Közélet

Simon Attila: Botrányos, hogy a szlovák állam bíróságai ma is hivatkoznak a Beneš-dekrétumokra

Somorja | A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2020-ban elmarasztalta Szlovákiát egy, Beneš-dekrétumokat érintő ügyben, mely során az Állami Erdőgazdaság a dekrétumokra hivatkozva akarja elkobozni Bosits Miklós magánszemély tulajdonában lévő erdőt, amelyet apjától örökölt. A D4-es autópálya alatti telkek ügyében szintén több eljárás van folyamatban, a Szlovák Földalap ugyanis a dekrétumokra hivatkozva akarja bevégezni az érintett telkek elkobzását. Simon Attila történészt, a Fórum Kisebbségkutató Intézet vezetőjét a dekrétumok történelmi hátteréről, a múltbeli sérelmek feldolgozásáról, illetve a beneši törvények rendezésének lehetőségéről kérdeztük.
author
Bugár Anna

2022. február 2. 07:00

sa
Simon Attila történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet vezetője - Somogyi Tibor felvétele

Egy évvel ezelőtt az Európai Parlament felszólította az Európai Bizottságot, hogy kezdeményezzen mélyreható vizsgálatot a Beneš-dekrétumok eltörlésére irányuló petíciók kérdésében. Az uniós intézmény azonban állásfoglalásában kimondta, a Beneš-dekrétumok történelmi jogszabályok, melyeket a korábbi Csehszlovákia hatóságai hoztak az uniós csatlakozás előtt, és már nincs ellentétes joghatásuk az uniós joggal. Történészként hogy látja, mi lenne a helyes lépés a beneši törvények kérdésében?

A történész alapvetően a múlttal foglalkozik. Történészként nehezen tudok állást foglalni abban, hogy a jelenben mi lenne a helyes lépés. Úgy látom, a Beneš-dekrétumok a mindennapi életünket nem befolyásolják. Nem érzem azt, hogy az életemre valamilyen befolyással lenne, ha megnézzük azokat a jogfosztó szabályokat, amelyeket nem teljesen helyesen a Beneš-dekrétumoknak nevezünk, azok az intézkedések a mindennapokban ma már nem érvényesek. Meg van az állampolgárságom, lehet vagyonom, használhatom az anyanyelvem, nem kell elhagynom a szülőföldem. Ebből a szempontból nem érzem élőnek ezeket a jogszabályokat. Azt persze a földelkobzások kapcsán magam is látom, hogy a szlovák állam bíróságai még ma is hivatkoznak ezekre a jogszabályokra. És ez botrányos. Ezért azt, hogy jogi szempontból milyen hatásuk van, jogászoktól kell megkérdezni, és azt gondolom, rájuk vár, hogy megoldják ezt a problémát.

Dél-Szlovákiában szinte minden családnak megvan a maga története a kitelepítésről, illetve telekelkobzásról. Mi történt a magyarokkal Szlovákia területén a háború után?

Miután 1919-ben, illetve 1920-ban új határokat vontak Közép-Európában, és a magyarság egy jelentős része határon túlra került, jött egy 20 éves periódus, amikor az itt élő magyarság Csehszlovákiában élt. Körülbelül 800–900 ezer magyar került Csehszlovákiába a határok átrendezése miatt. 1938-ban bekövetkezett az első bécsi döntés, amikor egy nagyhatalmi döntéssel nagyjából etnikai alapon húztak új határokat Magyarország és Csehszlovákia között, s ennek köszönhetően a magyarok nagy részének szülőföldje visszakerült Magyarországhoz. Akkor úgy nézett ki, hogy ez a kérdés elrendeződött. A második világháború alatt azonban már látni lehetett, hogy az első bécsi döntéssel kialakult határok nem lesznek hosszú életűek. Már ekkor eldőlt, hogy a későbbi győztes hatalmak semmisnek tekintik mind a müncheni döntést, és az azzal szorosan összekapcsolódó első bécsi döntést is, és a háború után vissza fognak állni Csehszlovákia 1937-es határai. Ez azt jelentette, hogy 1945-ben a mai dél-szlovákiai magyarság is visszakerült Csehszlovákiába. Ez a helyzet önmagában nem lepte meg őket. Ám arra voltak felkészülve, hogy a háború után is folytatódni fog az első Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi politikája, amit Masaryk (Tomáš Garrigue Masaryk, az első világháború után létrejött Csehszlovákia első államfője – szerk. megj.) amerikai életrajzírója emberarcú nacionalizmusként jellemzett. A csehszlovák nemzetállam építés ugyan jelen volt a két háború között, de meglehetősen mérsékelt eszközökkel folyt, s a jogszabályok lehetővé tették a szlovákiai magyarok számára, hogy teljes kisebbségi életet élhessenek – használhassák az anyanyelvüket, szervezeteket, pártokat alapíthassanak, tehát bizonyos mértékig otthonosan érezzék magukat ebben az államban. Csakhogy 1945-ben nem ez következett be. Az első hetekben még azt hitték, így lesz – mikor bejött a szovjet hadsereg, tulajdonképpen átadta a hatalmat a helyi lakosoknak, főleg a kommunistáknak, akik Dél-Szlovákiában értelemszerűen magyarok voltak. Mikor megjelentek a Szlovák Nemzeti Tanács emberei, akik már a 45 utáni új csehszlovák hatalmat képviselték, gyakorlatilag azonnal kizárták a magyarokat a helyi nemzeti bizottságokból, és ezzel megkezdődött a csehszlovák nemzetállam építésének folyamata. Ez azonban korántsem olyan eszközökkel történt, mint az első köztársaságban. Erőszakos eszközökhöz folyamodtak, s nyugodtan nevezhetjük etnikai tisztogatásnak, ami történt. Első hullámban elűzték azokat a magyarokat, akik a 38-as bécsi döntés után költöztek erre a területre. Harminckilós csomaggal átrakták őket a határon. Utána, a kassai kormányprogram szellemében, amely etnikai alapon gyakorlatilag minden magyart háborús bűnössé nyilvánított, megkezdődött a magyarságot sújtó rendelkezések érvénybeléptetése. Ezek a rendelkezések a mindennapi életben is meghatározták a magyarok sorsát: megtiltották a magyar nyelv használatát, feloszlatták, és elkobozták a magyar szervezetek vagyonát, bezárták az összes magyar iskolát, nem jelenhetett meg egyetlen magyar sajtótermék sem. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a magyar közösség felszámolásának a folyamata – lakosságcserével, deportálásokkal, reszlovakizálással.

Edvard Beneš TASR/AP

2022. január 28. 19:03

„A Beneš-dekrétumok alkalmazása nem sokban különbözik attól, mintha ma a zsidó-törvényeket alkalmaznák”

A második világháború után az európai országoknak szembe kellett nézniük a történtekkel. Mennyire sikerült ez a magyaroknak? Tudna mondani külföldi példát a múltbeli sérelmek feldolgozására? 

A történelmi sérelmek feldolgozása minden nemzet számára nehéz feladat. Vannak európai nemzetek, melyek ezt jobban megoldották, s vannak, amelyek kevésbé. A legjobb példa mindenképp a német-francia ellentétek feldolgozása. A második világháború után nagyon komoly program indult, s ami fontos, hogy aktív részt vállalt benne a politika is. Gondoljunk Konrad Adenauer és Charles de Gaullera szerepére. De a megbékülésben partner volt a két társdalom is, mert úgy érezték, hogy szükség van rá. Azt gondolom, hogy ez a folyamat ott végbement. A németek komolyan szembe tudtak nézni a náci múltjukkal is, és fel tudták dolgozni a holokauszt kérdését is. Ha megnézzük, a kelet-közép-európai társadalmakban az egymással szembeni sérelmeink nincsenek feldolgozva – akár magyar–szlovák viszonyban, akár magyar–román viszonyban. Nem tudtunk szembenézni azokkal a hibákkal sem, amelyeket mi követtünk el. A magyar köztudatban például nincs feldolgozva a magyar zsidóság holokausztja sem. Úgy látom, hogy ebben nagyon le vagyunk maradva.

Milyen szinten vannak feldolgozva az 1945 utáni események? Hány családnak kellett elhagyni az otthonát? Ha egyéni kompenzációra kerülne sor, körülbelül hányan jelentkezhetnének?

A jogfosztó jogszabályokat két csoportba sorolhatjuk – egyrészt Edvard Beneš rendeleteiről van szó, ugyanis a második világháború idején 1940-ben Londonban alakul egy csehszlovákiai emigráns kormány, Beneš pedig a jogfolytonosság eszméjének jegyében újból köztársasági elnöknek tekinti magát. Mivel nem volt csehszlovák nemzetgyűlés, a törvényhozást elnöki rendeletek útján gyakorolták. 1946-ig, amikor Csehszlovákiában az első választást tartották, és összeállt az első háború utáni csehszlovák nemzetgyűlés, Beneš kiadott körülbelül 143 rendeletet. Ezek nagyon sok mindenről szólnak, de van köztük 13, amely érinti a német, illetve a magyar kisebbséget. Mi ezeket szoktuk beneši rendeleteknek nevezni. Fontos látni, hogy 1944 nyarától, amikor kitört a szlovák nemzeti felkelés, és megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács, ez a szerv is bocsátott ki rendeleteket. Ezek talán még inkább befolyásolták a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét. Ezt a két rendeletcsoportot nevezzük jogfosztó jogszabályoknak. Ezek a jogfosztó jogszabályok az itt élő magyar kisebbség mindennapjait meghatározták. Fontos megemlíteni, hogy a csehszlovák vezetésnek, Benešéknek már a második világháború idején törekvése volt, hogy megszabaduljanak a német, illetve a magyar kisebbségtől. Úgy ítélték meg, hogy a kisebbségi kérdés volt Csehszlovákia 1938-as tragédiájának a fő oka, s ezért azt gondolták, hogy a háború után egy olyan Csehszlovákiát kell építeni, amelyben nincsenek kisebbségek. Ezzel bizonyos mértékig egyetértettek a nagyhatalmak is – a Szovjetunió teljes mértékben támogatta, hogy ezt a németek, illetve a magyarok egyoldalú kitelepítésével érjék el. A nyugati hatalmak azonban ezt a tervet csak részben támogatták – azt el tudták fogadni, hogy a németeket egyoldalúan kitelepítsék, de a magyarok esetében ezt a támogatást Csehszlovákia nem kapta meg, ezért más utakat kellett keresnie a magyar közösség felszámolásához. Az egyik ilyen eszköz volt a lakosságcsere-egyezmény, amelyet a Szovjetunió segítségével rákényszerítettek Magyarországra. Ennek keretén belül Magyarországra körülbelül 90 ezer szlovákiai magyart telepítettek át, akik nem akartak elmenni, de kénytelenek voltak elköltözni. Vihették magukkal az ingó vagyonukat, de a földjük és a házuk itt maradt, amiért a későbbiekben sem kárpótolta őket senki. Noha Magyarországon kaptak házat és földet, az a legtöbb esetben nem kárpótolta őket a hátrahagyott ingatlanvagyonukért. A másik csoportba tartoznak azok, akiket 1946 őszétől 1947 elejéig munkaerő-toborzásnak álcázott deportálások során telepítettek Csehországba. Ez körülbelül 41 ezer embert jelent, pár ezren önként is kimentek, így a számuk eléri a 44 ezret. A vagyonuk sok esetben elveszett, házaik, földjeik itt maradtak, s leggyakrabban úgynevezett bizalmiakat kötöztettek a helyükre. Az érintett emberek kárpótlása óriási feladat lenne, nem is anyagilag, hanem logisztikai szempontból. Persze, ha volna akarat, a két ország közös projektjeként (hiszen a lakosságcsere áldozatainak kárpótlásáról Magyarország mondott le az ún. Csorba-tói egyezményben) még ez is megoldható lenne. Még akkor is, ha a németekkel ellentétben, akik már a háború után nagyon pontosan dokumentálták, hogy az elűzött szudétanémetek mit hagytak Csehszlovákiában, a magyar oldalon ez a pontos dokumentáció nem történt meg. Ezért sokkal inkább megvalósíthatónak látom a közösség valamiféle jelképes kárpótlását. Havel (Václav Havel volt cseh elnök – szerk. megj.) elnöksége alatt felmerült, hogy egy bocsánatkérés mellett, valamilyen módon kárpótolják a szlovákiai magyarságot. Például azzal, hogy a Masaryk Akadémiának, amely egy magyar tudományos intézmény volt a két háború között, visszaszolgáltatták volna a felszámolt és elkobzott vagyonát, közte a pozsonyi székházát. A cél az volt, hogy a közösség kapjon valamilyen kárpótlást. Ezt tartom elképzelhetőnek valamilyen erkölcsi szatiszfakció mellett.

Azok közül, akik megtapasztalták az intézkedéseket, már sokan nem élnek. A problémának tehát transzgenerációs jellege is van. Az évek során a történészek is igyekeztek különböző kárpótlási javaslatokat tenni. Említene néhány példát?

Eddig talán az előbb említett kísérlet jutott legtovább, de különböző okokból nem valósult meg. Azóta ennyire messze jutó kezdeményezéssel nem találkoztam, de mindenképp szükséges lenne ezt a kérdés rendezni. A dekrétumok kérdése nyomasztó a szlovákiai magyarok számára. Attól függetlenül, hogy azt gondolom, nem befolyásolja a mindennapi életünket, mégis fontosnak tartom a rendezését.

Mi a legfőbb oka, hogy a szakértők igyekezete ellenére sem történt előrelépés az ügyben?

Ez valószínűleg a múlttal való szembenézés hiányából fakad. Azt gondolom, mindkét oldalon vannak olyan akadályok, mentális gátak, amelyek megakadályozzák, hogy a szlovák és a magyar társadalom egyaránt szembenézzen saját múltjával. Folyamatosan a másik fél bocsánatkérésére várunk, nem teszünk önként lépéseket. Úgy tűnik, a nagypolitika szintjén is kerülik ezt a kérdést, a szőnyeg alá söprik azzal, hogy nem lehet megoldani, ezért inkább ne szorgalmazzuk. Azt látom, nem érett meg a társadalom arra, hogy ezeket a kérdéseket rendezzük.

A szlovák oldalon gyakran felmerül az érv, mely szerint a dekrétumok témájának megnyitása Szlovákia jogrendjének stabilitásának megsértéséhez vezet, valamint megkérdőjelezi a II. világháború utáni rendezést. Mi a véleménye erről az állításról?

Ha röviden akarnék fogalmazni, azt mondanám, ez félrebeszélés és egyáltalán nem helytálló. Nem hiszem, hogy megkérdőjelezné Európa biztonságát és a háború utáni rendezést, ha kimondanánk, hogy a kollektív bűnösség elve ellentétes azzal, amit ma az Európai Unió képvisel. Ha kimondanánk, hogy nem lehet pusztán etnikai alapon elítélni valakit, az nem vezetne Szlovákia jogrendjének megsértéséhez, sem az európai biztonság megkérdőjelezéséhez.

A Beneš-dekrétumok a kollektív bűnösség elvére épültek, ez az elv viszont az Európai Unió jogrendjével összeegyeztethetetlen. A szlovák szemlélet mintha még mindig ragaszkodna ahhoz, hogy a szlovákiai magyarok háborús bűnösök voltak. Miért nehéz szakítaniuk ezzel a narratívával?

Elsősorban azért, mert erről nem folyik nyílt eszmecsere. Az oktatásban, közbeszédben nem történtek meg azok a lépések, amelyek ezt a narratívát fel tudnák oldani, meg tudnák semmisíteni. Ha elolvassuk a szlovák történelemtankönyveket, egy-két semmitmondó mondattal intézik el mindazt, ami 1945 után történt – ha egyáltalán foglalkoznak vele, mi történt ebben az időszakban a magyarokkal. A szlovákok nem tudnak sokat erről a témáról, az iskolában nem jutnak hiteles információhoz, így arra hagyatkoznak, ami a közbeszédből, illetve a családon keresztül átszivárog hozzájuk. Közép-Európában nagyon erősen élnek az előítéletek, sztereotípiák. A szlovák és a szlovákiai magyar társadalom tele van féligazságokkal, tévhitekkel, olyan gondolatokkal, amelyek nem segítik elő, hogy tisztán lássák a dolgokat. Mindenképp óriási hiba, hogy nem beszélünk nyíltan ezekről a dolgokról. Ha az iskolai oktatás nem a tényanyag bemagolásáról szólna, hanem arról, hogy megtanítsa gondolkodni és érvelni a fiatalokat, szerintem pillanatok alatt megértenék, hogy miért tarthatatlan a kollektív bűnösség elve.

Ön szerint a szlovákok tudják, mennyire érzékenyen érinti ez a téma a magyar kisebbséget? Tudatosítják, hogy ezek a törvények több ezer egyszerű ember életét forgatták fel?

Azt gondolom, hogy nem tudatosítják, nincs elegendő információjuk ehhez. Nem gondolnak bele, hogy ezek a rendeletek a maguk idejében mit jelentetettek az itt élő emberek számára. Fogalmuk sincs, nem tudják elképzelni, hogyan lehetett 1945 és 1948 között magyarként élni Szlovákiában.

A dekrétumok a szlovák-magyar viszony meghatározó tényezői. Milyen hatással vannak a magyar kisebbség identitására? Hogyan lehet a beneši törvényekkel keletkezett helyzeten túllépni?

Ezt mindenki másképp dolgozza fel. Vannak közöttünk, akik ma is úgy érzik, a Beneš-dekrétumok vádként nehezednek rájuk, és saját sérelemként élik meg. Mások történelmi múltként kezelik. Úgy vélem, nincs egységes recept.

Az egyes történelmi események interpretációja teljesen eltér a szlovák, illetve a magyar közösségben. Van valamilyen konszenzus az akadémiai körökben a II. világháború utáni időszakot illetően?

Azt gondolom, az akadémiai történetírásban ma már nincs olyan nagy különbség abban, hogy írjuk le a tényeket. Ha elolvassuk Štefan Šutaj, Szarka László, Popély Árpád írásait, akik ebben a témában az utóbbi években a legtöbbet tették le az asztalra, akkor nem látunk különbséget abban, mit írnak a reszlovakizálásról, lakosságcseréről, deportálásokról. Ugyanazokkal a számokkal dolgoznak, ugyanazokból a forrásokból merítenek. Leginkább abban van különbség, hogyan interpretáljuk ezeket az eseményeket, mennyire tartjuk jogosnak az egyes intézkedéseket, ki hová helyezi a súlypontokat. A szlovák szakmában jórészben még él az a beidegződés, hogy a 45 utáni jogfosztást összefüggésbe hozzák a 38-as első bécsi döntéssel. Mintha 1945–1948 arra lett volna válasz, ami a szlovákokkal történt az első bécsi döntés után. Csakhogy a visszacsatolt területen elszenvedett szlovák sérelmek, amelyek letagadhatatlanok, nem azonos súlyúak az 1945 után a szlovákiai magyar közösség teljes felszámolására irányuló nemzetállami célkitűzésekkel.

Van valamiféle igyekezet arra, hogy az oktatás során közelebb kerüljön egymáshoz a két fél álláspontja? A tankönyvek kidolgozása terén például vannak ilyen törekvések?

Úgy látom, az úgynevezett közös tankönyvprojektek zsákutcába futottak. Nem látok rá nagy esélyt, hogy a következő időszakban közös tankönyvek szülessenek. Ezt nem tartom nagy problémának, mert sokkal fontosabb lenne az, hogy mind a magyarok, mind a szlovákok saját, de jó tankönyvekből tanuljanak. Olyan tankönyvekből, amelyek alapvetően arra tanítják meg a diákokat, hogy a múlt által helyesen értelmezzék a jelent. Hogy a könyvek toleranciára, európai értékekre neveljék őket. Ezt hiányolom a két fél tankönyveiből. Ha olyan tankönyvek lesznek, amelyek erre épülnek, akkor ez a kérdés is megfelelően lesz tálalva, de egyelőre még nem értünk el ide.

Jut valamilyen szerep Magyarországnak a dekrétumok kérdésének megoldásában vagy ezt Szlovákia belügyének kell tekinteni? A két állam tisztviselői között többször felmerült a téma, de érdemben nem sok változás történt.

Mindenképp. Magyarország fontosnak tartja a határon túli kisebbségi közösségek helyzetét, mint ahogy az itt élők is úgy tekintenek Magyarországra, mint egy országra, amellyel szoros a kapcsolatuk, s amelytől elvárják, hogy megvédje őket, kiálljon értük. Az más kérdés, hogy a jelenlegi magyar kormányzat a kényes kérdésekbe nem megy bele. Más prioritásai vannak, amelyeket a szlovákiai magyarság problémái miatt nem akar veszélyeztetni. Ezért a kényes kérdésekben nem történik előrelépés.

01

Ez a cikk az Új Szó és a Magyar Hang együttműködésével, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogram támogatásával készült.

Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
SPP

Sulík szerint az elkövetkező négy évben 76%-kal drágul a gáz

Tom Jones

Mindenütt rajonganak érte

sport a tv-ben

Ausztrália–Magyarország női vízilabda-negyeddöntő a tévében

Jaroslav Naď

Naď: Teljes a NATO szlovákiai többnemzetiségű harccsoportjának létszáma

koronavírus étkezés

Táplálkozás a koronavírus-fertőzés után

f

KVÍZ: Tudnál elsősegélyt adni? Teszteld le!

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.