magány-állapotról beszél ez a könyv, és ez talán zárványszerűvé teheti. És a legfurcsább élményem a könyvvel kapcsolatban az, hogy éppen ez a magányérzet tűnik a legközösebb tapasztalatnak a tágabban értett generációm számára. Nagyon sok olyan reakcióval találkoztam, hogy „ez az én gyerekkorom”, vagy „megírtad azt, ami bennem volt”, azokat a szélsőséges szituációkat, a fájdalmakat, az elkülönülés vagy az értetlenség tapasztalatát, ami az én életemben is ott volt, és akkor nem nagyon tudtam megosztani senkivel sem. És úgy is gondoltam, hogy megoszthatatlan. Tehát hogy rövidre fogjam: mint hogyha ez az egészen beteges fokú magányérzet – valójában közérzet lett volna.

Ha ezt annak idején tudja, könnyebb lett volna elviselni ezt a mély magányérzetet?

Ez paradoxon, hiszen ennek az érzésnek pont a megoszthatatlansága a lényege. A fedettsége, az elzártsága. Hiszen ha megosztható volna, akkor már nem lenne az, ami. Abból a szempontból nagyon tanulságos viszont, hogy hogyan „működünk”. Hogy milyen elképesztő maszkabálban járunk, amíg élünk. Hogy ezt a fajta eredendő azonosságot, ami alkalmassá tehetne bennünket az empátiára, mindenféle jóra is akár, mennyiféle módon tagadjuk le, vagy takarjuk el. És ez az igazi tragédia, azt hiszem.

„Zsidó vagy? című könyvével Németh Gábor megírta azt a regényt, amivel már régóta adós volt saját tehetségének” – olvasható a könyv fülszövegében. Ön is így érezte? Régen készült már ennek a könyvnek a megírására?

Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy készültem volna rá. Bár visszanézve látom a korábbi könyveimben azokat a jeleket, amelyek e felé a szöveg felé mutatnak, nemcsak tematikus, hanem akár nyelvi értelemben is, tehát ahogy egy szöveg szól, vagy ahogy egy hang elkezd beszélni. Bizonyos eljárások is ott voltak már az előző könyveimben, és bizonyos motívumok is megjelentek különböző nyíltsággal. Van, ahol teljesen fedett módon. Az irodalom valószínűleg így működik. Ugyanazok a dolgok sokféle közvetítésben meg tudnak jelenni benne. Ebben az idézett mondatban, amely visszhangra lelt bizonyos kritikák bizonyos elemeiben is, ott érzek valamit, amit én másképp látok vagy másképp gondolok. A korábbi szövegeimet az úgynevezett szövegirodalom részeként szokták emlegetni, egy eltűnt vagy eltűnőfélben lévő „stílusdiktatúra” „példatáraként” is akár... És mintha a Zsidó vagy? ehhez képest életközelibb vagy önéletrajzibb lenne, a megkomolyodás bizonyos jeleit mutatná. Ezt én nagyon nem szeretném így látni.

Ön nem úgy érzi, hogy ez a regénye valamiféle változást jelent az írói pályáján, hogy valami felé elmozdította?

Sokkal fedetlenebb könyv, mint a többi. Azt gondolom, hogy ugyanaz az anyag kevésbé áttételesen szól benne, de azt hiszem, semmiképpen sem arról van szó, hogy a történetelvűség vagy a referenciális irodalomcsinálás végre legyőzte volna azt a posztmodern hüllőt, ami ott tekergett a korábbi szövegekben...

Merthogy nem győzte le?

Úgy gondolom, hogy nincsen szövegszerű irodalom és világszerű irodalom. Egy irodalom van, aminek a par excellence létmódja a szöveg. Ami hat, az mindig a szöveg, a szöveg eljárásai működnek, vagy nem. Kétségtelen, hogy ez a könyv meglehetősen erős ajánlatokat tesz arra nézvést, hogy „a szerző” és énközöttem egyenlőségjelet lehessen tenni, és nem is tagadom, hogy teljesen klasszikus értelemben itt minden igaz. Ezt az „igaz”-at nyilván kurziváljuk, vagyis ez az én kurzív életem, ami a könyvbe belekerült. Ezek a mikrotörténetek úgymond „valóban” megtörténtek. De hogyha van ereje a szövegnek, az mégiscsak irodalmi természetű. Nem hiszem, hogy valamiféle rendőri hitelesség lenne az, ami az erejét adja. Hogyha van neki. Azt hiszem, értem azt is, hogy miért szólít meg több embert. Mert nagyon sokan jobban veszik az ilyenfajta beszédet, a szövegnek ezt a látszólagos egyenességét.

Az író számára minden szövege a saját „gyermeke”. Hogyan könyveli el magában, hogy van, amelyik jobban hat az olvasókra, és van, amelyik kevésbé?

Abszolút elfogadom, mert az én viszonyom az enyém, és semmilyen módon nem szeretném átformálni az olvasók hozzá való viszonyát. Épp az a jó, hogy mindenki megteremti a saját kapcsolatát egy szöveghez. Csak én másképp látom. Érteni értem, hogy miért van ez, de nem gondolom ilyen élesnek ezt a váltást. A legutóbbi Holmiban egy hosszú és nagyon megtisztelő kritikát írt a regényről Radics Viktória. Ő egyébként egyik korábbi könyvemmel kapcsolatban éppen a szövegirodalom elégtelenségét, öncélúságát emlegette. Szerinte ebben a könyvemben ugyanazok az eljárások funkcionálisabban működnek, alázatosabban szolgálnak valami mást. Egy célt szolgálnak, és ezt alázatosan teszik. Ezen azért úgy elgondolkoztam, mert ez egy nagyon finom és közben éles megjegyzés.

Mennyi bátorság kellett ehhez a fajta „egyenesebb” szöveghez, ahhoz, hogy ennyire őszinte legyen, a legbensőbb, nyomasztó élményeiből merítsen?

Nem éreztem egyáltalán bátorságnak. Inkább az egyetlen lehetséges módszernek tűnt. Tulajdonképpen nem is válaszoltam az előbb arra a kérdésre, hogy hogyan született a regény, terveződött-e bármilyen módon. Annyi történt, ez kétségtelen, hogy az elmúlt öt-hat évben elég sok olyan felkérést kaptam, amelyek egy-egy bizonyos tárgyat céloztak meg: járjam körül a viszonyomat az olaszokhoz, vagy írjak egy könyvről, nyissak meg egy kiállítást. Elvileg tárgyszerű dolgokról van szó, és mégis, ezek az írások elég hamar beleütköztek valami végtelenül személyes és zárványszerű dologba, aminek az adott szöveghez volt ugyan köze, de úgy tűnt, hogy sokkal erősebb bennem a múltnak, vagy a saját történetemnek az érzékelése. Egész egyszerűen azt éreztem, mintha itt egy önkéntelen pszichoanalízis vagy önanalízis – ami ugye elvileg tilos – irányába vinne valami. Nagyon szkeptikus vagyok a tiszta fikcióval kapcsolatban, ugyanakkor rettenetesen érdekel. Vannak regényterveim, ötleteim, amelyek tiszta fikciók, zárójel, Thomas Bernhard mindig jusson eszünkbe, „soha senki nem talált ki semmit, és soha nem is fog”, zárójel bezárva. De azt éreztem, hogy „közém” áll valami, mégpedig ez az elbeszéletlen dolog, ami ezekben a szövegekben időnként, egy bekezdés vagy egyetlen motívum erejéig megjelenik. Azt vettem észre, hogy ezekben az egyébként izolált szövegrészletekben mintha egy másik szöveg akarna megszólalni. És akkor azt gondoltam: járjunk ennek utána. Azért mondom, hogy ez nem bátorság volt, hanem egy elkerülhetetlen munka, amit el kellett végezni magamon.

Ez volt az a pillanat, amikor hozzákezdett a megszólalni akaró szöveg írásához?

Igen, és akkor ez elég radikálisan zajlott. 2003 nyarán támadt három-négy hetem, amikor a családommal lent voltam a Balatonon. A feleségem balatonlellei, tehát nem egy üdülőben voltam, hanem a család körében, otthon. Amikor belekezdtem a regény írásába, nagyon-nagyon meglepő volt az első pár nap tapasztalata, vagyis hogy mindennap tudtam három-négy órán át intenzíven kora reggeltől csinálni. Ez visszaigazolta a feltételezésemet, hogy van valami, ami tényleg erre várt. Hogy csináljam végig. Nem éreztem bátorságnak, ez nem az a dolog, amiben érdemes volna határt húzni vagy mértéket tartani. Mert akkor pont a lényeg veszhet el. Persze, hogy az ember mennyire őszinte, meddig tud elmenni egy ilyen típusú processzióban, saját maga hol határolja le ezt a folyamatot, azt én tudom megítélni. Kukorelly Endre szokta azt mondani, hogy ha nagyon őszinte egy szöveg, akkor az olyan 73 százalékos. De az ember mégiscsak tudja, hogy ezek a korlátok mikor tudatosak, mikor húz önmaga határokat, és mikor teszi ezt már a tudattalanja, aminek ki van szolgáltatva.

Lehet, hogy nagyon nem megfelelő a példa, amit felhozok: Joseph Heller Gold a mennybe megy című regényének szintén hasonló a témája, mint az önének: a zsidó lét élményét boncolgatja. Tele van humorral, iróniával, öniróniával. „Könnyeden” kezeli a témát. Mi az oka annak, hogy Magyarországon magyar íróként erről inkább csak olyan „komolyan” lehet beszélni?

Van egy nagyon triviális különbség. Nehéz általános kijelentéseket tenni, mégis azt gondolom, hogy az amerikai városi zsidó értelmiséginek egy kicsit más a viszonya a huszadik század történelméhez, mint egy közép-európainak. És most tökmindegy, hogy az zsidó-e vagy nem. Egy olyan országban, amelyiknek kultúrájában ilyen hihetetlen integratív szerepet játszik a zsidó humor, vagy a gondolkodás, vagy a városi zsidóság, mint az Egyesült Államok nagy városaiban, különösen New Yorkban, ahol ez a kultúra egyszerűen virágzik, és a dzsesszen, a klezmeren, a képzőművészeten, a színházon át egészen szélsőségesen át- meg átjárja ezt a kultúrát, teljesen más dolog beszélni erről az identitásajánlatról vagy lehetőségről, mint egy olyan országban, amelyik a mai napig nem volt képes erről három egyenes mondatot mondani. Ezt kell hogy mondjam. Mert lehet, hogy ez így radikálisan hangzik, de ez az igazság. A mai napig tele van csontvázzal az összes szekrény. Nem mondom, hogy egy ilyen országban nem lehet ezzel viccelődni, és szerintem az én könyvem tesz kísérletet arra, hogy ebben az értelemben radikális hangot üssön meg, tehát hogy fanyar legyen vagy politikailag inkorrekt, de a beszédhelyzet mégiscsak alapvetően más. Nagyon sokat kell még erről beszélni. Volt egy vicc annak idején, vagy húsz éve a Német Szövetségi Köztársaságban. Arról szól, hogy megy a köln–düsseldorfi autópályán egy ember. Összekoccan egy másikkal, kiszállnak a kocsiból, és meglehetősen indulatosan állnak egymással szemben. Az, aki vétlen, fojtottan megkérdezi a másiktól: „Elnézést uram, ön zsidó?” „Nem”, hangzik a válasz. Mire így folytatja: „Hát akkor b... meg a k... anyádat.” Világos, hogy miről szólt ez a vicc a német társadalomban, amely őrületes munkát végzett el ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ez a vicc Magyarországon egyrészt nem működik, másrészt valószínűleg a mai napig leírhatatlan. Hogy csak egy példát mondjak. Abban a pillanatban, ha ezt rendesen leírnánk, rögtön állati bonyolult beszédhelyzetbe keverednénk. Iszonyatos mennyiségű munka nincs még elvégezve, a beszédünk ettől görcsösebb, darabosabb, fájdalmasabb. Amennyiben megüti az irónia hangjait, az az irónia sötét lesz, fekete, és baromi nehéz lesz megkülönböztetni azt a nevetést a sírástól stb. És ez teljesen normális. Az nem normális, hogy úgy gondoljuk, hogy ez az idők végezetéig tartható. Hát nem gondolom, hogy tartható. Változtatni kellene rajta.

Az ön könyve erős megszólalás volt ebben a témában.

Ez a könyv párszor részesült abban a leegyszerűsítő és félreértő olvasatban, hogy arról a klasszikus történetről van szó – ami tényleg klasszikusnak nevezhető –, amelyben valaki rájön arra, hogy zsidó. Szövegszerűen nem igaz, hogy ennek a regénynek ez volna a története. Ez egy olyan történet, ami azt beszéli el, hogy valaki bizonyos traumák hatására azonosul a zsidósággal. És szerintem ez különbség. Ebbe az irányba mutat mondjuk Kertész Imrének jó néhány esszéje. Ha például valaki Jean Améry- vagy Borowski-szövegeket olvas... szóval van egy csomó olyan szöveg, ami azt mondja, hogy ez nem zsidó történet. Hogy a holokauszt nem zsidó történet, hanem az emberiség beavatása valamibe. Szembefordítása saját lényegével. A holokauszt mint kultúra, ahogy Kertész fogalmaz, nem szűkíthető le egy népcsoport vagy egy vallás, egy történeti-szociológiai réteg vagy kultúra történetére, hanem az mindannyiunkkal megtörtént. És olyan módon történt meg, hogy ebbe minden élőlény, aki azóta megszületett, beleavatódik valamilyen módon. Ha ezzel hajlamos szembenézni, akkor rá fog jönni, hogy ez nem zsidóság és nem-zsidóság, vagy németek és zsidók, nyilasok és kommunisták konfliktusa. Nagyon sokféle módon lehet elbeszélni ezt a történetet, de ez egy egyetemes történet. És ez a lényege szerintem.