Csupasz hegek, lemeztelenített

„Engem mindenkiben a kérdések, a talányok, a keresztutak érdekelnek, hogy ki merre megy az életben, hogyan dönt, melyik megoldást választja egy kockázatos helyzetben, egy kiélezett szituációban. Ha bátortalan, visszahúzódó ember lennék, akkor nem lehetnék fotós. Energia kell ahhoz, hogy az ember elinduljon, és ajtót nyisson valahol. Én nem állítom magamról, hogy olyan nagyon energikus vagyok, de a mindennapokhoz szükséges erő megvan bennem. Az emberi lélek több rétegből áll.”

Arc és test együtt beszél Ivan Pinkava képein. A puszta test üres torzó számára.

„Én mindig a harmóniát keresem arc és test között. Ha ez a kettő konfliktusban áll egymással, a kép nem tud megszólalni. Ahhoz, hogy valaki vizuálisan érdekesnek tűnjön számomra, vagyis hogy alkalmasnak lássam a fotózásra, kérdőjeleket kell hogy ébresszen bennem. Fel kell hogy keltse a kíváncsiságomat. Éreznem kell, hogy izgat benne valami, amit az arca, a tekintete mögött sejtek. Tehát még mielőtt a kezembe veszem a gépet, beszélgetnünk kell. A sorsot, az élet drámáját akarom megmutatni minden alanyomban, ami nem függvénye a tudásnak, a műveltségnek. Inkább a gyarlóság, az esendőség, az emberi dőreség, sok esetben a hiszékenység velejárója. Mint minden művész, a fotós is egoista. Vulgárisan fogalmazva hajtóvadászatra kel, melynek során megfeledkezik magáról. De ha csak ez motiválna, akkor semmifajta értéket nem tudnék létrehozni. Én az embert nem használati tárgyként kezelem. Minden alanyommal tartom a kapcsolatot. Nem távolodunk el egymástól akkor sem, ha már soha többé nem dolgozunk együtt. Még azokról is tudok pár dolgot, akik földrajzilag már távolabb kerültek tőlem.”

A barokk és a manierizmus jegyei teszik izgalmassá Ivan Pinkava alkotásait. Modelljei Caravaggio hőn szeretett csontos, vaskos tagú néptípusaira hasonlítanak, a reneszánsz „szép embereivel” egyáltalán nem rokoníthatóak, az elfojtott szenvedély minden kiválasztottján szemmel látható, a fájdalom, a kín a testtartásban, a mozdulatokban is megnyilvánul. Van a képeken azonban egyfajta finom érzékiség is, a másokra jellemző merész gesztusok helyett itt mégis inkább a kellékként használt elemek, az önmagukban is jelentést hordozó tárgyak beszélnek. Az ördög ügyvédje kezében kettészelt dinnye. Az első bor alanyának testén kiszívott szőlőszemek. Narcis kezében homályos a tükör. Csupasz testű férfiak, akik még szépek is lehetnének, de egyikük sem az. Valamiből többet kaptak, valamiből kevesebbet. Valami nem engedi, hogy igazán vonzóak legyenek. Fiatal testükön mélyek a sebek, durvák a hegek. Az arc sem mindig „tiszta”. Mindegyiken van valami, ami gátat szab a hibátlannak. Itt egy szempár riasztó, ott a kidülledt arccsont, amott a fényesre borotvált fej. Meggyötört, sokat szenvedett, komoly lelki gyűrődéseket sejtető arcok ezek. Nehéz történetek hordozói mind. Nem az élet napos oldaláról jöttek. Élet és halál szűk mezsgyéjét is megjárta már közülük nem egy. Az Ó, édes vér! földi angyala zsilettel vagdosta össze mindkét karját, s mellkasát. Filipnek meningococcusa volt. Kéz- és lábujjait levágták. Sarkai nincsenek. Két hétig feküdt eszméletlenül egy kórházi ágyon. Nyakán jókora heg, vállán pompás liliom.

Pinkava, a könyörtelen?

Nem!

Pinkava, a leleplező. A sérült szépség tudora. A titkos sebek láttatója. Ki sértette meg a szépet, ki fosztotta meg ártatlanságától, ki büntet és miért, mekkora bűnökért? – kérdezik ezek a képek.

Ikrek. Két fiú, akiket Ivan Pinkava együtt, egyszerre talált meg. Töprengett, melyikük az érdekesebb. S akkor rájött, hogy a képnek a heges fiúról kell szólnia, hiszen az ő drámája erősebb, mint a másiké. Ám a hegről nem tudott a művész. Csupán érzett, sejtett valamit. Már javában fotózta őket, amikor szólt az egyik, hogy ő mutatna valamit. És levette az ingjét. Ivan Pinkavának pedig elállt a lélegzete. A heg ugyanis még nagyobb nyomatékot adott a koncepciójának. Az Ikrek mellett van azonban egy másik címe is a képnek. Vérfertőzés. Jungnál lapozta fel a témát. Incestus. Tiltott kapcsolat, amely az erős kötődést szolgálja. Ez a leborotvált fejű testvérpár is nagyon szereti egymást. Tudnak önmaguk bonyolult érzelmi világáról és a másik kettős énjéről.

„Természetesen az utcán is figyelem az embereket, de olyan arcot ritkán látok, amely azonnal megszólít. Ma valahogy mindenki hasonlítani akar a másikra. Egyre inkább azt tapasztalom: uniformizálódnak az emberek. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a frizura, ugyanaz az öltözék. A tizenévesek is szinte egyenruhában járnak. Mostanában valahogy a tucatarcok divatját éljük. A klasszikus szépség meg sem állít az utcán. Észreveszem, de megyek tovább. Engem az esztétikai kánon tud megállítani. A vizuális összhang. Az teljesen lenyűgöz.”

Káin és Ábel, Benjamin, Sebastian, Salomé, Castor és Pollux – antik, bibliai és ókeresztény ikonok. Pinkava fotói konkrét utalások, idézetek hordozói, irodalmi, teológiai, művészettörténeti inspirációk eredményei. Ezek a képek modern hangvétellel utalnak ősi, évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtti történésekre. Provokatívak, elmélkedők, sokkolóak, tartalmuknál, mondanivalójuknál fogva felkavaróak, nem egy esetben idegborzolóak. Káin és Ábel olyannyira hasonlóak, hogy nehéz eldönteni: melyikük a gyilkos, és ki az áldozat. Krisztusból kettő is van Pinkavánál: Tomáš és David. Melyik az igazi? Narcisban nincs semmi, ami a szemlélőt elkápráztatná. Még csak nem is olyan megnyerő. Nem így Cháron. Ő kíváncsivá teszi az embert. Benne van valami vonzó. Miközben Narcis és Cháron ugyanaz a modell. Pinkava műve a kettőjük közötti óriási különbség. Az első esetben „hatástalanította” alanyát, változtatott külső jegyein, Cháron szerepében „érintetlenül” hagyta. Nem könnyű megválaszolni a kérdést: Narcist látjuk Cháron szerepében, vagy Cháron az igazi Narcis?

„Általában a modellhez keresek ötleteket. Meglátok valakit és hozzácsatolok majd egy érzést, egy hangulatot, egy gondolatot. Vannak modelljeim, akiket a korábbitól teljesen eltérő helyzetben fotózok. Ugyanakkor az ellenkezőjére is van példa. Egy-másfél év múlva annyira megváltozik az illető, hogy már nem tudom őt újra fotózni. Ha a téma megkívánja, én magam nyúlok a modellhez. Módosítok a frizuráján. Levágok a hajából. Vagy ha belemegy, leborotválom a fejét. A kopasz fej a belső tulajdonságokat is jobban felszínre hozza. Kopasz fej, mezítelen test – ezt szeretem a legjobban. Ott már a lélek is pőre. Olyannak látjuk, amilyen valójában.”

Saját világából egyetlen kiruccanást tett ez idáig. Iška Fišárková, a külföldön is elismert cseh divattervező férfikollekcióját fotózza évek óta. De nem műtermi körülmények között. A modellhez illő környezetben. A Crazy Crayzl sorozat arisztokratikus modelljeit egy lápos, mocsaras erdő szélén pózoltatta. A Hosszú út Lathé Biosásba elegáns fekete kollekcióját egy ipartelep hangárjában vette sorra.

„Kuroszava minden filmje után öngyilkossági kísérletet követett el. Nem bírta feldolgozni magában, hogy miután vége a forgatásnak, el kell válnia a színészeitől. Nem tudott beletörődni, hogy a figurák, amelyek hosszú hónapokon át jelen voltak az életében, nem reálisak. A feleségének kellett vigyáznia rá, mert lelkileg szinte belebetegedett. Én az elválást nem így élem meg. Tőlem nem mennek el végleg a modellek. A fotók által velem maradnak. Ráadásul mindegyiket egy csúcspillanatban örökítem meg. A sebek tehát gyorsan gyógyulnak. De bizonyára azért, mert tudom, hogy pár hét vagy pár hónap múlva biztosan megkeres, aki már járt nálam. Nincs is időm mindegyikre. A szorosabb kapcsolatok ápolása ugyanis elég időigényes. Nem egy emberhez pedig rengeteg erő kell. Lelkileg ugyanis mindannyiuk sorsa, drámája megérint.”

Ivan Pinkava.

Náchodban született 1961-ben. Huszonöt éves, amikor diplomát kap a prágai FAMU fotográfusi szakán. Azóta több európai nagyvárosban (Párizs, Bologna, Athén, Lausanne, London), de Izraelben és az Egyesült Államokban is kiállított már. Heroes című kötete 2004-ben A legszebb cseh könyv, majd a Közép-Európa legértékesebb fotóalbuma címet nyerte el.

Csak divatot fotóz színesben.

Portréi fekete-fehérek. Hogy jobban lássuk a lényeget.