Diszkó, vibra, púdersár

Ha tükörbe nézek, egy kopasz, mázsás legény néz vissza, arcra pitbull, testre zsanklódvandamm, csak én csúnyábban tudok nézni, ha kell. És gyakran kell. Ahogy közeledik a szombat éjszaka, egyre inkább be vagyok sózva. A diszkó tele fiatalokkal, olyan gyerekarcúakkal, akik ha sokat isznak, egészen komoly képet vágnak, mikor megfogom a nyakukat. Sajnos, néha rászorulnak a szorításra, de csak finoman vagyok velük, mert a végén még rám öklendezik a pizzát. A nyakuk olyan, mint a bal bicepszem, eszük annyi, mint a vádlimnak. A vádlim elég komoly, tetszik, ahogy puklisodik, és ahogy feszítik a bőrt az erek. A múltkor anyám mondta, hogy minek gyúrok annyit, olyan lesz a nyaki ütőerem, mint a kályhacső. Meg szerinte már nem szép ennyi izom egy emberen, kijönne belőle három átlagos középiskolás, vagy egy közepes afrikai falu, állatostul. Az állatokat szeretem, a bivaly a kedvencem, szépen tartja a fejét. Egyszer, ha annyi pénzt öszszekeresek a kidobózással, veszek egy bivalyt, hátul lesz a fészerben, néha kiviszem majd az utcára megjáratni, lássák az emberek, nem vagyok akárki.

A diszkóban nagyra becsülnek a kis gyökerek, vagy ahogy a tulaj szokta mondani, a vendégek. Tudják, hogy ha baj történne a szórakozásukkal, akkor én védem meg a nyeszlett kis életüket. A múltkor megpróbáltak velem szórakozni, két kis csíra odajött hozzám, és azt mondta, adjá’ tüzet, bikanyakú. Ha nem tudtam volna, hogy az egyik a tulaj fia, megetettem volna vele a bárpult sarkát. ĺgy viszont csak azt mondtam neki, nem vagyok én Krakatau, hogy csak úgy tüzet adjak. És mivel nem értik a földrajzot, azt hitték, nem vagyok magyar, hogy így beszélek. Megmutattam nekik a tetkómat a lapockámon, az árpádsávosat, azt mondták oké, ősmagyar, meg hogy nyugi, mangalica. Adtam nekik tüzet, de csak úgy félrehúzódva, nincs jó hatással a többire, ha látják bennem a humánumot. Bár ezek nem sokat látnak már éjfél körül, úgy vibrálnak itt a fények, hogy kifolyik a szemük. Egyszer régebben, mikor még nem volt automatice a fényrendszer, rám bízták, hogy kapcsolgassam a robotlámpákat a pultról. Fölmentem a diszkós mellé, hogy mutassa meg a pulton, mit kell nyomni. Tetszett a dolog, volt végre egy kis hatalom a kezemben, mert ugye, akinél a fény, annál az erő. Felvettem a napszemit, illetve rátoltam a szememre a homlokomról. Egyszer egy ittas építészmérnök-hallgató azt mondta, klasszicista stílusú homlokzatom van. De csak addig nevetett, amíg bele nem kortyolt a megborsozott sörébe, aztán meg hányt, mint a Niagara.

A fények jó dolog, mikor én csináltam a fényt a tánctéren, megveregette a hátam a tulaj fia hajnalban, hogy király a vibra. Tetszett neki, ahogy vibráltak a falon az árnyékok. Csak az volt a baj, hogy ha egyszerre ment minden lámpa, mindjárt jött a tulaj, hogy csak felváltva kellene, mert a konyhán halványodik a neonfény, nem látják a pizzákat a szakácsok. Régi az épület, meg nem is arra lett tervezve a villany, hogy mintákat világítsanak a falakra a nagy teljesítményű ipari diszkólámpák. Akkora a fényük, hogy ha tojáskeltetésre használnák, grillcsirkék kelnének ki a tojásokból. Már sokan mondták, hogy jó a humorom, csak kicsit szigorú az arc hozzá. Kidobó vagyok én, nem humorfesztivál. Na… szóval, a fények… Ezek az újak már úgy világítanak, hogy lesül az ember, ha bent marad egy órát a táncolók között, olyan meleg van, hogy a lányok patakokban izzadják le magukról a parfümöt. Tocsognak az elfolyt sminkekben, reggelre hólapáttal kell összeszedni a púdersarat a padlóról. Úgy vibrál a sok szín, hogy én előtte nem is láttam ilyet, csak mikor becsapott a villám a téesz transzformátorába, ott is melóztam, a téeszben, éppen el akartam zárni a főkapcsolót, egyszerre értünk oda, én meg a villám. Az orvosok azt mondták, nagy volt a szerencse, csak átszaladt rajtam, kezemen be, sarkamon ki, kicsit gőzölögtem a földön, aztán hazamentem a robogón. Akkor döntöttem, hogy változtatok az életemen, biztos tervei vannak még velem a jóistennek. Ezt öreganyám mondta így. Gyorsan beiratkoztam az őrzővédőbe, három hónap alatt letanultam a szabályokat, és jöttem is dolgozni ide a diszkóba. Volt másik lehetőség is, valami gyárat kellett volna őrizni. Lett volna bódé, kutyák, gumibot, minden, ami kell a rendhez, de nem vállaltam, nem bírom a gyárak feszes éjszakai csendjét. Lesni a holdat, mászkálni a gyárudvaron, az nem az én világom, csinálják ezt a kiszolgált katonatisztek. Én inkább ezeknek a kis senkiknek az életét védem a diszkóban, van ingyen pia, lehet lesegetni a csajok mellét, olyan ruhákat hordanak ezek, hogy beremeg az ember.

A másik meg a zene. Utoljára jurópra táncoltam nyilvánosan, arra a végső visszaszámlálásos számra, tararára-tararattattá. Ezek meg itt csak a hulladékot hallgatják. A múltkor jött egy diszkós Pestről vendégzenélni, bemondták a hangosban, hogy tíz perc múlva kezdi a művészetét. Olyan buhogtatást rendezett a gyerek, hogy a falak alig bírták megtartani a légteret, bucc-bucc meg vucc-vucc, ez neki a művészet. Hát… mondtam a tulajnak, akivel ki kellett mennem cigizni – nem fért ennyi hangerő a hallójáratainkba –, hogy különbet hugyozok ennél a művészetnél. A főnök a vállamra tette a kezét, és őzikeszemekkel mondta, azért vettelek fel, mert kultúra van a stílusodban.