Eat, Pray and Love

Rómában meghízott, egy indiai ashrámban siker nélkül meditálni próbált heteken át, és végül Balin rátalált élete párjára – röviden így lehetne összegezni Elizabeth Gilbert Eat, Pray and Love (Egyél, imádkozz és szeress) bájos útikönyvét.

Nem a szó klasszikus értelmében útikönyv ez, inkább egy női lélek mélyére való utazásról számol be, de megtudhatjuk belőle azt is, hogy Nápolyban sütik a legjobb pizzát, és hogy Szicíliában érdemes tésztát enni. A könyvet szinte lehetetlen letenni. A szerző könnyed stílusban, humorosan beszél az élet nagy dolgairól és arról, ő hogy érzett, miként látta a dolgokat maga körül idegen helyeken egy éven át. Úgy ment el New Yorkból, hogy elveszettnek és depressziósnak érezte magát, és egy esztendő múltán új emberként tért vissza.

Gilbert kisasszony harmincnégy éves korában elvált első férjétől és szakított addigi életvitelével. Férjével ekkor már nem Manhattanben, hanem a várostól északra, egy szép, nyugodt, gazdag külvárosi részben vásárolt nagy házban lakott. Terveik szerint Elizabethnek teherbe kellett volna esnie és boldogan kellett volna várnia első gyermekük megszületését. Csakhogy Elizabeth hajnalban gyakran arra ébredt, hogy szorong, ilyenkor kiment a fürdőszobába, ahol végigsírta az éjszaka hátralevő részét. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy nem akar feleség és anya lenni. Férje megsértett büszkeségét azzal próbálta kiengesztelni, hogy neki adta a házat. De a férjnek ez nem volt elég, és addig követelőzött, amíg végül mindent elvett volt feleségétől, még a jövőbeli könyvei bevételének egy részét is. Elizabeth közben beleszeretett egy fiatal művészbe, de ez a szerelem amolyan se veled, se nélküled történet lett, és inkább siettette, mintsem késleltette a város hátrahagyását.

Nem csoda, hogy összetört lélekkel leginkább arra vágyott, hogy mindenki hagyja őt békén, és így először Rómába menekült azzal az ürüggyel, hogy olaszul szeretne tanulni. Mivel az utazás tizenkét hónapjára cölibátust fogadott, romantikára nem vágyott, csak emberi közelségre. És Olaszországban meg is találta. Több nagyon jó barátra tett szert a nyelviskolában és azok körében, akik cserébe egy kis angol konverzációért olaszul beszélgettek vele jobbnál jobb ételek elfogyasztása közben. Három hónap alatt háromszor kellett nadrágot vásárolnia, mert sorban kihízta őket…

Új barátja, Giovanni szerint Rómára a „szex”, a Vatikánra pedig a „hatalom” szó illik a legjobban. Kicsit viszont meghökken azon, hogy már nem molesztálják őt az utcán a férfiak, mint tették annak idején, amikor még tizenhárom évesen Rómában járt. „Csúnya lettem, vagy az itteni férfiak változtak meg?” – kérdezi magától.

Elizabeth itt, Rómában szakít végleg New York-i barátjával és adja át magát teljes egészében az utazás, a felfedezés élvezetének. Olaszországban, amiként másutt sem, nem az ország vagy a nevezetességek érdeklik, hanem az emberek, a nyelv és a helyi konyha gyönyörei. Amikor egyedül Szicíliába utazik, egy álmos rendőrtől az utcasarkon megkérdezi, hol van a legjobb étterem. A rendőr egy kis térképet rögtönöz, és Gilbert kisasszony ahogy megérkezik az étterembe, rögtön mondja is a tulajdonosnak, hogy neki nem kell étlap, csak hozzák ki a legjobb ételüket. Ami ezután következett, szavai szerint élete legjobb tésztaétele volt.

Elizabeth Gilbert egy farmon nőtt fel szüleivel és lánytestvérével. Amikor elveszítettek egy csirkét, apja elment a helyi piacra és vásárolt egy újat. A jövevényt az éjszaka leple alatt volt csak szabad az állomány közé helyezni a tyúkólba, mert így a többi csirke reggel azt hitte róla, hogy mindig is közéjük tartozott, hiszen nem látták érkezését, és így nem érte bántódás. Elizabeth is úgy érkezett Indiába, mint egy új csirke – az éjszaka leple alatt – egy ashrámba, ahol meditálni és megvilágosulni szeretett volna.

Takarított, követ mosott fel, a konyhában segédkezett, igyekezett meditálni, lazítani, megtartani az imádkozási rendet, és csak egy Richard nevű, ugyancsak amerikai társával osztotta meg frusztrációját. Mert nem sok minden sikerült neki az ashrámban, kivéve, hogy a végén valamiféle megvilágosodásban mégiscsak részesült. Ahogy a Zen-mesterek vallják: Folyó vízben nem láthatjuk tükörképünket, ezért meg kell állni, meg kell nyugodni, hogy saját magunkba nézhessünk. Elizabethnek ez nagy erőfeszítések árán az indiai útja végén sikerült.

Balira azért utazott el, mert amikor először járt ott, egy „medicinman” – gyógyító, varázsló, sámán – azt mondta neki, hogy vissza fog jönni szigetre, és nála fog három hónapig inasként tanulni. Ketut Liyer, a fogatlan bölcs ugyan már nem emlékezett Elizabethre, amikor az újból az ajtaján kopogatott, de szívesen fogadta és tanításaiért cserébe azt kérte, hogy Elizabeth tanítsa őt meg jobban angolul és válaszolja meg a külföldről jövő leveleit, mert ő angolul beszélt ugyan, de írni és olvasni nem tudott.

Elizabeth beszerzett egy biciklit, ezen mindennap meglátogatta Ketut, aki naponta legalább tíz órát szentelt látogatóinak. Idővel jó barátokra is szert tett, és a végén megadta magát: szerelmes lett egy brazil úriemberbe.

S így lett szép kerek egész Elizabeth Gilbert története Balin, ahol az emberek köszönés helyett azt kérdezik egymástól: Honnan jössz, és hová mégy? Ezen a kis szigeten a sok ember nagyon közeli kapcsolatot tart egymással. Itt, ha valaki arra a kérdésre, hogy házas-e, nemmel válaszol, a Balin lakók kétségbeesnek, ezért Gilbert „még nem”-et mond inkább... Azt hiszem, ez a válasz nem csak a baliaknak, hanem Gilbertnek is jobban tetszik.