Drakula alakul, avagy a vérszívók színeváltozása

HORVÁTH GERGŐ

A vérszívók újkori térhódítása Bram Stoker 1897-es, Drakula című könyvével vette kezdetét. A művet több száz könyv és képregény, filmes és tévés adaptáció követte, éppen ezért a vámpíroknak a 20. századi popkultúrában betöltött szerepét döntő mértékben az amerikai kultúra és a társadalmi berendezkedés (szexualitás, vallás, férfi-női szerepek kérdésköre stb.) határozta meg.

A szőkék jó eséllyel megmaradnak

A filmvásznon, illetve a televízióban megjelenített vámpírok Lugosi Béla – a Broadwayn és a mozikban is – nagy sikerű Drakulájától kezdve megfeleltek a mindenkori szexuális ideálnak: szofisztikáltak, sármosak és vonzók. A nyugati keresztény kultúrkörben a vámpírok ördögi, megtévesztő és erős szexuális kisugárzású, csábító és parázna teremtmények. Így a popkultúrában csakhamar az adott kor társadalmának szexuális normáit tagadó, illetve a szexuális határokat szétfeszítő szimbólummá váltak.

Bram Stoker a gátlásos viktoriánus kor előterében megjelenő Drakulával az 19. század társadalmának elfojtott szexuális vágyait a művészet, az irodalom eszközével dolgozta fel. Ez, mondhatni már eleve sikerre ítélte a művet. A nyak – mint erogén zóna – harapása a korszellemnek megfelelően a szexuális aktus metaforájaként volt értelmezhető. Ami a férfi-női szerepeket illeti, Stoker regénye a Drakulát követő későbbi filmekre is hatással volt. A 20. század második feléig a nők szinte kizárólag áldozatként jelentek meg a filmvásznon. Az 50-es évektől az Interjú a vámpírral 1976-os megjelenéségi a női szerepekre további sztereotípiák is rakódtak (például a szőkékre a barna hajúakkal ellentétben garantált happy end várt – lásd az 1966-os A sötétség hercegét vagy az 1970-es Drakula vérének ízét).

Világos, hogy Stoker hősétől és Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es Nosferatujától (Stoker örökösei nem engedték, hogy a Drakula nevet használják) az Alkonyat-filmekig hosszú út vezet, melyet azonban a mindenkori társadalmi és kulturális normákban beállt változások határoznak meg.

Szexuális forradalom vámpír módra

A vámpír az egyéb szimbolikus-fiktív lények közül (boszorkányok, zombik, farkasemberek stb.) kétségkívül a legrugalmasabb. Ez teszi alkalmassá arra, hogy a kulturális kontextus változásával ő maga is mutálódjon, és figurája a legkülönbözőbb mozgóképes műfajokba is könnyedén adaptálható legyen. (Gondoljunk csak az Engedj be!, a Drakula, a Vámpírok bálja, a Penge, az Underwolrd , az Alkonyat, az Interjú a vámpírral, az Alkonyattól pirkadatig, a Legenda vagyok vagy a Drakula halott és élvezi című filmek közti markáns műfaji különbségekre). A rugalmasságot másfelől a vámpír és az ember közti pszichológiai hasonlóság is garantálja. A vámpír a pszichoanalitikus irodalom közkedvelt figurája, ahol mint az ember ösztön-énjének kivetülése jelenik meg: gátlásoktól mentes, nem érvényesek rá a társadalmi normák.

A 20. század utolsó harmadára a vámpírok elsősorban nem félelmet keltő démoni teremtményekként jelentek meg a filmvásznon, hanem olyan emberi tulajdonságokkal felruházott lényekként, akikkel a néző azonosulni tud. Werner Herzog 1979-es Nosferatu-feldolgozása az ötven évvel korábbi filmmel szemben például már radikálisan más módon tematizálja főhősét, akárcsak Francis Ford Coppola, aki Bram Stoker eredeti Drakula-történetét meglehetősen vitatható módon szerelmi szállal bővítette. A 70-es évektől fogva a vámpírok fokozatosan kiszorultak a kastélyaikból, elveszítve ezzel arisztokrata státusukat, ezzel egy időben pedig egyre erőteljesebb moralitással ruházták fel őket. Kivételek értelemszerűen ekkor is akadtak. Ilyen volt Richard Matheson 1954-es posztapokaliptikus regénye, a Legenda vagyok (2007-ben nagy sikerű hollywodi feldolgozást ért meg), amely megfordította a vámpír kontra emberek konfliktusának alapfelállását, miközben ötvözte a vámpírok és a zombik klasszikus attribútumait.

A 20. század mindkét szexuális forradalma (az első világháború utáni, valamit a 60-as és 80-as évek közötti) egyértelmű hatást gyakorolt a vámpírkultuszra is. Anne Rice a 70-es években megjelent számos vámpírregényében (a Vámpírkrónikák című sorozat első kötete az Interjú a vámpírral) meghatározó szerepet tölt be a vámpírok szexuális identitásának (homoszexuális, leszbikus, biszexuális) bemutatása, illetve a szexuális szabadság hirdetése. Rice regényeiben felértékelődtek a női karakterek, és nála, valamint az őt követő generációban a nők a vámpírtörténetekben már többek pusztán áldozatoknál. Anne Rice nem mellesleg már azzal megreformálta a zsánert, hogy a történet középpontjába magukat a vámpírokat helyzete, és nem azokat, akik rájuk vadásznak. A True Blood – Inni és élni hagyni vagy a Vámpírnaplók sokszor túlfűtött erotikus miliője jól mutatja, hogy a szexualitás és az erotika az elmúlt évtizedekben a korábbinál is erőteljesebb szerepet kapott a vámpíros történetekben, filmekben.

Pedagógiai üzenet tinédzsereknek

Ugyan az Alkonyat-könyvek és a filmes adaptációk soha nem látott magasságokba emelték a vámpírok népszerűségét, Stephanie Meyer valójában nem sokat tett hozzá a kultikus figurákhoz, sőt! A befelé forduló hős, az identitást problémaként tematizáló figura már a Vámpírnaplókból is ismerős lehet. Az identitáskeresés jellemezte már az Interjú a vámpírral főszereplőjét is, aki azon elmélkedett, miképp egyeztethető össze Isten és a vámpírok léte. A tini vámpír a 90-es években futó Buffy, a vámpírok réméből lehet ismerős, de a vámpírok és a farkasemberek közötti harc sem új keletű – elég csak az Underworldre gondolnunk.

Az viszont tény: az ezredforduló éveiben a vámpíros műfaj alapvető változásokon esett át. A vérszívók horrorisztikus jegyei egyre inkább háttérbe szorultak, az írók és a filmesek a fiatalabb közönség felé nyitottak. Az új tendencia egyik zászlóvivője Stephanie Meyer lett, aki a tinédzserekre fókuszálva a vámpírokat megfosztotta vadságuktól és szexuális ösztöneiktől, és a konzervatív amerikai elvárásoknak megfelelő morállal ruházta fel őket, ügyelve arra, hogy műveiben ne szerepeljen explicit szexualitás vagy vulgaritás. A vegetariánus, vagyis emberi vért nem fogyasztó központi karakter, megtagadva saját természetét, Meyer morális nevelési célzatának üres bábuja lett. Az írónő regényeiben a vámpírok többé nem az emberi ösztönvilág reprezentánsai. Szinte semmilyen értelemben nem normaszegők, és ezzel egyik fő karakterüket és vonzerejüket is elvesztették, miközben sokszor kifejezetten feminin jellegűek. Az Alkonyat tinédzserrománca a szexualitást leginkább pedagógiai jelleggel kezeli. A 21. századra a házasság előtti nemi élet társadalmilag elfogadottá vált. Voltaképpen semmi nem indokolja a szexuális vágyak elfojtását, így a hangsúly áttevődött a szexuális életre való felkészítésre és a tinédzserkori szexuális feszültség ábrázolására.

Az utolsó Alkonyat-film 2012-es bemutatásával nem zárult le a vámpírok térhódítása, habár Meyer opusáéhoz fogható anyagi sikerek messze elkerülik a zsánert. Az Éjsötét árnyék a Johnny Depp által megformált Barnabas Collinsszal sem a kritikusoknál, sem a közönségnél nem aratott sikert, az Abraham Lincoln, a vámpírvadász szintén csalódást okozott. Ugyan a Fright Night, amelyet 2011-ben, az Alkonyat-éra kellős közepén mutattak be, korrekt film volt, de ha a bevételeket nézzük, nyilvánvalóan nem találkozott a közönségigényekkel.

Ádám, Éva és az öröklét perspektívája

Izgalmas megközelítések mindig adódnak. A közelmúltban mutatták be Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők című filmjét, amely ugyan nem lesz kasszasiker, de kiváló alkotás, és újszerűen viszonyul a vámpírléttel járó halhatatlanság kérdéséhez, miközben markáns társadalomkritikát fogalmaz meg. Jarmusch az öröklét perspektívájában ábrázolja két főhőse, a már évszázadok tapasztalatával bíró Ádám (Tom Hiddleston) és Éva (Tilda Swinton) viszonyát az egyre inkább elértéktelenedő világhoz. (A két hős az embereket nemes egyszerűséggel csak zombiknak hívja.) A harmadik szereplő Éva húga, Ava (Mia Waskikowska) ellenpólusként tűnik fel a színen, felbolygatva a két arisztokrata vámpír mindennapjait. A halhatatlan szeretők melankolikus narratívája görbe tükröt tart a 21. századi civilizáció elé, és olyan témákat sorakoztat fel, mint a háborúskodás (a következőket már a vízért fogjuk vívni), a dekonstrukcióra való emberi hajlam, a létüresség és a magány, de felsejlik a modernség mint értékválság toposza is. A halhatatlan szeretők valódi szerzői film, amely kiválóan illeszkedik Jarmusch filmográfiájában, de elvitathatatlan érdemei mellett is csak részben tekinthető a vámpíros műfaj revíziójának. Ettől egyszerre több és – szigorúan pozitív értelemben – kevesebb is.