Dosztojevszkij „bűnei és bűnhődései”

Ösztönzést adhat a patográfia megírásához az a tény is, hogy Dosztojevszkij esete példázza talán a legjobban a nagy francia író, Stendhal megállapítását: „A nagy emberek életrajzának egy részét orvosaiknak kell szolgáltatniuk”. Mégis szorongva vágunk bele orvostörténészi fejtegetésünkbe. Szemünk előtt lebeg ugyanis a mindmáig egyik legjobb Dosztojevszkij-biográfia szerzőjének, a „francia” Henry Troyatnak – aki Lev Taraszovnak született – a vallomása: Dosztojevszkij élete önmagában annyira gazdag „megrendítő szomorúságokban, csodálatos örömökben”, hogy életrajzát nem „regényesíteni”, inkább tompítani kell. Ugyanez vonatkozik életrajza orvosi változatára, a patográfiára is. Németh Attila elmegyógyász főorvos írja József Attila pszichiátriai betegsége c. könyvében, hogy a tragikus sorsú magyar géniusz pszichopatológiája a pszichiáterek „állatorvosi lovának” is tekinthető, azaz minden betegség (és betegségkoncepció) megtalálható benne. Valami hasonló tapasztalható Dosztojevszkij esetében is.

Felmenői közt nem volt híres tollforgató. Atyja tanult ember, a moszkvai szegények kórházának orvosa. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1821. október 30-án a kórház melletti szolgálati lakásban született meg második fiúként. A zordon-zsugori atya hidegségét anyja megértése és szeretete ellensúlyozta. Az érzelmi fejlődés egyik legérzékenyebb korszakában, a serdülőkorban azonban e „védelem” megszűnt: édesanyja hosszan tartó „sorvadás” után 1837-ben a tüdővész áldozata lett. Az özvegy doktor – talán látva tudománya tehetetlenségét – hátat fordít hivatásának, és Moszkva környéki birtokán bánatába és az italba temetkezik. Fjodort és bátyját Szentpétervárra küldi a hadmérnöki iskolába, további sorsukkal nem sokat törődik. Pedig egy 18 éves fiatalembernek, egy leendő katonatisztnek sok a kiadása – a várt pénz helyett azonban döbbenetes hír érkezik: a muzsikjaival erőszakoskodó doktort azok brutális módon meggyilkolják. A kiskorától érzékeny lelkületű Dosztojevszkij itt szembesül legelőször a „bűnnel” és a „bűnhődéssel”. Apjához fűződő viszonya egyre jobban elhidegült, ezért most lelkiismerete lázong: bűntársnak érzi magát. Talán e lelki fölindulás volt az utolsó csepp a pohárban, amely kiprovokálta az első (epileptikus?) rohamot. Janovszkij (a szentpétervári évek alatt Dosztojevszkij barátja és orvosa) írja: „Fjodor Mihajlovics gyermekkorában szenvedte át azokat a sötét és kínos érzéseket, amelyek nem múlnak el az idővel, s amelyek az embert hajlamossá teszik az idegbetegségekre, tehát az epilepsziára, a hipochondriára, a bizalmatlanságra…” „Idegessége” azonban a laikusoknak is feltűnt. Egy előkelő szentpétervári szalon háziasszonya, Panajevné így emlékezik a náluk már ismert íróként megfordult Dosztojevszkijre: „…rendkívül ideges és érzékeny fiatalember. Közepes termetű, sovány, halványszürke, bőre beteges árnyalatú. Szürke, kis szemgolyói nyugtalanul bolyonganak egyik tárgyról a másikra, s fakó ajka aprókat rándul.” „Gyenge és ideges szervezetem van” – mentegetődzik saját maga is egy 1848-ban kelt levelében. Ekkor már nyílt titok epilepsziája is – Janovszkij doktor a kor panaceájával „kezeli” őt: eret vág rajta. Ráadásul állandó pénzzavarban van: sem alhadnagyi zsoldja, sem a család gyámja által küldött pénz nem elég. Mint Troyat írja, a pénzt „nem tudja megkeresni, nem tudja fölhasználni, nem tudja megőrizni”. Ez utóbbiban közrejátszik egy újabb betegsége: a játékszenvedély. Ekkor még csak a biliárd és a dominó viszi el a pénzt – később majd a rulett (erre még visszatérünk).

A magyar szabadságharc leverésére segítséget küldő I. Miklós cár saját országában is „szereti a rendet”. A belügyminisztérium III. ügyosztálya éber szemekkel figyeli azokat az értelmiségieket, akik péntekenként egy Petrasevszkij nevű hivatalnok lakásán gyűlnek össze. Közéjük sodródik a hadmérnök és író Dosztojevszkij is, sőt éppen ő szolgáltat okot a titkosrendőrség akciójára: felolvassa ugyanis a híres kritikus Bjelinszkijnek a nem kevésbé híres íróhoz, Gogolhoz írt levelét. A levél teli az ortodox egyház és a cár elleni kirohanásokkal és követeli a jobbágyság megszüntetését – ezek közül egy is elég ok az összeesküvés vádjához. A csoportot 1849. április 22-én letartóztatják. A vizsgálati fogság hosszú hónapjai megviselik az amúgy sem erős testalkatú Dosztojevszkijt. Augusztus 27-én írja bátyjának: „Csaknem egy hónapja, hogy ricinusolajon élek… Aranyerem miatt egyre jobban szenvedek, és mellemben fájdalmat érzek, amit azelőtt soha nem éreztem. Különösen éjszaka növekszik érzékenységem. Véget nem érő lidércnyomásaim vannak: úgy tűnik, a padló meginog alattam, mintha hajókabinban volnék…” Szeptember 14-én már a gyomra is kínozza, és tudja, szenvedése csak fokozódni fog: „Közelednek az ősz leggyötrelmesebb hónapjai, s velük növekszik a hipochondriám”. 1849. december 22-én azonban úgy tűnik, hogy minden szenvedés gyorsan véget ér. Hajnali hatkor egy gyakorlótér közepén álló emelvényhez vezetik az összeesküvőket, és a hadbíró olvasni kezdi a neveket: „…Dosztojevszkij… halálra ítéltetett…” Egy pópa keresztet csókoltat velük, majd az első három elítéltet cölöpökhöz kötik, fejükre csuklyát húznak. Felsorakozik a kivégzőosztag, vállhoz emelik a puskát, de ekkor fehér kendőt lobogtató szárnysegéd jelenik meg: a cár őfelsége megkegyelmezett – halál helyett száműzetés. „Nem emlékszem még egy ilyen boldog napra” – mondja majd feleségének húsz évvel később Dosztojevszkij.

A száműzetés helye a szibériai Omszk erődje, az Irtis folyó partján. Itt, „a holtak házában”, ahol kényszermunkát végzett, Dosztojevszkij „hipochondriája” enyhült, ám egyre gyakrabban jelentkeztek rohamai. A kortársak közül többen tudni vélték, hogy az írót a helyőrség kegyetlen parancsnoka megbotoztatta, és ez a megaláztatás váltotta ki éjjel az epilepsziás rohamot. A megbotozás valószínűleg legenda, ám a rá okot szolgáltatható esemény önmagában elég lehetett a roham kiprovokálására: egy fegyencet felügyelői arra kényszerítettek, hogy a folyóba esett fejszéjét keresse meg. Dosztojevszkij és egyik társa biztosították, tartva a derekára kötött kötelet. Az ekkor odaérkező ittas parancsnok ezt feleslegesnek találta, és Dosztojevszkijnek és társának botozást ígért a „munkakerülésért”. Botozás nélkül is érte elég megterhelés Dosztojevszkij érzékeny lelkét – fegyenctársai kerülték, nem szerették –, így egyetérthetünk biográfusával: „…a fegyházban érte el a szent betegség igazi kifejlettségét”. ĺgy látta ezt maga Dosztojevszkij is: „Idegeim annyira szét voltak roncsolva, hogy néhányszor epileptikus rohamot kaptam.” Az író nyilatkozatát az eredeti foglalkozása – pszichiáter – révén szakvélemény kimondására hivatott orvos-író, Benedek István idézi Dosztojevszkij lelkivilága c. tanulmányában. Ugyancsak ő hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy Dosztojevszkij „szent betegsége” (epilepsziája) az író öregedésével párhuzamosan pszichogén irányba tolódott el: „jobbára akkor jött rá a roham, ha sokat vesztett a ruletton vagy a hitelezői fenyegették”. Vagyis „bűneiért” epilepsziás rohammal bűnhődött…

Természetesen ezen utóbbi „bűnöket” csak a civilizált világba való visszatérése után követhette el Dosztojevszkij. Száműzetése a négyéves omszki kényszermunka után sem ért még véget: 1854-ben Szemipalatyinszkban közönséges gyalogosként besorozták a 7. szibériai zászlóaljba. Itt ismerkedett meg első feleségével, az akkoriban megözvegyült Mariával, aki egy kisfiút hozott az új házasságba. A közben alhadnaggyá előléptetett és amnesztiát kapott Dosztojevszkijt epilepsziája miatt nyugalomba vonultatják, majd 1859-ben engedélyt kap Szemipalatyinszk elhagyására. A cári ukáz szerint Tverben kell letelepednie. Innen ír „leghívebb és leghálásabb” alattvalóként kérelemlevelet I. Miklós utódjának, II. Sándor cárnak: „Felség… engedje meg, hogy visszatérjek Szentpétervárra, s ott orvosokhoz forduljak”. A reformokra elődjénél nyitottabb uralkodó – aki 1861-ben felszabadítja a jobbágyokat – 1859 végén „kegyelmesen hozzájárul” Dosztojevszkijék Szentpétervárra költözéséhez, azzal a feltétellel, hogy a titkos rendőrség továbbra is tartsa szemmel az írót.

Az egészségi állapotra való hivatkozás megalapozott: egyre gyakoribbak rohamai, és sokat szenved aranyerétől. Ami részben ismét „bűnhődés” is. Köztudott, hogy az epilepszia tipikusan alvásfüggő betegség: az alváshiányra az egészséges ember is alkalmi epilepsziás rohammal reagálhat. Dosztojevszkij viszont többnyire éjszaka ír, s hajnalban fekszik csak le. Egy epileptikus számára a lehető legrosszabb életmód. Jön is menetrendszerűen a „bűnhődés”: hetenként egyszer-kétszer jön rá a roham, melyet kellemes „aura” előz meg. „E néhány pillanat alatt – meséli Dosztojevszkij egy barátjának –, olyan boldogság fog el, amelyet máskor, köznapi állapotomban még csak megsejteni sem tudtam, amelyet mások egyáltalán nem érthetnek meg. Tökéletes összhangot érzek magamban és a világban, s ez az érzés oly erős, oly édes, hogy e néhány percnyi élvezetért az ember szívesen odaadna 10 évet az életéből, de akár az egész életét is.” Ám a kellemes előérzet után Dosztojevszkij ordítva, habzó szájjal vágódik le a földre, végtagjai görcsösen rángatóznak, és esés közben gyakran meg is sérül. A roham után rosszkedvű, gyönge a memóriája, az írás is nehezére esik.

Dosztojevszkij korában nem léteztek gyógyszerek az „eskór” ellen – ez volt az epilepszia korabeli magyar neve, utalva a roham alatti leesésre –, ezért az orvosok gyakran az univerzális gyógymódot, az utazást ajánlották betegeiknek. ĺrónk tehát orvosi javallattal járta be unottan, álomjáró gyanánt 1862-ben Párizst, a svájci és észak-itáliai városokat, majd kevésbé unottan, két szenvedélytől: a szerelemtől – egy fiatal lány, Paula iránt – s a szerencsejátéktól „felébresztve” 1863 nyarán újra. „Szent betegségéből” nem gyógyult ki, sőt tetézte azt egy ifjúkori „bűne”: a játékszenvedély. Dosztojevszkij korában bizonyára elmaradt volna az idézőjel, hiszen akkoriban bűnnek, erkölcsi gyöngeségnek tekintették ezt a szenvedélyt is. Csak a medikalizációra túlzottan hajlamos korunk ismeri el betegségnek a játékszenvedélyt. A bevezetőben már említett magyar kézikönyv a viselkedészavarok fejezetben így vezeti fel a „kóros játékszenvedély” c. alfejezetet: „Dosztojevszkij A játékos c. alkotása a kóros játékszenvedélyről szóló irodalmi remekmű. Amit e betegség pszichopatológiájáról tudni lehet, az szerepel e könyvben, és ez nem véletlen, mert az író e betegségben szenvedett.” A wiesbadeni kaszinóban keríti hatalmába újra az a szenvedély, amely a „holtak háza” előtti időszakban a biliárdasztalhoz láncolta. Úgy érzi, most nincs veszélyben, ismeri a titkot: „Nincs más titka, mint hogy az ember megőrizze az önuralmát, óvakodjék attól, hogy – bármiképp fordul is a játék – tüzet fogjon.” Ám e betegség lényege éppen a kockázat-megítélés zavara – e zavar miatt a játékos képtelen arra, hogy „tüzet ne fogjon”. S Dosztojevszkijben éveken át magasan lobog e szenvedély lángja – közben 1864-ben eltemeti tüdővészben elhunyt feleségét, megírja talán legismertebb művét, a Bűn és bűnhődést, majd egy játékoshoz méltó hirtelen döntéssel 1867-ben feleségül veszi a nála 24 évvel fiatalabb gyorsírónőt, Annát, akinek 25 nap alatt mondta tollba A játékos c. regényét.

Ez a döntése jó döntésnek bizonyult: Anna nem a szenvedélyes és ugyanakkor jéghideg Paula. Nem a múzsa, hanem az ápolónő szerepét tölti be. Egyetérthetünk Troyattal: Dosztojevszkijnek nagyobb szüksége volt ez utóbbira. Nem csak mostohafia, hanem testvérei is ellenségesen fogadják a szó szoros értelmében fiatal asszonyt. A családi veszekedések vége pedig a „pszichogén” indíttatású roham – sőt: „…legnagyobb rémületemre hamarosan újabb roham támadta meg, amely az elsőnél is erősebb volt. Teljes két óráig tartott, s amikor eszmélete visszatért, hangosan nyögött a fájdalomtól. Ijesztő látvány volt!” – emlékezik Anna a mézeshetek nehéz óráira. Az orvosok tehetetlenek, és megint csak az utazást ajánlják. Anna elzálogosítja bútorait, és az így szerzett pénzen 1867 áprilisában elhagyják Szentpétervárt, hogy csak négy év múlva térjenek vissza. A kaszinók közelében Dosztojevszkij játékszenvedélye újra fellángol, s az okos és szerető Anna – nehogy ellenkezése rohamot provokáljon – zálogba teszi kabátját, majd jegygyűrűjét is, csak férje játszhasson. Mert ha játszhat, akkor írni is van kedve: nagy szerelmi regényén, A félkegyelműn dolgozik. A főhős, Miskin herceg ugyanúgy epileptikus, mint Dosztojevszkij. Az író az ő szavaival mondja el betegségével kapcsolatos emlékeit.

Epilepsziája élete végéig megmaradt, nem úgy a játékszenvedély. Troyat szerint egy megrázó élmény – gyóntatópapot keresve a templom helyett egy zsinagógába téved: „azt hiszi a Megváltó felé vette útját, s azokkal találkozik, akik megfeszítették” – oltja ki benne a rulett iránti szenvedélyt. 1878-ban alig hároméves fia, Aljosa heves „epileptikus görcsökbe” esik, és pár órán belül meghal, anélkül, hogy visszanyerné eszméletét. Dosztojevszkij magát vádolja, hiszen – úgy véli – a fiú tőle örökölte betegségét: senki sem ártatlan, mindannyian bűnösök vagyunk. Az önvád alighanem alaptalan: Aljosa inkább egy heveny agyhártyagyulladás áldozata lehetett, semmint az epilepsziáé. Maga az epilepszia – kivéve az ún. másodlagos, tehát pl. agydaganat okozta formáit – nem rövidíti meg az életet. Maga Dosztojevszkij sem epilepsziában hunyt el. A korabeli leírások tüdőtágulást emlegetnek, valószínűbb azonban a tüdő-, illetve gégetuberkulózis, esetleg e két szerv valamelyikének rákos elfajulása. „Csontig fogyott, mellkasa horpadt, hangja suttogó” – írja róla 1880 telén egy szemtanú. 1881 januárjában először köp vért, majd a vérzés ismétlődik. Az író eszméletét veszti, és 1881. január 27-én a „bűnökkel és bűnhődésekkel” teli élet véget ér.

Merezskovszkij így ír egyik esszéjében: „Turgenyev, Tolsztoj és Dosztojevszkij az orosz regénynek három nagymestere… (az első kettő) az életet oldalvást nézi: az egyik csöndes művészi műhelyéből, a másik az absztrakt erkölcs magaslatáról. Dosztojevszkij sokkal közelebb áll hozzánk… Bajtársunk a betegségben, bajtársunk a jóban és rosszban: és semmi sem hozza az embereket annyira közel egymáshoz, mint közös gyengeségük.” Mit tehet ehhez hozzá a patográfus? Dosztojevszkij ma talán még inkább bajtársunk, mint saját korában volt.