Dobozolás, nem csak a Tótékban

Nem szokásom felvenni az arra érdemtelenektől a kesztyűt, de Barak Lászlónak az Új Szó múlt heti szombati számában megjelent, a becsületsértés fogalmát bőven kimerítő írása mégis erre késztet. Nem szeretném, sőt nem is tudom überelni azt az ocsmányságot, amit a szerző műfajtalan kategóriába tartozó írása jelent, azonban úgy gondolom, nem árt, ha a tisztelt olvasó Örkény nagy port felvert Tóték-jának előadása kapcsán hiteles információkhoz is hozzájut.

Tisztázni szeretnék egy fontos tényt. A színház akármilyen sajnálatos, nem demokratikus intézmény. Van pontos hierarchiája, amelynek csúcsán – mint minden egyes ilyen intézményben – az igazgató áll. Természetesen színészek, rendezők, dramaturgok, díszlet- és jelmeztervezők stb. nélkül nem működnék a dolog, a bőrét azonban elsősorban a vezető viszi vásárra, hiszen ő a felelős mindenért, művészeti, gazdasági, etikai vagy bármiféle egyéb kérdésben; minden abszurditása ellenére még azért az apróságért is, hogy legyen villany a színházban, hiszen enélkül igen bajosan lehetne működtetni a reflektorokat és a hangtechnikát. Megkérdőjelezni egy vezető beleszólási lehetőségét és jogát az általa vezetett intézmény ügyeibe enyhén szólva is anarchisztikus nézet. Cenzúráról beszélni pedig annak kapcsán, amikor a színház igazgatója a rendező szándékát erősítendő hozzányúl egy darabhoz: dőreség.

Egy színházi produkció kialakulása lassú és sok munkát igénylő folyamat. A rendezői elképzelések nem minden esetben érvényesülnek a színpadon. Ennek a veszélye állt fenn a Tóték esetében is. A leendő előadás teljes egészében és folyamatában csak az első főpróbán volt megtekinthető, addig nem derült fény a lehetséges félrehallásokra, a rendezői szándékkal szemben dolgozó színpadi megoldásokra. A bemutató előtt négy nappal megkértem a rendezőt, beszéljük meg a problematikus részeket. Csaknem minden észrevételem megértésre talált, és a hátralevő napok alatt ezek az eredeti rendezői elképzelést is erősítve korrigálásra kerültek. Az örkényi szöveget megtoldva azonban egy olyan jelenetre került sor a darab végén, amely véleményem szerint nem támasztotta alá a rendező által megálmodott mondanivaló megértését, ellenkezőleg: félreértést okozhatott. Pl. az egyik értelmezésben az ordas eszmék visszatérésének veszélye helyett a 2. magyar hadseregnek a Don-kanyarban elesett katonáit degradálta nyilas honvédekké. Az ilyen félrehallásoknak még a lehetőségét is el kell kerülni. Hiszen ha csak a saját családomat tekintem: nyilas lett volna mind a négy nagybátyám, akiket kihajtottak a Don-kanyarba, s egyikük sem jött többé haza? Ezt és a nyilas jelképpé asszociálható árpádsávos zászló kassai vonatkozásaival kapcsolatos észrevételeimet részben respektálta a rendező, és a zászlót ferde csíkozásúvá változtatta. Az első előadás közönségének egy része azonban a bemutatót követően telefonon és személyesen fejezte ki nemtetszését, és ez azt bizonyította számomra, hogy a színház művészeti vezetője, leendő művészeti vezetője és egy vendégrendező által már a bemutatót megelőzően szintén megkérdőjelezett színházi eszköz- és jelrendszer félreérthető. Ezek után döntöttem úgy, hogy a rendező kassai visszaérkezéséig és a kérdéses rész újraformálásáig a zavart okozó lobogót el kell hagyni az előadás végéről. A különféle hírforrások által felkapott állítólagos külső, hazai és külföldi politikai nyomásból semmi sem igaz, ez a különféle összefüggéseknek az újságírói fantázia által feltupírozott agyszüleménye.

A színház feladata nem csak a szórakoztatás, hanem a gondolkozásra, elgondolkoztatásra késztetés, a mindennapjaink problémáira való reagálás, sőt akár a megbotránkoztatás és polgárpukkasztás is. Az esztétikai kategóriákon kívül ugyanakkor nem kerülhetőek meg az etikai kérdések sem, ezekkel szabad élni, de visszaélni nem.

Kolár Péter