Egy „nyitott szívvel” írt könyvről

Dúdor István: Golgota A boldog emlékezetű Márton Áronról – Áron püspökünkről – halála után sokat írtak – és méltán. Nem merném azt állítani, hogy minden, a nagy püspökről szóló írást-könyvet sikerült elolvasnom. Az általam olvasottak közül (hiszen valamennyi íráshoz hozzá se juthattam) Domokos Pál Péter Rendületlenül című és a Szőke János atya könyvét tartottam mindmáig a legjobbnak. Utóbbit azért, mert nemcsak érti-érzi Áron püspök szellemiségét-nagyságát, de mentes is attól, hogy olykor nemzeti elfogultság szellemében bizonyos történelmi tények, események egyoldalú megvilágítást nyerjenek könyvében, amit – sajnos – minden érdeme mellett nem mondhatunk el az immár szintén boldog emlékezetű Domokos Pál Péter egyébként értékes könyvéről-munkájáról. Tudom, hogy dr. Marton József teológiai professzornak is számos lényegbevágó írása látott napvilágot Márton Áron püspökünkről – és a nagy püspök születésének századik évfordulójára, 1996-ban igen szép emlékkönyvet szerkesztett a róla szóló írásokból, egyházi és világi kiválóságok tollából. Eleve elnézést kérek hát azoktól, akiknek ide vonatkozó írását – esetleg könyvét – nem olvastam. Most azonban nem a Márton Áron-bibliográfiáról szeretnék szólni, mindössze egy könyvről. A legkiválóbbról ebben a tárgykörben: Virt László Nyitott szívvel című monográfiájáról írnék, a Magyarországon élő, kiváló egyházi író művéről.

Virt Lászlót különösképpen foglalkoztatta Áron püspök személye, tanítása, életpályája. 1988-ban könyve is jelent meg Márton Áron, a lelkiismeret apostola címmel. Szemlesütve kell bevallanom: Virtnek ezt a könyvét – sajnos – nem olvastam, mindezidáig nem jutottam hozzá. Még inkább restelkedve vallom be: mindmostanáig kissé magamtól idegennek éreztem Virt Lászlót, néhány (részben az én hibámból) balul sikerült találkozás-eszmecsere után, amelyek következtében megszakadt közöttünk egy szépnek, gyümölcsözőnek indult baráti kapcsolat, noha a magam részéről továbbra is tiszteltem őt, ha kissé túlságosan szigorúnak, hogy úgy mondjam, „fundamentalistának” is véltem a hozzám képest ifjú, még 50. évét se taposó fiatalembert.

A felfedező nagy örömével tapasztaltam azonban, hogy tudós emberre valló alapossággal megírt Márton Áron-monográfiájában nem az általam ismert (talán félreismert) Virt László sorait olvasom, a katolicizmusában – vagy akár magyarságában – elfogult szerzőét, hanem a szellemnek azét az emberéét, aki – úgy látszik – nálam jobban ismerte és értette-érti Áron püspököt, a főpapot és az embert, akit nekem is megadatott – Istennek hála – megismernem, aki életem legnehezebb korszakában vigasztaló bizalmával is kitüntetett, a kétségbeesés szakadékából visszahúzott.

Virt László igencsak találóan kezdi a könyvét, amikor az erdélyi római katolikus egyházmegye első világháború utáni helyzetét vázolja fel tömören, lényegbelátóan – engem, személy szerint csodálatra késztető elfogulatlansággal, tapintattal jelezve például az akkori román kormánynak a Szentszékkel 1927-ben kötött konkordátumának reánk, római katolikus magyarokra nézve kedvezőnek nem mondható jellegét. Jelzi, milyen nehéz helyzetbe hozta egyházmegyénk és magyarságunk szellemi utánpótlását biztosító felekezeti iskoláinkat, középiskoláinkat, amelyekben (természetesen) anyanyelven folyt az oktatás. Alig hiszem, hogy véletlenül idézi dr. Pál Gábor egykori csíki szenátor szavait: „Ki vagyunk szolgáltatva a pápai nunciusoknak, akik tudtunk nélkül dipomatizálnak felettünk.” Nem egyébért – de a kijelentés ma is érvényes. Ezt – hívő, katolikus ember létemre mondom.

A frontszolgálatot követően Márton Áron, már 24 éves korában, 1920-ban kérte felvételét a gyulafehérvári teológiára. A szintén nagy püspök – gróf Majláth Gusztáv Károly „tárt karokkal” fogadta a fiatalember jelentkezését, aki (mint Jónás próféta) előbb húzódozott, szintehogy menekülni próbált hivatása elől. 1924-ben, pappá szentelését követően, megjelent első miséjén, Csíkszentdomokoson Majláth püspök is, ahol a Márton-család vendége volt. Káplánként Gyergyóditróban, majd Gyergyószentmiklóson szolgált – ahol kitűnt a fiatalokra fordított figyelmével, minden hívőt megragadó szentbeszédeivel. Mint hajdani frontkatona hittel vallotta, hogy az emberiséget (népét, azon belül híveit is) foglalkoztató égető nemzeti és társadalmi gondok megoldása – semmiképp se valósulhat meg háború által, amely csak újabb szenvedést-gyászt, anyagi és erkölcsi romlást hozhat az emberiségre, minden népre. „Az erőszakmentesség apostola lett” – írja Virt László – és az is maradt élete végéig. A mindenfajta: tehát társadalmi-nemzeti-faji és vallási erőszakmentességé. Ezt a világháború során támadt meggyőződését csak megerősítették fiatal papként a továbbiakban betöltött munkahelyei. Marosvásárhelyen a protestánsok is szívesen hallgatták szentbeszédeit. Egy év után azonban püspöke Marosvásárhelyről Szebenbe helyezi. Itt tovább tágul a fiatal pap látóköre, hiszen olyan földrajzi területen dolgozik, ahol nyelvi közössége erőteljes számbeli kisebbségbe szorult. A teológián már tanulni kezdett románul, itt tökéletesítette román nyelvtudását, sőt a németet is. Igen találóan fogalmaz Virt László a fiatal Márton Áron Szebenben töltött munkásságának a lényegét összegezve: „A Szentháromságot közösségként bemutatva nyilvánult meg Isten szeretete és ha Isten közösségi lény, akkor az Ő képmása is csak úgy létezhet, ha társát ismeri fel a másik emberben. Itt van annak a biblikus lelkiségnek a gyökere, ami az ember méltóságát hangsúlyozva a huszadik század Kelet-Közép-Európájának mindkét totalitárius rendszerével szembeállított Márton Áron.”

Már 1930-ban püspöki levéltáros és egyben püspöki titkár lett Gyulafehérváron. Itt megismerkedett az egyház vezetésének a román politikai fórumokkal folytatott küzdelmével, kiváltképp az Egyház autonómiája és a felekezeti iskolák-középiskolák megőrzése érdekében. Jó kapcsolatba került a teológia (civil) tanárával, Bitay Árpáddal, akit Nicolae Iorga történettudós-vallástörténész és akkori művelődési miniszter is bizalmába fogadott. Magát Iorgát is megismerte, akivel többször is látták hármasban (Bitay Árpáddal) sétálva beszélgetni. Az ilyen találkozások a fiatal pap diplomáciai érzékét fejlesztették – aki egyébként élete végéig a párbeszéd elkötelezett híve volt.

Nem folytatom Virt László könyvének tartalmi ismertetését. Igen fontosnak tartom azonban jelezni, hogy a szerző milyen körültekintően érzékelteti, mint gazdagodott a háborút követően a Jónás próféta-sorsú Márton Áron szelleme, a püspöke által eléggé sűrűn váltogatott munkahelyei mindenikén. ĺgy, a (még) fiatal pap, amikor Kolozsvárra egyetemi lelkésznek nevezték ki – már azzal a lelki-szellemi gazdagsággal érkezett ide, ami (ezt Virt László igen találóan hangsúlyozza, más megfogalmazásban is) valójában a jóval később összehívott, történelmi jelentőségű II. Vatikáni Zsinat szellemét jelentette.

Külön említést érdemel az a hangsúly is, amelyet Virt László Az Erdélyi Iskola szerkesztője és tanulmányírója cím alatt szentel Márton Áronnak, a pázmányi ihletésű egyházi írónak és szerkesztőnek, viszonyának az 1937-ben megtartott Vásárhelyi Találkozóhoz, egyáltalán minden jelentős szellemi kezdeményezéshez. Közben rendbe teszi a kolozsvári plébánia gazdasági ügyeit is.

A betegsége miatt visszavonult Majláth Gusztáv Károly püspök utóda, Vorbuchner Adolf 1938. szeptember 10-én meghalt, Majláth püspök másfél évvel élte túl a budapesti Vöröskeresztes Kórházban. Márton Áront, immár Kolozsvár plébánosát ekkor apostoli kormányzóvá, majd pedig gyulafehérvári püspökké nevezte ki XI. Pius pápa. Negyvenkét évig töltötte be ezt a tisztséget. Negyvenkét évig volt az Egyházmegye vezetője és – azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom – a romániai magyarság folttalan tekintélyű, vitathatatlan szellemi vezére. Pedig nem pályázott politikai babérokra. Közéleti kérdésekben csak akkor emelte fel szavát, ha okvetlenül szükséges volt. Akkor azonban perdöntő volt állásfoglalása – még ha ez időlegesen nem érvényesülhetett is ellenséges politikai erők nyomására. Ám előtte, az 1940-es bécsi döntés következtében kettészelt Erdélynek is végig főpásztora maradt, aki valamennyi magyar katolikus egyházfő közül elsőnek és a leghatározottabban emelte fel szavát az észak-erdélyi zsidók deportálása ellen – Kolozsváron tartott szentbeszédében – hogy utána, 1944. május 22-én még határozottabban forduljon levelében a magyar belügyminiszterhez, Kolozs megye főispánjához és a kolozsvári rendőrkapitányhoz, amelyben világosan jelezte a deportálandó zsidók sorsát is.

A háborút követően Márton Áron végig kész volt a párbeszédre a hatóságokkal. És – ahol lehetett – segített. Döntő része volt abban, hogy a Bolyai Egyetem megindulhatott.

A népszerű és nagy köztiszteletnek örvendő püspök körül, akit minden dialóguskészsége mellett nem lehetet se el-, se letéríteni mélységes hittel-meggyőződéssel magáénak tekintett útjáról – egyre inkább szorult a kommunista államhatalom hurka. Elég utalnom talán az 1946 pünkösdjén, Csíksomlyón mondott – a könyvben részletesen ismertetett beszédére. Tiltakozott az iskolák államosítása ellen. A görög katolikus (román) egyház betiltását, illetőleg a görögkeleti egyházba való beolvasztását nem volt hajlandó – élete végéig – elismerni. Sőt, segíteni igyekezett a görög katolikus híveken, amikor felszólította papjait és híveit – fogadják be templomaikba üldözött román testvéreiket. Következett a letartóztatás. A per. A börtönévek. A külföldi nyomásra történt szabadon bocsátása, amelyért semmiféle engedményt se volt hajlandó tenni a „kegyelmet gyakorló” – büntetését felfüggesztő államnak. Sőt, visszatérése után Gyulafehérvárra (szabadon bocsátói nagy csalódására) – megbékélést hirdetett a „békepapok” felé a kánonjogot sért# Adorján Károly és Ágotha Endre kivételével. Újraindította-felfrissítette a teológiát, amelyre visszatértek a bebörtönzésekor kimaradt papnövendégek...

A csodálatos az volt Márton Áronban, hogy végtelenül megértő és megbocsátó, ugyanakkor tárgyalásra mindig kész tudott lenni – de jól tudta, melyik az a pont, ahonnan már semmiképp se lehet tiszta lelkiismerettel hátrálnia.

Virt László könyve mindenképpen elismerést érdemel. Mondjuk ki: a legjobb, legátfogóbb könyv, amelyet mindmostanáig Márton Áronról írtak. Rövid előszavában Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát is az elismerés hangján szól erről az alapos munkáról, amely olyan – mintha Márton Áron súgott volna könyve megírásakor a szerzőnek. Ugyanakkor a főapát úr jelzi, hogy ismétlések is – óhatatlanul – vannak a könyvben, de ennek nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Kétségtelenül vannak – de nem bántóan sok. Amikor egy embernek az egyéniségét-munkásságát ilyen változatosan, több oldalról mutatja be valaki, amint ezt Virt László teszi, óhatatlanul abba a helyzetbe kerül, amelybe a festőművész – vagy fotós –, aki egy csodálatos székesegyházat akar megörökíteni minden oldalról. Bizonyos városrészek-épületek ismételten is bekerülhetnek a központi „modell” körüli képbe. Ebben a könyvben is vannak ismétlődő utalások, amelyek (azt hiszem) azért is hasznosak, hogy az olvasónak ne kelljen visszalapoznia ár olvasott fejezetekre.

Ha mégis – és ezért a szerző megértését kérem – fel-felismerem azt a Virt Lászlót, akivel nem mindenben tudtam szót érteni, az csupán mellékkörülmény. Bizonyos tanúk túlszerepeltetése – és mások elhallgatása, akikről pedig – tudott. Hangsúlyozom azonban: ez a Márton Áron-képen mit sem változtat. Legfennebb néhány ember vallomása – a Bajor Andoré például – talán valamivel teljesebbé tehette volna ezt a különben igencsak gazdag képet.

Befejezésül hadd idézzek egy történetet, amelyet Fazekas Jánostól hallottam, akire több ízben is elismerően utal a könyv kiváló szerzője.

Ceausescu, a ’70-es években, banketten fogadta az összes egyházi vezetőket, a görögkeleti pátriárkától a mohamedán főmuftiig. Márton Áron is ott volt. A vacsorán (nem nevezem meg, nem szeretném bántani emlékét) egyik kisebb protestáns felekezetünk püspöke becsípett, odalépett a Kárpátok Géniuszához – ahogy „rajongói” becézték a diktátort – és arra kérte, engedné meg, hogy megcsókolja. Ceausescu boldogan hagyta. Utána odaszólt Fazekasnak: – Láttad? Megcsókolt a magyar püspök!

Fazekas lehűtötte lelkesedését.

– „Egy” magyar püspök tényleg megcsókolt. De „a” magyar püspök, az ott ül mellette (Márton Áron felé intett a szemével). Az – nem csókolt meg.

Áron püspök temetésén képviseltették magukat a hazai egyházak, a szomszéd országok katolikus papjai-főpapjai is, élükön a néhai esztergomi érsekkel, Lékai bíborossal. De nemcsak ők. A „hivatalos” küldöttségeken kívül ott volt számos görög katolikus pap is, Alexandru Todea – későbbi bíboros úrral, természetesen ők „civilben” – érthető okokból. Görögkeleti papok is eljöttek. Egyházmegyéje csaknem valamennyi római katolikus papja mellett számos protestáns lelkész is ott volt. Köztük megpillantottam a medgyesi reformátuslelkészt, kedves barátomat – a sajnos, immár szintén „néhai” – Szegő Andrást is, akiben Krisztus igaz szolgáját ismertem meg. „Hát eljöttél, Bandi?” – kérdeztem, amikor kezet szorítottunk.

– Hogyne jöttem volna – válaszolta könnyes szemmel – a püspököm temetésére!

Megöleltük egymást.

Nos, ezt a Márton Áron püspököt mutatja be történelmi hűséggel, maradéktalanul hitelesen Virt László Nyitott szívvel című könyve – a Teleki László Alapítvány kiadásában.

Az írás az erdélyi A Hét folyóirat idei 22. számában jelent meg