„Elfogadhatatlan, hogy az Európai Unióban állampolgárok egy csoportját megbélyegzik”

Tavaly márciusban írásbeli kérdést nyújtott be az Európai Bizottsághoz a Beneš-dekrétumok alapján történő földelkobzások bevégzésével kapcsolatban. Didier Reynders uniós biztos azt válaszolta, a rendelkezésére álló információk alapján úgy tűnik, a Beneš-dekrétumoknak nincs olyan határokon átnyúló hatása, amely az uniós jog hatálya alá tartozna. Mi a véleménye erről az érvelésről?

A Beneš-dekrétumok ügyének mindvégig az volt a sarkalatos pontja, hogy hogyan lehet az Európai Unió szempontjából nehezményezni a jogszabályok meglétét. Az igazi probléma nem az, hogy történelmi dokumentumként jelen vannak a szlovák törvénytárban, hanem az, hogy máig tartó joghatást fejtenek ki. Mivel bizonyított a joghatás, és az utóbbi időben egyre több olyan eset van, amely során a Beneš-dekrétumokra hivatkozva koboznak el földterületeket, az Európai Unió nem hivatkozhat arra, hogy történelmi dokumentumról van szó, és az sem állja meg a helyét, hogy tagállami hatáskörbe tartozik, mert egyértelműen nemzetiségi alapú diszkrimináció zajlik. Ebből a szempontból Szlovákia Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos álláspontja ellentétes a jogállamisággal, és ebben az értelemben hibás az Európai Bizottság érvelése is. Az Európai Uniónak a javak, a tulajdon és a szolgáltatások szabad áramlását kell védenie, a dekrétumok által érintett földterületeknél azonban ez az elv is sérül.

Jelenleg több bírósági eljárás is folyik az ügyben, a Bosits kontra Szlovákia per a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságára is eljutott. Mi kellene ahhoz, hogy az EU-s intézmények az aktuális fejleményeket figyelembe véve komolyan megvizsgálják a Beneš-dekrétumok alkalmazását Szlovákiában?

Az uniós intézményekkel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy akkor lépnek az adott ügyben, ha politikai és társadalmi nyomás áll fenn, amely állásfoglalásra kényszeríti őket. A joghatás egyértelmű, ezért a nyomásgyakorlást kellene erősíteni. A Bosits-ügyben megfogalmazott álláspontban csak a szlovák bíróság eljárását kifogásolták. Mindig könnyebb első körben egy eljárásbeli hibára rávilágítani, mert akkor nem kell tartalmilag is megvizsgálnia a kérdést.

Ha visszakerülne a Bosits-ügy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságára, és ezúttal tartalmi szempontból is megvizsgálnák, majd születne egy döntés, melyben elmarasztalják Szlovákiát, az elég nyomásgyakorlás lenne az uniós intézmények számára?

Nem biztos, hiszen, nem Szlovákiával kapcsolatban, de voltak már hasonló esetek. A Görögországban élő törökök azt kifogásolták, hogy a török megnevezést nem használhatják az egyesületek nevében. Az emberjogi bíróság kimondta, ez hibás jogértelmezés, és kérték Görögországot, hogy az új ítélet értelmében eszközöljék a jóváhagyást, de ezt azóta sem tették meg. Ez elhangzott az EU-s intézményekben is. Azt gondolom, ha nem olyan témáról van szó, amely napirenden van, akkor egy jogi döntés sajnos az unióban sem jelent olyan lépést, ami politikai akciót eredményez. A kisebbségügyet pedig igyekeznek minden eszközzel a szőnyeg alá söpörni – legyen szó Szlovákiáról, Görögoroszágról, Romániáról, vagy bármelyik másik régióról.

Az Európai Parlament szakbizottságai kezdeményezhetik a tényfeltáró munkacsoport kiküldését az egyes tagállamokba. Szlovákia esetében ez már többször meg is történt, a jogállamiságért felelős bizottság tagjai szeptemberben Pozsonyban jártak, ahol a kormányfővel és az érintett intézmények vezetőivel tárgyaltak. Volt szándék vagy próbálkozás arra, hogy hasonló küldöttség foglalkozzon a Beneš-dekrétumok alapján történő földelkobzásokkal?

Folyamatában kell követni az Európai Parlament eljárásait, és látni kell, hogy a dekrétumok ügye az Európai Parlament Petíciós Bizottságában jelent meg, és gyakorlatilag 2012-től ebben a szakbizottságban foglalkozunk a beneši törvényekkel. Továbbra is az „adok-kapok” politikai játék részesei vagyunk, amely tárgya, hogy nyitva marad-e a kérdés, vagy pedig lezárják a petíciót. Az előző mandátum során napirendre sem sikerült vetetni ezt a témát. Tavaly viszont volt egy meghallgatás a petíciós bizottságban, ahol tulajdonképpen az egybehangzó politikai vélemény az volt, hogy jogsértés és diszkrimináció történt, ezért nem szabad lezárni a témát. Részemről javaslatként elhangzott az is, hogy legyen egy tényfeltáró látogatás, amit elvileg elfogadott a többi politikai csoport is, de számos kérés volt ilyen látogatásra, ezért egyelőre nem valósult meg. Tény, hogy a LIBE bizottság egy teljesen más eljárás szerint, a saját témáival kapcsolatban szervez tényfeltáró utakat. Ezek a látogatások arra adnak lehetőséget, hogy a helyszínen a különböző érdekcsoportokkal és állami intézményekkel találkozzanak a képviselők, majd megfogalmazzanak egy következtetést, amit a szakbizottság jelentés formájában elfogad. A dekrétumok kérdését azonban önmagában egy tényfeltáró látogatás nem oldja meg.

Ismerve az uniós folyamatokat, körülbelül mennyi ideig tarthat egy ilyen látogatás elérése, megszervezése?

Nem idő kérdése, ha megvan a politikai akarat, pár nap alatt meg lehet szervezni. Idén biztosan nem fér bele a bizottság látogatásai közé, igyekezni fogok, hogy jövőre valamilyen módon ismét felvessük, és prioritásként kezeljük. Ismétlem, a kisebbségi jellegű felvetéseket a petíciós bizottság többsége támogatja, de mindig előkerülnek az érintett tagállamokból származó képviselők – akár más bizottságokból is – akik saját államuk védelmében szólalnak fel. Csodálkozom is, hogy a szlovák képviselők ezúttal nem voltak annyira aktívak a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos meghallgatás során. Ez is olyan, mint általában a kisebbségügy – rendszeresen, minden fórumon fel kell hozni. A politikai cselekvésnek végső soron az Európai Bizottságtól kell jönnie. Az Európai Parlament fogalmazhat meg ugyan következtetéseket, de a Bizottságnak vannak eszközei arra, hogy hatást gyakoroljon az egyes tagállamokra a jogszabályok módosítása terén.

Egyre több információ derül ki arról, hány területet érint az elkobzás. Az új ismeretek révén a közeljövőben várható újabb meghallgatás a petíciós bizottságon belül?

Ha tömegesen érkeznének Szlovákiából petíciók ebben a témában, akkor kénytelen lenne a parlament illetékes bizottsága foglalkozni velük. Ha annyi petíció jutna el Brüsszelbe, ahány személytől elkobozták a földjét, az nagyon fontos politikai üzenetet küldene, amit nem hagyhatnának figyelmen kívül.

Egyesek szerint Pandora szelencéjéről van szó, ha a Beneš-dekrétumok alkalmazásába beavatkozik az Európai Unió, akkor lavina indulhat el beláthatatlan következményekkel. Ön szerint megalapozott ez a félelem?

Nem hiszem, hogy konkrétan a Beneš-dekrétumok esetében ez lenne, de az egész kisebbségügyi kérdés kapcsán létezik egyfajta félelem. Úgy vélik, ha az EU markánsan állást foglalna a kérdésben, és kimondaná, hogy az őshonos kisebbségekhez tartozó 50 millió polgárt közösen és csoportonként is megilleti az uniós jog védelme, az anyanyelv használatához való jog, valamint az anyanyelvi oktatás, az súlyos következményeket vonna maga után az egyes tagországokban. Ugyanez vonatkozik arra is, ha az identitást erősítő tagállami politikákba az unió bele akarna szólni, és azok meglétét meg is követelné. Attól tartanak, hogy Brüsszel majd rászól Szlovákiára, Romániára, hogy miként alkalmazzák a kisebbségi jogokat, ezért inkább elutasítanak minden erre irányuló vitát. A tagállamok történelmi érzékenységére hivatkozva szeretnék szőnyeg alá söpörni ezt az ügyet is. Emlékezetes, hogy a Minority Safepack kényszerítette ki az Európai Bizottságtól, hogy vitassák meg a kezdeményezést, és fogadjanak el egy álláspontot. Erre is csak azért került sor, mert törvény kötelezte rá őket. Általában az hangzik el, hogy mi lesz Franciaországban, Spanyolországban, Görögországban, Romániában, Szlovákiában és a balti államokban, ezért az a többség is, amely elvben támogatná a dolgot, inkább hallgat.

A Beneš-dekrétumok kérdését más frakció képviselői is igyekeztek megnyitni, a zöldek júniusban szintén kérdést intéztek az illetékes biztoshoz, amelyben a Szlovákia által gyakorolt diszkriminatív praktikákra figyelmeztetnek. A jelenleg zajló 8 bírósági per egyik érintettje egy osztrák állampolgár, akinek felmenői német nemzetiségűek voltak. A dekrétumok alapján történő elkobzások bevégzése tehát nem csak a magyarokat érinti. A többi tagállam részéről lát politikai hajlandóságot a téma megvitatására?

Szerintem itt az Európai Parlamentben van egy többség, amely támogatja ezt az ügyet. Ezt igazolja az is, hogy minden alkalommal, amikor a plénum elé kerültek kisebbségi témák – például Nagy József egykori EP-képviselő által szorgalmazott kisebbségi jogminimumról szóló jelentés, a petíciós bizottság diszkriminációs kérdéskörről alkotott jelentése, a Minority Safepack kezdeményezés vagy a ritkán használt nyelvek védelme – egyaránt megkapták a parlament többségének támogatását és a politikai frakciók nagy része szintén beállt mögéjük. Akkor bukik el az egész, amikor az Európai Bizottság elé kerül. Ott sajnos sokkal közvetlenebb a tagállamok ráhatása a biztosokra, s emiatt ezeket a kérdéseket általános válaszokkal utasítják el. Adott esetben egy specifikus erdélyi visszaszolgáltatással kapcsolatos kérdésre is szinte ugyanazt a típusválaszt kapjuk, mint a szlovákiai Beneš-dekrétumok esetében. Az ügyek sajátosak, csak az a közös bennük, hogy mindkettő kisebbségi kérdéskörbe tartozik.

A Beneš-dekrétumok ügyében a politikai nyomásgyakorláson kívül mi befolyásolhatná leginkább a Bizottság álláspontját? Mi kell ahhoz, hogy az intézmény hozzáállása ne legyen ennyire merev a kisebbségeket érintő témákban?

Egyrészt fontos, hogy minden alkalommal fel kell vetni a kisebbségi kérdéseket, az adott ügyeket pedig meg kell jeleníteni. Az EP-ben működik egy kisebbségi frakcióközi munkacsoport, amelynek épp az a feladata, hogy ezeket a témákat bemutassa és napirendre vigye. Van egy állandó párbeszéd a frakciókkal és a biztosokkal is, amin keresztül próbáljuk közelebb hozni az egyes régiókban uralkodó problémákat. Nagyon sokat számít az is, hogy milyen nyomás érkezik az illető tagállamból, illetve a média részéről. Rendkívül felháborítónak tartom az új földelkobzási ügyeket Szlovákiában, amiről beszámol a sajtó is, ennek ellenére mégsem látom nyomát a politikai cselekvésben. Nem látom a polgári felháborodást, azt az igényt, hogy ezt az igazságtalanságot nem akarjuk eltűrni. Nagyon komoly fegyvert jelentene, ha ilyen jellegű nyomás érkezne Szlovákiából, a felvidéki magyarság részéről. Mivel jelenleg nincs felvidéki származású magyar képviselő az EP-ben, szívesen képviselem ezeket az ügyeket, de fontos, milyen eszközöket kapunk az érintett kisebbségtől. Azt gondolom, ebben a tekintetben sürgősen cselekedni kellene, hiszen most, amikor a földelkobzások nyilvánvalóak és felsorolhatóak, szembesíteni lehet a Bizottságot azzal, hogy nem történelmi dokumentumokról van szó, épp ellenkezőleg, máig tartó joghatással bíró rendelkezésekről beszélünk. Az, hogy továbbra is érvényesíthetőek ezek a jogszabályok, olyan mértékű etnikai diszkriminációt jelent, amit nem szabad tolerálni Szlovákiában, az EU-ban pedig végképp nem. Az unió őrködni szeretne a jogállamiság felett, ezt mégis megengedi. Věra Jourovának, a jogállamiságért felelős biztosnak most kellene felháborodnia és kimondania: elfogadhatatlan, hogy uniós állampolgárok egy csoportját megbélyegzik és elveszik tőlük a jogos tulajdonukat.

Ez a cikk az Új Szó és a Magyar Hang együttműködésével,  az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogram támogatásával készült.