Egy kisfiú és a pozsonyi harangok története

Nem. A vívás helyett most a tenisznek hódolok, ma is sportolok.

Miért választotta a vívást?

Gyenge, beteges gyerek voltam, sokan nem bíztak benne, hogy valaha is lehet belőlem valami. Talán éppen ezért akartam bizonyítani, hogy képes vagyok említésre méltó teljesítményre. Édesanyám beíratott balettre, de nem szerettem. Képzelje csak el: húsz lány között egyedüli fiú voltam! A balettről áttértem a vívásra, és keményen edzettem. Meg is lett az eredménye. A vívástól már csak egy lépés az öttusa, és dicsekvés nélkül állíthatom: jól csináltam; veretlen bajnokként hagytam abba a versenyezést. Országos bajnokságon soha nem értem el rosszabb eredményt harmadik helyezésnél, általában én vittem el a pálmát. Tízszeres országos bajnok voltam, többször mehettem volna az olimpiára, különböző nemzetközi versenyekre, csakhogy a rendszer nem engedte.

Miért?

Mert a kommunisták szerint erkölcsi és politikai okokból nem voltam rá méltó. Később utazhattam, bár nem versenyezhettem külföldön, jó kapcsolatokat építettem ki. És ha nemzetközi tornán nem vehettem részt, hát itthon szerveztem bajnokságot. Állami támogatás nélkül, szinte a semmiből sikerült összehozni egy rendezvényt Ferdinand de Martinengo emlékére. A résztvevőket turistaként hívtuk Csehszlovákiába, és a dolognak akkora sikere volt, hogy míg korábban az országról csak egy-két soros hírek jelentek meg, a rendezvény után többoldalas beszámolók voltak. A bajnokságot a mai napig megrendezik, az egyik legrégibb európai sportrendezvények közé tartozik.

Ráadásul ön most a Ferdinand de Martinengo Társaság elnöke. Azért választotta Martinengót, mert ő is sokat küzdött, jótékonykodott, ráadásul nemesi családból származott, akárcsak ön?

A küzdősportnak hála az életben is megtanultam türelmesen harcolni és elérni a célomat. A zágrábi születésű Ferdinand de Martinengo pedig valóban híres nemesi családból származott: a Martinengókról már 980-ból léteznek történelmi feljegyzések. Vívómester volt, Budapesten és Bécsben szerzett oklevelet, tizenhét évesen Pozsonyba jött, és szervezni kezdte a sportéletet. Létrehozta az első önkéntes tűzoltó- és mentőtársaságot. Állandóan azon törte a fejét, hogyan lehetne segíteni a szegényeknek. A sportot az iskolákban is bevezette, korábban nem létezett testnevelés. A szegények nem fizettek semmit, a gazdagok viszont néhány krajcárt. Martinengo megalapította a Humanitas Társaságot, mely vallási felekezetre való tekintet nélkül nyújtott segítséget a szegény diákoknak. Mindez mintegy 150 évvel ezelőtt történt. Martinengo ízig-vérig európai ember volt. Nevét viselő társaságunknak három célkitűzése van: az életmentés és tűzoltás emberségességének népszerűsítése, a mesterségek mint közép-európai örökségünk támogatása, az egészségkárosodottak – köztük a sportolók – segítése.

Tartják a kapcsolatot Peter Bódyval, az első tolókocsis képviselővel is?

Én javasoltam Bódy urat képviselőnek. Győzködtem őt, vállalja, induljon a választásokon, hogy végre valaki képviselje az egészségkárosodottak érdekeit a parlamentben, és nyilvánosan nevén nevezze, a megfelelő embereknek címezze a problémákat...

... és lerombolja az emberek fejében létező akadályokat...

Ehhez elmesélek egy csodálatos történetet. Társaságunk pénzt gyűjtött egy kisfiúnak, akinek öt évvel ezelőtt egész teste megbénult. Most tizenhárom esztendős. Édesanyja egy szívszorító levélben megírta, milyen baj érte fiát, hogy műtüdőre van szüksége, hogy majdnem egy évig kómában volt, elveszítette látását, emlékezetét. Miután 90 százaléknyira visszanyerte szeme világát, egyetlen kívánsága az volt, hogy járhasson iskolába. Csakhogy az intenzív osztály speciális ágya nélkül nem tud létezni. Nem feltétlenül kórházban kell leélnie az életét, ám a speciális ágy nélkülözhetetlen számára. Egy ilyen különleges kocsi egymillió-hatszázötvenezerbe kerül. Az anyuka tőlünk kért segítséget, és az unokahúgom, Ľubka Kurhajcová teniszező elsőként adományozott 50 ezret, amire beindult a „gépezet”: jégkorongozók, egyszerű emberek adták össze a pénzt, és néhány hónap múlva az eperjesi Davis Kupán átadtuk a kisfiúnak. Ez is azt bizonyítja, ha belevágunk valamibe, nem állunk meg félúton. Akárcsak Martinengo korában, a mi korunkban is vannak kihívások, most is történelmet írunk. Szlovákia és a többi ország a közös Európába igyekszik, és le kell rombolni az akadályokat az emberek fejében, gondolkodásában. Ennek a legszebb módja, ha együtt csinálunk valamit.

Ki az a mi?

Mi, polgárok. Szlovákia és Európa polgárai. A zene nyelvét mindenki megérti.

Közösen fogunk zenélni? Hol? Mikor? Minek és kinek?

Európába igyekszünk, és a tagállamok polgárai nem ismernek bennünket. Fel akarjuk hívni a figyelmet, be akarunk mutatkozni.

Azaz?

Elképzelésünk szerint a tagjelölt országok közösen szerveznek egy kulturális programot, megmutatjuk Európának értékeinket, hogy az uniós és a tagjelölt országok polgárai egyaránt lássák: a csatlakozó államok szellemi örökségükkel gazdagítják a vén Európát. A rendezvénynek jelképes, hagyományteremtő célja van, ezért szeretnénk a humanizmusra és a szolidaritásra helyezni a hangsúlyt. 2003-tól évente odaítélnénk valakinek az Emberség Díját, jelképesen ezzel mondanánk köszönetet az év leghumánusabb cselekedetéért. Létrehoznánk egy, az uniós országok parlamenti elnökeiből álló nemzetközi zsűrit, élén az Európa Parlament elnöke állna. Minden ország megnevezne egy jelöltet, és a zsűri döntené el, abban az évben ki kapná a vándordíjat. A kitüntetés – egy kristályszívet tartó drótkéz – évről évre más személyhez vándorolna. Természetesen a kitüntetett kapna egy masszív arany Ferdinad de Martinengo-emlékérmét is. A kitüntetést jelképesen minden év november 11-én, szent Márton napján adnánk át.

A pozsonyi harangünnep napján?

Igen. Ezen a napon kerültek vissza a pozsonyi Szent Márton-székesegyházba az első világháború alatt megsemmisített harangok, és a harangok felújítása is nemzetközi összefogás eredménye volt.

Ha jól értem, akkor egy olyan kicsi ország, mint Szlovákia – melyről keveset tudnak a világban – kezdeményezésére az uniós államok évente kiosztanak egy díjat a pozsonyi harangünnep napján, és mindennek jelképes üzenete lesz? Nem túl naiv elképzelés ez?

Az első olimpiai játékokról is kezdetben csak beszéltek, a hozzáértők sokáig tervezgettek, szervezkedtek, végül a tenni vágyók összefogtak, és bár az első olimpia nagyon egyszerű volt, erős jelképpé vált. Azóta is megrendezik. Gondoljon a kisfiúról szóló történetre, meg a pozsonyi harangokra.

Azt mondta, már 2003 novemberében kiosztanák az első díjat. Csakhogy akkor még nem leszünk az Unió tagja.

A díj egyrészt az év legemberségesebb cselekedetéért, másrészt az európai magatartásért járna. Az elsőt jelképesen nemzetközi, pontosabban európai gondolkodásmódjáért Robert Schumann kaphatná, így fejeznénk ki tiszteletünket az európaiság gondolatának atyja előtt. Robert Schumann francia külügyminiszter volt, német és francia állampolgársággal rendelkezett, és mintegy ötven évvel ezelőtt, a háború után javasolta egy német–francia bányászati és acélipari társaság létrehozását. Ennek azért van jelentősége, mert a két állam ellenségként tekintett egymásra, és éppen azért tartják őt az európai magatartás példaképének, mert tudatosította: a háborús szörnyűségek következményeit kizárólag együttműködéssel lehet felszámolni. És ez nemcsak a gazdaságra, hanem az élet valamennyi területére vonatkozik.

Még mindig kételkedem. Miért éppen Szlovákia kezdeményezésére honosodna meg egy, például az olimpiai játékokhoz hasonló, erős európai hagyomány?

Hát mert Európa szívében vagyunk. Sőt az Unióhoz csatlakozni kívánó országok gyűrűjében helyezkedünk el. És miért ne születhetne nálunk is barátságos gondolat? Miért ne lehetnénk mi is büszkék arra, amik vagyunk? Miért ne dicsekedhetnénk sokszínűségünkkel? Miért ne válaszolhatnánk ilyen békés úton a nacionalisták megnyilvánulásaira? Törekedjünk együtt-működésre, szívből kívánjunk sikert a szomszédainknak, örüljünk annak is, ha a szomszédoknak valami jól sikerül! Nagyon könnyű ellenséget szerezni, annál nehezebb megbékélni. Ha a kisebb államok összefognak, létrehozzák a díjat, büszkék lesznek rá, és az ebből származó jó érzés segíthet elviselni a gazdasági problémákat.

Jó érzésből még senki nem fog jóllakni.

Vegyük például a háborút. Az emberek mindenüket elveszítik, anyagi helyzetük nem javulhat egyik napról a másikra, de hogy átvészeljék a nehéz időszakot, szükségük van erkölcsi támogatásra, lelki vigaszra. Természetesen most nincs háború, de az uniós csatlakozás után sem lesz könnyű, sőt az első lépések egyáltalán nem lesznek zavartalanok. Ezért legalább lelki erőnket és büszkeségünket „tartsuk melegen”. Nem szabad alábecsülnünk képességeinket. Attól, hogy Európába gazdaságilag legatyásodva megyünk, még lehet lelki erőnk, és megmutathatjuk a világnak: kis országnak is lehet erős erkölcsi magatartása és szellemi üzenete.

Ez mind szép és jó, és kívánom, hogy sikerüljön, de...

Látom, még most sem hisz. Akkor mondok más példát, elmondom a harangok történetét. A pozsonyi koronázótemplom harangjait az első világháború alatt semmisítették meg; a legnagyobbon kívül valamennyiből fegyvert gyártottak. Három évvel ezelőtt a Ferdinand de Martinengo Társaság kezdeményezte a harangok felújítását: írtunk az összes nagykövetségnek, az egyháznak, a külügyminiszternek, a polgármesternek, mindenkinek, aki valamit is tehetett az ügyben, és a válasz az volt: de hát mit akarunk mi? Ugyan már, ez nem reális cél. Erre azt feleltem: várják ki a végét. És egy évvel később mind az öt harang visszatért a székesegyházba: a Szlovákiával szomszédos országok egyet-egyet adományoztak Pozsonynak, és így a harangok a közép-európai megbékélés, megértés és együttélés jelképévé váltak. Azt hisszük, bizonyos dolgokat mi befolyásolunk, és van, amit felsőbb hatalom rendel el, csak éppen akarni kell, hogy az valóban úgy is legyen. Néha nagyon kis ország is sokat tehet, ha a dolgot őszinteség és tiszta gondolat hatja át. A jó gondolat nem az ország nagyságától, hanem az elképzelés erejétől és tisztaságától függ. Most is megpróbálunk megnyerni ügyünknek befolyásos, tehetséges embereket, akik személyiségük és kapcsolataik révén sokat tehetnek.

Például?

Együttműködünk a pozsonyi Európa Háza szervezettel, megkerestük Zuzana Martinákovát, aki volt újságíróként, a parlament alelnökeként és nőként segíthet nekünk, de beszéltünk Csáky Pál miniszterelnök-helyettessel is, aki szintén segítséget ígért. Másokat is megszólítunk, tekintet nélkül felekezeti hovatartozásra, nemzetiségre, állampolgárságra.

Ezek ritka szavak. Sajnos még politikusaink körében sem ismeretlen a nacionalizmus fogalma, és időről időre előtör a gyűlölködés, a nemzetiségi uszítás.

Mert az emberek nem gondolkodnak pozitívan. Lehetek büszke szlovák és európai úgy is, hogy közben büszke vagyok a másikra, amiért az büszke magyarságára. Ha valaki nagyon akar, mindig találhat hibát a másikban. De mi értelme van? Az élet olyan rövid, hogy nem érdemes a negatívumokat raktározni, inkább a pozitívumokat kell keresni. Maholnap 63 éves leszek, és van egy négyéves kisfiam. A feleségemnek sokáig nem lehetett gyereke. Már feladtuk a reményt, pedig Brünnbe jártunk, sok szakembert felkerestünk. Mindent megadtunk volna egy kisbabáért. Már letettünk róla, amikor a feleségem váratlanul természetes úton teherbe esett. Azt hisszük, mi irányítjuk a dolgokat, de nem így van, mi csak egy felsőbb cél közös végrehajtói vagyunk.

Ámulok és bámulok, hogyan szorult önbe ennyi lelkesedés és pozitív energia.

Ugyan már, csak egyszerű ember vagyok, egyetemi végzettség nélkül.

A legtöbben azok Szlovákiában, önnek viszont érdekes gyökerei vannak. Talán a génjeiben rejlik világpolgársága?

Lehet. Őseim egyik ága Ausztriából, másik Németországból, megint másik Csehországból és Magyarországról származik. Osztrák és magyar részről is nemesi vér csörgedezik az ereimben, de nem ez a fontos. Ennél sokkal lényegesebb, hogy néha úgy érzem, mintha az őseim világosan mutatnák az utat.

Hogyan?

Vannak emberek, akiknek megadatott olyan körülmények között élni, hogy van lehetőségük segíteni másoknak. Kérdem én: ha valakinek módjában áll hasznosat és jót cselekedni, akkor nem köteles azt tenni? Hiszen emberek vagyunk...

Visszatérve az ősökhöz: beszél magyarul is?

Mindent megértek, de egy kicsit nehézkesen fejezem ki magam. Otthon a szlovákot, magyart és németet egyformán használtuk.

Akárcsak Satinskýéknál vagy a régi pozsonyiaknál.

Satinskýval egy iskolába jártunk, és sok pozsonyi épülethez fűződik személyes élményem. Ismeri a medikus kertet? No, az ott levő ház volt a mi családi házunk. Ükapám testvére, bizonyos Kovács Jenő pedig a budapesti egyetem rektora volt, az ő apósa, Franz Speneder, aki Ausztriából származott, a mostani Carlton Szálló bal szárnyát, az akkori National Hotelt építette. Amikor az ükapám, Kovács Georg a budapesti egyetem újdonsült végzőseként – orvosnak tanult – Pozsonyba érkezett, elhaladt e szálloda mellett, egy gyönyörű női hangra lett figyelmes. Bent egy csodálatos lány énekelt, első hallásra beleszeretett. A 16 éves lányt Fanny Spenedernek hívták: ő volt az ükanyám. Miután leégett a pozsonyi színház, újat építettek, és a premieren az ükmamám is szerepelt. Fanny Speneder a pozsonyi koronázó templomban is fellépett, és amikor három évvel ezelőtt a székesegyház fő harangját javították, elmentem megnézni a javítóműhelybe. Akkor még hiányzott a többi harang. Nem tudom, miért, de átöleltem a harangot, az pedig megrázott. Olyan volt, mint egy áramütés. Otthon elmeséltem az édesanyámnak, aki csodálkozva mondta, hogy éppen aznap volt a századik évfordulója annak, hogy az ükanyám a templomban e harang alatt énekelt. Később gratuláltam annak az úrnak, aki Németországban pénzt gyűjtött a harang javítására, ő viszont szomorúan azt válaszolta: nagyobb lenne az öröme, ha az összes harang meglenne. Akkor megfogadtam, hogy egy év múlva helyére, a nagy harang mellé kerül a hiányzó öt kisebb is. És úgy is lett. Majd meglátja: a tizenkét tagjelölt ország művészei Pozsonyban együtt fognak szerepelni, a humanizmus, a szolidaritás és a megbékélés hangján üzennek Európának. Amikor Otto von Habsburg néhány napja kilencvenedik születésnapját ünnepelte, elmondtam neki a tervünket, és csurogtak a könnyei, annyira meghatódott. Nemcsak ő, hanem más befolyásos személyek is támogatják elképzelésünket, és bizony mondom: ezt is megcsináljuk. Csak várja ki a végét!