Disputa a Márai Alapítvány szervezésében

Kétoldalas képes összeállításunkban ízelítőt nyújtunk a december 14-én megrendezett Somorjai disputa című szimpóziumból, melyet Az élő szlovákiai magyar írásbeliség munkacímmel irodalomkritikusok, költők, írók, műfordítók tartottak, többségükben egyetemi oktatók és doktoranduszok, vagy éppenséggel egy személyben írástudók és szerkesztők, jó nevű lapok szakmai körökben megbecsült szerzői. Úgy tűnhet, az irodalomról és az írásról alkotott nézeteik, véleményük közt nagy a kapcsolódás lehetősége, de legalábbis széles ezeknek a felfogásoknak az érintkezési felülete, noha szempontjaikat és értelmezéseiket szerencsés (egészséges és termékeny) szétfejlődés jellemzi.

A disputálás ihlető és folytatható, a figyelmet az irodalomra folyamatosan ráirányító lehetőség, nem több, de nem is kevesebb – aminthogy nem egyéb ez az itt erősen kivonatolt, valójában csak az elhangzottakat idéző néhány bekezdés is. Mindenesetre a disputa tovább folyik, mint már jó néhány éve: ez a somorjai csak a folyamat egy kinagyított képe, színes mozaikdarabja. Nem adja vissza még csak részlegesen sem a rendezvény hangulatát; hiányzik belőle, ami ott és akkor élővé tette: többek közt a Tőzsér Árpád három kérdéséhez felolvasott Orbán Ottó- és Tőzsér-vers, a Sánta Szilárd által bemutatott Farkas Roland-életmű kivetített képanyaga, vagy H. Nagy Péter tanár úrnak – ezzel a két statikus oldallal ellentétes – hévvel és a szellem szabadságával fűtött fellépése, de nem lehet tolmácsolni, mondjuk, Rožňo Jitka derűjét sem vagy a sajtónk és a közgondolkodásunk egykori és mai gondjait felvezető, a sztereotípiákon való túllépés esélyeit számba vevő felvetéseket.

Ez az összeállítás éppenséggel a disputa attitűdjét nem továbbíthatja közvetlenül az olvasónak – aki azért a Gondolat e hasábjain remélhetőleg mégis meríthet belőlük néhány gondolatot. A disputának talán éppen ez a jelentősége – a gondolatok mögül felsejlő lehetőség.

Ami a rövidke szemelvényekből közvetlenül talán nem derül ki: Keserű József a Madách-díjas, Rácsmustra c. Benyovszky-tanulmánykötetet értelmezte, Benyovszky Krisztián egy Bereck József-kisregényt, Kocur László 33 gyermekirodalmi könyvet, Rožňo Jitka fordítóként és szerzőként a kortárs szlovák irodalom gondjairól szólt, Polgár Anikó a Tőzsér fordította Holan-poémát elemezte, Németh Zoltán a Hárman az ágyban c. Csehy-kötetet, Csehy Zoltán A perverzió méltósága c. (Németh Zoltán összeállította) könyvet, H. Tóth Ildikó a helységnevek fordíthatóságáról tartott előadást, Beke Zsolt a vizuális költészetről (ezen belül is egy Juhász R. József-versről), Vida Gergely a 80-as évek szlovákiai magyar költészetéről. Csanda Gábor

„Kevés bennünk az empátia, a másokra való odafigyelés. Ez a készségünk teljesen elsorvadt. Képtelenek vagyunk saját múltunkon, életünk buktatóin kívül a mások múltját, életét és megpróbáltatásait észrevenni és elfogadni vagy regulárisnak tartani. Nagyon önző módon gondoljuk végig és éljük az életünket; képtelenek vagyunk jogérvényesítő módon viselkedni.

Egyre inkább visszatérünk ahhoz az 1989 előtti modellhez, amely fekete-fehéren látta és láttatta a világot. Igaz, hogy akkor politikailag volt fekete-fehér a világ, ma pedig szociálisan az. A Márai Alapítványon belül az egyik legmeghökkentőbb tapasztalatunk, hogy az ún. pszichoterápiás kommunikációs tréningek résztvevői majd kilencven százalékának már szavai sincsenek az érzelmekhez. Arról meg végképp nem tudunk semmit, hogy milyen mozgatórugók állnak az érzelmek mögött, és nem is óhajtunk ezzel foglalkozni. Ezek a kérdések, sajnos, az élet perifériájára sodródtak.

Ha végignézem ezt a jelenséget a kultúra és a művészetek felől, nagyon hasonló eredményre jutok. A könyvkiadásban s a könyvpiacon egyre nagyobb szerepet kap a tényirodalom. Az emberek azt hiszik, hogy a tényirodalmi művel egyfajta kézikönyvet kapnak arra nézvést, miként kell a jövőben ezekkel a kérdésekkel megbirkózni, hogyan lehet megelőzni vagy elkerülni a problémákat, hogy sorsdöntő konfliktusok ne ismétlődjenek az életükben. Eközben egyetlenegy nagyon fontos dologról feledkezünk meg, nevezetesen: ez az egyébként nagyon hasznos és rendkívül orientáló tényirodalom képtelen arra, hogy megértesse és pontosan leírja, érzékeltesse, hogy ezek mögött az események mögött emberek álltak. S hogy ezek az emberek valamifajta értékrendszer szerint gondolkodtak, tehát hogy a szörnyű események, melyek bekövetkeztek – a világháború, a politikai válságok és kataklizmák – emberi produktumok.

Megfeledkezünk tehát erről, mert ez már a mi fekete-fehér látásunkban ismét nem érdekel bennünket. És ha nem érdekel bennünket, akkor csak egyvalamit tehetünk: megpróbálhatjuk megváltoztatni azt, amit a lélektan sztereotípiának nevez. Csakhogy a lélektan rendkívül éles különbséget tesz a sztereotípia és az attitűd között. Ahogy tartom a kezem, amilyen a hangszínem, ahogy a szememmel pásztázom a termet, és figyelem a hallgatóságot, ahogyan föllépek, viselkedek a feleségemmel, a barátaimmal, az ismerőseimmel szemben – ezek a sztereotípiák, ezeket meg lehet tanulni. Az attitűd viszont belülről jövő igény, értékrend alapján jön létre.

Az attitűdök megváltoztatása nélkül szignifikáns változást a társadalomban és az egyénnél elérni nem lehet. Sztereotípiákat be lehet tanítani fél év vagy három hónap alatt. Attitűdváltoztatáshoz azonban tíz-tizenöt, húsz év, esetleg egy generációnyi idő kell. Sztereotípiákat el lehet sajátítani tényirodalmi műveltséggel is, de hogy milyen volt az őket kiváltó attitűdrendszer, arra, sajnos, csak legyintünk, mondván: köszönöm szépen, erre a mai rohanó világban nincs idő.

Ezért örülök annak, hogy ilyen szép számban jöttünk össze, s ezért örülök annak, hogy most talán – reményeim szerint – nem a sztereotípiákkal, a felszínnel fogunk foglalkozni, hanem meghallgatjuk, hogy mi van a mélyben, a fecsegő felszín alatt. Azáltal, hogy létrejött a Fórum Kisebbségtudományi Intézet, s felvállalta a kutatás területeinek támogatását, a Márai Alapítvány – lehetőségeihez képest – visszatérhet eredeti célkitűzéseihez: magára vállalva a kutatások alapját képező adatok és tények felmutatásának, megbeszélésének és megvitatásának gyakorlati terheit, többek közt a maihoz hasonló konferenciák szervezését. Nagyon remélem, hogy noha évet zárunk, ez a mai nap nem valaminek a zárlata vagy végpontja, hanem éppen a kezdete, s visszatérhetünk azokhoz a célkitűzésekhez, amelyekkel a Márai Alapítvány 1990-ben megkezdte a tevékenységét: Márai szellemiségében, az ő értékrendszerét kutatva, követve próbáljunk egyre több hasznos szimpóziumot rendezni.”

Hunčík Péter, a Márai Alapítvány elnöke

Grendel Lajos: „Ha azt hallom vagy olvasom, hogy X. vagy Y. író egzisztencialista, az nekem annyit jelent, mintha azt mondaná az illető, hogy a bárány béget. Hát persze, hogy béget, mi mást tegyen, ha bárány a szerencsétlen. Talán bizony kukorékoljon? Az olyan kritikák pedig szerfölött bosszantanak, amelyekben a kritikus azt kéri számon a báránytól, hogy mért nem kukorékol. Ennél már csak az bosszantóbb, ha valaki irdatlanul nagy tudományos apparátussal azt bizonygatja, hogy kukorékolni korszerűbb, mint bégetni. Az ilyen értekezésekben, minden terminológiai másság ellenére, valamiféle lappangó poszt- vagy neomarxista fejlődéselmélet rezonál, amely szeretné a különféle írói beszédmódok pluralizmusát egyetlen beszédmódra nivellálni.

Az írói praxis felől nézve, minden olyan kritikai vagy teoretikus diszkurzus, amely nem veszi kellőképpen figyelembe azt, hogy az irodalmi mű mindenekelőtt a létről szóló beszéd, egyszerűsít és sztereotipizál, illetve valamilyen irányban, valamilyen teória vagy ideológia jegyében homogenizálni törekszik az egymástól elkülönböző írói beszédmódokat. Ezt a műveletet a 80-as évek vége óta a magyar irodalomkritikusok egyik legmarkánsabb csoportja az ideológiává növesztett antiideologikusság jegyében végzi. A száműzni vélt marxizmust visszacsempészi a gyakorlatba. A száműzöttnek deklarált marxizmus úgy van jelen ebben a kritikusi gyakorlatban, mint egy fotó negatívjában a fénykép. Irodalom és teória, író és kritikus viszonya természetesen sosem lesz, nem is lehet harmonikus...”

Elek Tibor: „Előbb Szilágyi Márton fogalmazta meg, igaz a későbbi regényekre utalva, hogy Grendel csatlakoztatása »a paradigmaváltás gárdájához« nem is olyan egyértelmű, majd az író monográfusa, Szirák Péter, immár a korai regényekre is érvényesen: »a kisebbségi sors meghatározottságaitól elszakadni igyekvő alkotó recipiálta és alkalmazta az új poétikai-szemléleti jelenségeket, egy olyan értésmódot kialakítva, amely sem a megelőző kisebbségi beszédformáknak, sem a magyarországi diszkurzusmintáknak nem feleltethető meg maradéktalanul.« Tőzsér Árpád Grendel másságát, a magyarországi nemzedéktársaktól eltérő karakterét, a sajátosan grendeli regényminőség alapját, a »felfokozott etikai érzékenység«-ben látja.

A regényekről számtalan esztétikai elemzés született már, s amikor én a továbbiakban egy nem kifejezetten irodalmi szempontból vizsgálom majd Grendel korai regényvilágát, azt keresve, milyennek láttatja műveiben a felvidéki magyar polgárságot, tulajdonképpen magam is ezt az etikai érzékenységet járom körbe. Grendel korai regényeinek és novellái egy részének a felvidéki magyar polgári, kispolgári, értelmiségi lét múltja és jelene adja a hátterét; a felbomló, széthulló polgári világ és a kisebbségi létezés sajátos együttese. (…) Grendel a polgárság fogalmat is hasonló értelemben használja, mint Márai és mint általában a szépírók (kivéve, amikor középkori városlakót ért rajta), azaz – a Max Weber-i szóhasználatot, osztályozást, kölcsön véve – rendi értelemben. E szerint a polgárság a vagyon és a műveltség embereiből tevődik össze. Rendi értelemben polgár a vállalkozó, az állami főhivatalnok, a járadékos és általában mindaz, aki valamilyen felsőfokú képesítést szerezett, ami társadalmi presztízst biztosított számára, és lehetővé tette, hogy a polgári létforma anyagi fedezetét előteremtse.”

Keserű József: „Olvasás és történet viszonyáról lesz szó az alábbiakban. Nem az olvasás történetéről, hanem a történet olvasásáról, s még inkább a történetről mint olvasásról, sőt mint félreolvasásról. Megpróbálok történeteket mesélni egy számomra fontos könyvről, eleve lemondva a teljes és tökéletes megértés igényéről, minthogy azt elvileg tartom lehetetlennek. Előre kell bocsátanom, hogy a történetek nem állnak össze egyetlen nagy elbeszéléssé, ennyiben tehát nem lesznek szokványosak. Lesz olyan közöttük, amelyiknek nem a vége, hanem az eleje lesz jó, de olyan is, amelyiknek egyáltalán nem lesz vége. Amint az a figyelmes olvasó számára bizonyára föltűnik majd, egyes történetek további történetekre nyitnak ablakot, mégsem afféle »történetek a történetekről« módjára, inkább egy újabb történetként a történetek végeláthatatlan láncolatában. Talán nem véletlenül idézi fel ez az eljárás néhol az egymással szembehelyezett tükrök játékát. Bár a hasonlat nem túl eredeti, mégis ez a belátás (a tükrök mögé) tesz lehetetlenné minden eredetet, von kétségbe minden kezdetet. (…) A tanulmány elején beharangozott téma az előzetes tudás olvasást irányító szerepéről tehát módosult, s az írás hangsúlya az incipitnek az olvasás emlékét őrző szerepére tevődött át. Pontosan az történt, amire a szerző nem sokkal korábban felhívta a figyelmünket, vagyis az absztrakt módon elgondolt témának az alkotás jelen pillanataiban végbemenő metamorfózisa. A szerző, ez a ravaszdi indián végig az orrunknál fogva vezetett bennünket. A nyomokat, amelyek között oly magabiztosan tájékozódott, ő maga hagyta hátra. (Feltehetően előző éjjel történt, amikor váratlanul elhagyta a wigwamot. Tintás Tollnak fel is tűnt az eset.) Ráadásul az ösvényt teleszórta árulkodó jelekkel, és azóta is kíváncsian lesi, vajon észrevesszük-e ezeket. Mi pedig törhetjük a fejünket, hol vett más irányt, hol különböződött el a téma – és miért?”

Benyovszky Krisztián: „Tekintsük a teoretikus műveket – az irodalmi művekhez hasonlóan – szövegeknek, az elemzést pedig olyan intertextuális párbeszéd-kísérletnek, mely az elmélet és az irodalom szövegei közt zajlik. Triviális a felvetés, elismerem, de talán nem árt hangsúlyozni, hogy ebben az esetben – hozadékát tekintve – ugyanolyan jellegű folyamatokról van szó, mint a szépirodalmi művek viszonylatában: szövegek interakciójáról, mely új értelmeket hoz létre, ami a művek, illetve alkotóelemeik kisebb vagy nagyobb mértékű funkciómódosulásához, újraértéséhez vezet(het). Az irodalom és az elmélet egymást kölcsönösen reflektáló, alakító és korrigáló viszonyban van. Azt is mondhatnánk, egy kis túlzással, hogy minden teoretikus belátások mentén íródó interpretáció a maga módján egy komparatív elemzés: elméleti előfeltevések, módszertani megfontolások, értelmezési javaslatok, vélemények, ötletek öszszevetése, konfrontálása az adott mű olvasása során szerzett tapasztalatokkal. Az már más kérdés, hogy a kritikus (a profi olvasó), akinek a tudatában zajlik mindez, véleményalkotásában, értékítéleteiben mennyire képes ezt a folyamatot – nem egyoldalúan, hanem – a maga kölcsönhatásában látni, irodalom és teória viszonyát rugalmasan kezelni. (…) Az Öregem, az utolsó elemzése után szinte kínálja magát a lehetőség, hogy Bereck Józsefet és művét egy olyan szempontok szerint megkonstruált hagyományba írjuk bele, mely a kisebbségi irodalmakban tapasztalható metaforizáló tendenciákat tekinti irányadónak, hogy folytassuk a Keserű által megkezdett, majd a következő lépésben le is bontott történet írását, melynek szereplői Grendel Lajos, Duba Gyula és Talamon Alfonz volnának.”

Kocur László: „Halála előtt pár évvel újra a fiatalság felé fordult Rácz Olivér, a (cseh)szlovákiai magyar irodalom(politika) ellentmondásos megítélésű, de megkerülhetetlen alakja. Kisszöcske c. kötetébe egy hosszabb és két rövidebb novellát válogatott be, melyek vezérmotívuma a (kamasz)szerelem. Ennek legmeghökkentőbb formájával a címadó elbeszélésben találkozunk, melyben egy kislány – Terike-Kriszti-Kisszöcske – és Till, az igazgató – a korkülönbség 30 év – tizenöt éven át folyamatosan bontakozó, majd egy (és nem több) szenvedélyes éjszakában kicsúcsosodó szerelme tematizálódik. A hősnő ezt követően leukémiában meghal. Az összeomlott igazgató – kiderül, hogy felesége mindenről tudott – pedig, hogy szakítani tudjon múltjával, a fővárosba költözik családjával.

A történet meglehetősen bizarr, ennek ellenére Till mégsem esik azonos megítélés alá mondjuk a Lolita Humbert Humbertjével. Sőt, esendő hőseink inkább szánni valóak. A történetben nyelvileg kódoltan is jelen van egyfajta perverzitás. Ennek egy enyhébb példája:

– Gyerünk – mondta határozottan (ti. Kisszöcske). – De ha rám húzol a vonalzóddal, megkarmollak.

– Eszem ágában sincs rád húzni a vonalzómmal – nyugtatta meg Till. – A vonalzómat csak egészen kivételes esetekre, Prisztács meg a hasonló kis csibészek számára tartogatom. Téged más vár az irodámban. Tudod mi, igaz?

– Mackócuci – mondta a kislány, immár tökéletes bizalommal.

De a fojtott, titkok köré szerveződő novella nemcsak a hasonló részletektől válik feszültté, hanem a tömör szerkezetétől, odavetet félmondataitól. Megkockáztatjuk, strukturális szempontból a jobb Álom Tivadar-novellákkal tart rokonságot, ám különös témája nem bizonyosan közelíti minden olvasói célcsoporthoz.”

Rožňo Jitka: „Nem könnyű megtalálni az egyedi szerzői önazonosságot. Nagy türelem kell hozzá, sok megélt és átélt dolog, s persze nem kevés bátorság. Úgy vélem, ez a fordító esetében is érvényes. A pillanatban, amikor a szöveg fölé hajol, tudatában van felelőssége felvállalt súlyának. Vajon sikerül-e magáévá tennie a szerző szándékát, behatolni a felszín alá, felfedni a szövegben rejlő mélységet s azt a leghitelesebben lefordítani? A műfordítás világa specifikus világ, meg kell tanulni mozogni benne, mert tele van csapdával és örvénynyel, melyekből nehéz kiutat találni. Egy kerthez hasonlítanám, mely a legkülönbözőbb virágokkal van tele, s bár mindegyik mámorítóan illatozik, nekünk kell eldöntenünk, melyiket részesítsük előnyben. Ilyen döntéshelyzet előtt áll a fordító is, hiszen a temérdek szó közül azokat kell kiválasztania, melyek a legmarkánsabban körvonalazzák a mű jellegét és szerzője szándékát.”

Hizsnyai Tóth Ildikó: „Felmerül a kérdés‚ hogy a hagyományosan meggyökeresedett névváltozatokat mennyire ismerik és használják az adott nyelv egyes beszélői. Az aktuális nyelvi állapot ugyanis nagymértékben megszabja a fordító viselkedését‚ főként‚ ha a szlovák–magyar nyelvpárú fordítást vesszük alapul. A határon túli magyarok és az anyaországi magyarok közötti beszédhelyzetekben‚ illetve vice versa‚ valamint a határon túli magyarok egymás közötti kommunikációjában a helységnévhasználat következetlen és rendkívül változatos. Ennek legfőbb oka a helységnév-kompetencia beszűkülése‚ amit több tényező együttes hatása okozhat: a helyismeret és nyelvismeret hiánya‚ valamint az‚ hogy a temérdek településnévnek többnyelvű változatai vannak. Az olvasói elvárások szem előtt tartása a fordítói stratégia szerves része. Kérdés tehát‚ milyen mértékben kell (lehet-e?) reflektálnia a fordítónak ezt a nyelvi bizonytalanságot – pozitív megközelítéssel: nyelvi túlkínálatot?”

Polgár Anikó: „A két szöveg nyelvi idegenségét egy gyermeki félrehallás poétikai artikulációja is jelzi. Holannál a čaj (tea) és a ráj (paradicsom, édenkert) hasonló alakú szavak összejátszásáról, Tőzsérnél egy azonos alakú szó két jelentésének a szétválasztásáról van szó (paradicsom – 1. konyhakerti növény, 2. édenkert, mennyország). A két jelentés tulajdonképpen a Holan-vers két alapmotívumához, a vérhez és a hóhoz is köthető: a paradicsom egyik színe a vérpiros, a másik a mennyei tisztaság jelképe, a hófehér. A hó Shekespeare-nél Ophelia szűzi tisztaságát jelzi a klasszikus toposzhoz igazodva. A hó a halált is asszociálja, hiszen Ophelia szavai szerint a halott Polonius szemfedele és szakálla is hófehér, égi kegyként pedig a vér, a gyilkosság ellentéte. A »fordítva hulló hó« (obrácený sníh) ugyanolyan szentségtörésnek és pogányságnak számít, mint a vérivás: a szellem-Hamlet lova ütőerét szakítja fel, s abból ontja szomját, akár az antik művekben az Alvilágból feljövő halottak lelkei, s vérre szomjazik a bosszúvágyó Hamlet Shakespeare drámájában is. A fordítva hulló hó a szerelem metaforája, egyfajta lázadás, hiszen a hó égi kegy (ezt jelzi, hogy az angyal lába alatt nem olvad el), a szerelem viszont visszautasítja ezt a kegyet, a tisztaság visszamegy az égbe – ez a fordítva hulló hó vakmerősége. A fordítónak is hasonló vakmerőségre van szüksége, miközben »a logosz magvát« pirítja »a nyelv szalonnájának forró zsírján«. A költő és a fordító alapállása ugyanaz: »Reggelte együtt szalonnázunk / papírból, én meg az örök isten.« – írja Tőzsér Csúcson című versében. Úgy tűnhet, hogy a nyelv a költő-fordító számára csak puszta eszköz, mely a kijelentés során szétolvad az értelemben – az értelem azonban szintén csak puszta szó: logosz.”

Tőzsér Árpád: „Orbán kritikai recepciója nemigen tud mit kezdeni a költő verseinek végletes személyességével. Erre a tanácstalanságra céloz Orbán Vojtinájában a következő vitriolos rész: »az énköltészet kiment a divatból / és a tavalyi toposzok oda kerülnek ahová valók / a kukába a rohadó salátalevelek közé«.

Valóban a kukába való a lírai én, a lírai személyesség? Hisz a líra specifikuma az egyéb műnemekkel s főleg a tudománnyal szemben mindig is a személyesség volt. S ennek a személyességnek a leépülése nem lemondás vajon erről a specifikumról? S ha ez a specifikum eltűnik, akkor tulajdonképpen mi marad a költészet helyén?

De föl lehet tenni a kérdést másként is. A versbéli ún. disszeminált vagy osztott személyiség nem egyfajta végletes szubjektum-telítettség vajon? Az énnek olyan radikális felnagyítottsága, aminek következtében a posztmodern vers tárgyilagossága végül már csak olyanfajta objektivitás, mint mikor a fától nem látjuk az erdőt.

S ha igen, akkor adódik a kérdés harmadik kiterjedése: vajon a posztmodern líra nemcsak betetőzése inkább (a szubjektummal még nagyon is számoló) modern lírának? Valahogy úgy, ahogy a hideg manierizmus »betetőzte« a reneszánszt, vagy a még hidegebb rokokó a barokkot.

Madame de Stael állítólag (Rónay György állítja!) azt mondta a klasszicizmusról, vagy inkább a klasszicizmust »betetőző« empire-ről, hogy »az utánzó műre és szellemre is bízvást alkalmazni lehet azt, amit Ariosto Orlandója mond a lováról, melyet maga után vonszol: minden elképzelhető képességet egyesít magában (mármint a ló), éppen csak egy hibája van: döglött.« A modern és posztmodern esetében vajon ki a ló, és ki vonszolja a lovat?, s a posztmodern vers nem a modern vers jéghideg empire-je vajon?”

Németh Zoltán: „A magyar irodalom köznyelvében a 90-es években olyan változások is beálltak, pontosabban olyan változások nyomai is fellelhetők, amelyeket nem mindig kísért figyelemmel az elmélet és a kritika, amely ebben az időszakban inkább saját pozícióinak a megerősítésével volt elfoglalva. A 80-as évek végének társadalmi változásai során szabadabbá váló légkör is eredményez(het)te azt a lehetőséget, amely nyomán a magyar irodalom köznyelve is szabadabbá, sőt – és ez képezi jelen írás legfontosabb témáját – egyre inkább szabadossá vált. A szabadosság foka és mértéke azonban még mindig beleütközik a befogadás felől érkező korlátokba, hiszen még az irodalom iránt érdeklődő közönség nagy része számára is léteznek olyan tabuk, amelyek kikezdhetetlennek tűnnek. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy az olvasók olyan kulturális közegben szocializálódtak s váltak olvasókká, amely számára bizonyos határok az irodalmiság esztétikai mércéjévé szűkültek le. Ez azonban azt is maga után vonta, hogy a befogadás horizontjai leszűkültek. És ahogy az történni szokott, az elvárás megteremtette a maga igényének megfelelő árut: a 90-es évek magyar irodalma is csak félve indult el azon az úton, amely a szabadosság felé vezetett. Hiszen egyrészt azt kockáztatta, hogy nem lesz része a közönségsikerben (az olvasói réteg konzervativizmusa miatt), másrészt pedig azt, hogy nem tud megjelenni azoknak a szépirodalmi folyóiratoknak a hasábjain, amelyek (félve a különféle csatornák felől érkező támogatások elmaradásától) természetes terei lehetnének a szabadszájúság játékának. (…) Meglehetősen naiv olvasói pozíció lenne azt feltételezni, hogy Csehy fordításai »eredetibbek« lennének, mint a régebbi paradigmák fordításirodalmának darabjai, hiszen saját irodalomtörténeti korszakukból szemlélve valószínűleg saját fordításaik tűnnek »eredetibbnek« és egyúttal »irodalminak« a régebbi fordítók számára is. Az azonban megkockáztatható, hogy a 90-es évek társadalmi-szociális-mentális-kulturális változásai olyan szerencsés kontextust teremtettek, amelyek újra »élővé« teremthették az antikikvitás obszcén-erotikus darabjait.”

Sánta Szilárd: „Boráros Henrich, Farkas Roland és Szabó Szilárd megalapították a Csallóközi Ifjú Tájképfestők Társaságát, majd rögtön csoportos kiállítással mutatkoztak be (Tájak. Csemadok Galéria, Komárom, 2000. április 14.). Első ránézésre egy teljesen hagyományos kiállítás részesei voltunk. Ahhoz, hogy egy kiállítást kiállításként észleljünk, nagyon jól működő konvenciók állnak a rendelkezésünkre (pl. képek, terem, kurátor, meghívók, megnyitó, frissítők stb.). A három fiatal kiállító művész az említett komponensek jelenlétéről gondoskodott, majdnem tökéletesen szimulálva egy tájképkiállítást. Mégis, mi az a különbség, eltérés, amely valami egészen másra tereli a figyelmet és képes kibillenteni ezt a stabilnak hitt konstrukciót? A képméret azonossága – mindegyik 25x45 cm-es –, mindegyik képen három fa található és a mindegyiken jelenlévő apró kaparások egyfajta szerialitást implikálnak, jelölik a képek egymásra utalását, a kép-kép relációt, közvetítve az egyéniség és eredetiség felszámolódásának tapasztalatát, és egyfajta ironikus hagyománykezelés felé nyitnak horizontot. Ezen posztmodernként is értelmezhető eljárás következő játékos eleme a datálás kérdése. A képek alatt különböző dátumok szerepeltek, miközben azok rendkívül rövid időintervallumon belül készültek el. Nemcsak a dátumok, de a képek alatt található originalitást biztosító tulajdonnevek is tetszés szerint felcserélhetőnek bizonyultak. Az említett jegyek tükrében a reprezentáció helyett a kiállítás »concept«-jellege került előtérbe. A három jeles »festő« támadja az eddig jól funkcionáló kódrendszert, mely lassan észrevétlenül automatizmussá vált, éppen ezért veszélyes lehet. A támadó aktust nem kívülről hajtják végre, hanem belülről beilleszkedve de-konstruálnak. Az sem véletlen, hogy a kiállításra a helyi galériában került sor: az ott uralkodó alkotói és befogadói folyamatokat találóan jellemzi Jean-Luc Nancy Ami a művészetből megmarad c. írásának egy helye: »(…) az értetlenség és az ellenségeskedés, csakúgy mint a kényszeredett bólogatás, a tudás hiányát és a tudás akarásának hiányát jelzik, a művészet már nem érthető és nem fogadható be a korábbi sémák alapján.« Ezáltal viszik színre azt a felismerést, hogy a jól bejáratott alkotásmódok közlésképtelennek bizonyulhatnak. Ily módon kénytelenek vagyunk felülvizsgálni saját befogadói attitűdünket. A kiállítást megnyitó Sebők Zoltán a következőképpen utalt erre: »(...) hogy mit is fest a tájképfestő: nem a természetet, még csak nem is a tájat, valami tevékenységi terepszerűt, ami irtózatosan át van itatva kultúrával, ugyanis rengeteg tájkép született, s rengeteg klisé van a táj láttatására, és mi ezeken a kliséken, a művészettörténet kliséin keresztül nézzük a tájat és ezt a klisészerű látást vállalta föl ez a három nagyszerű, tehetséges fiatal festő.«”

Csehy Zoltán: „A női test átépítése, radikális elvulvásítása gyakorlatilag a cybersex kultúra radikalizált fölülíró-effektusa. A test immár szupernaturális, puszta szimulációs gyakorlat (miképp a szöveg is maga), ideálisan újrakonstruálható, állati vagy tárgyi elemekkel kontaminálható, a különféle fíliák (zoo-, pedo-, ephedo-, hebe- stb.) univerzumává alakítható. Ezt az átalakulást a vezérfília, a logofília vezényli. Ez a logofília a testbeszéd csatornáit nyitja meg, egyszerre body-art, egyszerre a mágikus sátánizmus, a képi darabolás, az ún. all climax porn és a verbális terek ura és folyománya. A szubkulturális pluralizmus e szövegekben spektrumképző: a hódítás gesztusaival teljes, szövegről szövegre terjed, gyakorlatilag a pornófüggőség pszichikai lépcsőfokain haladva képzi meg a nyelvfüggőség poétikai allegóriáját.

A szupernaturális, géppé lett test központi szerepű a könyvben, ám a gép szó helyett sokkal kifejezőbb lenne Kazinczy gépely szavának alkalmazása, mely a szerves komponenst is magába kódolta. A gépely szupernaturális folyamatoknak engedelmeskedik, és bár van működési algoritmusa, gyakorlatilag ezen algoritmus folyamatos kijátszásában érdekelt. A gépely tehát maga a folyamatosan változtatható test, ugyanakkor a szimuláció törvényeit respektáló masina, a nyelv gépe. E szövegek léttere egy perverz Árkádia (S/M-stúdió?) és a boncterem kombinációja, melyben a halál gyakorlatilag csak verbális lehetőség (kétségtelen, ez némi infantilizmussal is összefüggésbe hozható). A testek feldolgozása és kidolgozása a számítógépes szimuláció logikáját követi: a gépely itt már nem lelki transzformáció egyazon testben, hanem egy komplex átépítés végeredménye is.”

Beke Zsolt: „A »szó nem szó«-ban viszont (…) a szó éppen a »szóságától«, vagyis minden ehhez kapcsolható funkciójától, így a jelölő funkciótól is meg van fosztva. S így a szó: »jel«. A szöveg működése is inkább ezt támasztja alá, azzal, hogy az olvasás során ezt a folyamatot viszi (viteti) végbe. A »jel« természetét mutatja be, szemlélteti oly módon, hogy elhagyja a sorok végét, és referenciálisan értelmezhetetlen betűcsoportokat hagy ott. Ezek ténylegesen nem szavak, mégis értelmezzük őket a maguk végtelen töredékességében is. A betűcsoportok csak egy erőszakos referenciális olvasat számára lesznek kiegészíthetők egy teljes alakra, s ezek az alakok csak az ilyen olvasási mód számára lehetnek azonos értékűek a töredékekkel. Megfordíthatjuk tehát az analógiát, s a »vers nem vers« kifejezést értelmezhetjük a »szó nem szó« mintájára, s így a versek, s velük együtt ez a vers is éppen a »versségétől« szabadul meg. Ezzel elkerülhetjük az igazi, az igazságot kimondó vers metafizikai látszatproblémáját, mely felé a referenciális olvasat vezet, mivel nem a vers referenciális korlátai, hanem korábbi meghatározásai válnak »leszűkítéssé«. Számunkra így verssé válik minden, ami – Gadamer szavaival élve – akként szólít meg és von be a játékba, bármilyen definíciótól függetlenül. Ha az egész szöveget így, ebben a kettőségben olvassuk, akkor az – a szintaktikai kapcsolódásoknak a hermeneutikai vizsgálódás számára is fontos értelem-konstituáló funkcióját alátámasztva – a referencialitásnak mondott búcsúbeszéddé válhat.”

Vida Gergely: „A 80-as évek második felének szlovákiai magyar lírája azért maradhatott a magyar uralkodó költészeti kánon peremén, mert poétikai értelemben egy ezen kánon által preferált nyelvezet szempontjából túlhaladott nyelvezeten íródott. Ez a nyelv tematikus szinten lehetővé tette ugyan a lírai én azonosság-vesztésének tematizálását, ugyanakkor egy olyan oppozíciókon alapuló tropológiát működtet, amely a vesztést veszteségként aposztrofálja. A lírai én világa diszharmonikus, ezért sokasodnak el a kritikai irodalom által előszeretettel kimutatott abszurd, groteszk kijelentések. A kritikának ezek az ítéletei árulkodóak: az említett kategóriák mellett ugyan néha az ironikust is megtaláljuk, ezen verseket mégiscsak a síkváltást csak ritka esetben előidéző groteszk, abszurd uralja. Az iróniára legjobban hajló Tőzsérnél is az irónia tragikus színezetet kap és csak az őseredeti azonosság elvesztése felett kesergő elégikus hang eltávolítására szolgál. A nyelvbe vetett bizalom a lírai én utolsó támpontjaként fennmarad, és Hizsnyainál például az avantgardra emlékeztető metaforákból gyakran a visszahozhatatlan épül újra, igaz, immár felismerhetetlenül. Farnbauer költészete inkább gondolat- mint nyelvközpontú és éppen a végsőkig vitt önreflexió szavatolja, tartja meg – igaz a versekben grammatikailag gyakran jelöletlen – lírai ént mint a versek operátorát. Ezért a címbe emelt Hizsnyai-idézet beszélője még a kimondás performatív aktusában képes az önteremtésre. Úgy gondolom, az ehhez hasonló belátások elmélyítésével kirajzolódhat egy olyan horizont, ahol egy megértő kritika számára láthatóvá válnak azok a pontok, amelyeken a 90-es évek szlovákiai magyar költészetének legjobb szövegei bekapcsolódhatnak a magyar líra progresszívabb áramába.”

H. Nagy Péter: „Ha tehát a sajtószabadságot – a közkeletű elképzeléssel ellentétben – úgy fogjuk fel, hogy az nem állapot (ami csak úgy van), hanem megalkotandó folyamat, akkor a lapoknak számról számra létre kell(ene) hozniuk annak keretrendjét. Nos, a Felvidéken ez nem mindig sikerül. Az általam említett, elmaradt oktatásügyi vita többek között azzal a tanulsággal szolgált, hogy a szerkesztők egyoldalúan értelmezik a közölhetőség fogalmát. (…) Monopolhelyzetben levő lapok esetében nem alakulhat ki vitakultúra. Mivel a lapok nem hajlandók keresztezni egymás köreit, nem jöhetnek létre hivatkozásmezők, minden történetet elölről kell kezdeni. Gondoljunk csak bele: a Felvidéken éppen ilyen okok miatt maradnak el hozzászólások. Pedig az egyik lapnak bizonyos esetekben akár egy másik lehetne a kontrollja. Ha az Új Szó sorozatosan egyoldalúan foglal állást valamilyen kérdésben, miért ne reagálhatna erre mondjuk a Szabad Újság cikkírója... Mivel erre jelen pillanatban nincs lehetőség, mindkét lap még a vitapozíciók kirajzolódása előtt a beszélő alanyok ritkításának elvét alkalmazza. A Felvidéken jelen pillanatban esély sincs arra, hogy egy magyarországi »kritika-vitához« hasonló jelenség vegye kezdetét (abban ugyanis vagy fél tucat sajtótermék vett részt). Ezért tart itt a közéleti publicisztika, ahol tart: a vitaindító szöveg manapság annyit ér, mint – Vonnegut kifejezésével élve – »szúnyogfing a szélviharban«.”

Korpás Árpád: „Mire a PMH és az A Reggel 1922-ben megindult, a politikai közbeszéd, a regionális sajtó már kialakította a tematizálás ellenzéki és kormánypárti (kormányhoz közeli) attitűdjeit. A PMH itt is a sérelmi politika érvrendszerét veszi át. A kezdeti években 100–130 ezer magyar (vagy magyar kötődésű) közhivatalnokot, közalkalmazottat bocsátanak el, a városi, járási, megyei képviselő-testületeket feloszlatják és biztosokat, tanácsokat neveznek ki, 1922-ben a törvényhatósági és rendezett tanácsú városokat (utóbbiaknál Pozsony, Kassa és Ungvár kivételével) nagyközségekké fokozzák le stb. A PMH a leépítés helyzeteire csak reagált (a politikához hasonlóan), és úgy tűnik, azt is eléggé esetlegesen tette. Az A Reggelre inkább a hallgatás, a cáfolat és a magyarázás jellemző. (...) A két kezdeti attitűd változó intenzitással az egész korszakon végighúzódni látszik, 1933–36 tájékán azonban egy finom törésvonal keletkezik, amely idővel egyre láthatóbbá válik. A PMH az ellenzéki politikával összhangban a revíziós kivárás jegyében egyfelől már kevésbé tárgyalja a konkrét közigazgatási- és önkormányzati ügyeket, másrészt azonban a közigazgatási és önkormányzati rendszer általánosabb bírálatát minduntalan beépíti revíziós érvrendszerébe. A Magyar Újság – az A Reggeltől eltérően – már többet foglalkozik az önkormányzatisággal, különösen annak egyik részterületével, a nyelvi jogok kérdésével. Ez azzal függ össze, hogy Milan Hodža miniszterelnök, aki a lapot is a kezében tartja, 1936-tól egyre kétségbeesettebb igyekezetet fejt ki a csehszlovák állam integritásának megőrzése érdekében, s a nemzetiségek »megelégítésére« bővíteni akarja azok nyelvi jogait. Vitatható, ez mennyire őszinte törekvés és mennyire propagandafogás, de tény, hogy a Magyar Újságban a nyelvi kérdés »szellőztetése« a hatalom egyfajta legitimálása. Más kérdés, hogy Dzurányi mennyire tudja ebbe belevetíteni a lap önlegitimálását, nagyjából azzal a felhanggal: – Látjátok, szemben a PMH-val mi itt a konkrét problémáitokkal foglalkozunk, konstruktívak vagyunk, tehát van létjogosultságunk.”