Csapongó gondolatok a fény-kép-alkotásról

Utánanéztem, s így bizton állíthatom: ahány esztéta, művészettörténész állást foglal „fotóművészet dolgában”, annyiféle meghatározás, beskatulyázás, körülírás lát napvilágot. A címke lényege, hogy ragadjon; s aki nem rest, rövid utánajárással megtudhatja, hogy a fényképalkotás egy adott tartalom, gondolat esztétikai értéket hordozó leképezése egy négyszög által határolt síkban. Valamint hogy a fénykép nem más, mint a valósághoz fűződő viszony letükröződése. A célok egyike: a tér, a hármas dimenzionalitás, az egyéni látásmód és az objektum anyagi voltának illuzórikus ábrázolása, mely a befogadót a valóságról alkotott kép felülértelmezésére készteti stb.

Mielőtt teljesen belegabalyodnánk a fény általi képírás titkaiba, javaslom, fogadjuk el azt a teljesen ésszerűnek tűnő állítást, hogy a jó fotó az, amelyik megszólítja, s egy történet továbbgondolására készteti az embert, tértől és időtől függetlenül. A jó fotót nem kell felismerni, mert az „megállj!”-t parancsol, időt kér, hogy elmondhassa, amit alkotója másképp elmondani nem tud. A pillanat mindig egyszeri és megismételhetetlen, s talán ebből adódik, hogy egy-egy fotó mindig több információt hordoz, mint amennyi a papírlapról első látásra „lejön”.

Eddig az elmélet – s most nézzük meg a gyakorlatban, hogy valóban van-e még új a nap alatt…?

Fotóhónap – tizenhatodszor

Szakállas poén, hogy Pozsonyban az év nem tizenkét, hanem tizenhárom hónapból áll, s ez a tizenharmadik a Fotóhónap – de igaz. A rendezvény, túl a tizenötödik évfolyamán európai jelentőségűvé nőtte ki magát, hiszen az Európai Fotóhónap című rendezvénysorozat egyik színhelyévé vált; s aki figyelemmel kíséri a történéseket, nyilván tudja, hogy színvonalában rég elérte ezt a szintet.

Több mint három tucat kiállítás röpke egy hónap leforgása alatt – sommázhatnám a Fotóhónap történéseit, ám a felhozatal annyira sokrétű, hogy lehetetlen nem elidőznöm egy-egy kiállításnál.

Az időrendiséget véve alapul például mindenképp figyelmet érdemel a szovjet fotográfia gyöngyszemeit felvonultató kiállítás, mely az orosz történelem százhetven éves korszakát öleli fel. Mint tudjuk, ez a korszak korántsem volt békés, katasztrófáktól mentes, sőt az is megesett, hogy az állami terror egyszerűen eltüntette a kordokumentumokat – így a fényképeket is. Mindezek ellenére – vagy éppen ezért? – a művelt világ mégis tudja, mit képvisel az egyetemes fotóművészetben a 20. század 20-as, 30-as éveiben a Szovjetunióban kibontakozó konstruktivizmus, vagy még korábbra nyúlva vissza, az 1890 és 1930 közé datált piktorializmus, melyet a művelt Nyugat épp az elmúlt egy évtizedben fedezett fel újra magának. És ki ne emlékezne a peresztrojka időszakának fotográfiáira, arra a már-már kifejezhetetlen, szabad ábrázolásmódra, mely szinte néhány hónap leforgása alatt teremtett új iskolát, lekörözve mindazt, ami a nyugati kultúra számára addig a művészi szabadságot képviselte?

Anatolij Zlobovszky, a kiállítás képeit kölcsönző moszkvai gyűjtő azzal hozta Szlovákiába a fotókat, hogy „nem csak a múltunk, a jövőnk is itt van, ezekben a képekben”. Én is úgy láttam – s mert a kényszerházasságban töltött közös múlt még nincs oly távol, jócskán elidőztem társaságukban.

Kertész – ennyi…

A huszadik század egyik legtermékenyebb fotográfusának, a Magyarországról származó André Kertésznek a munkásságát mutatja be a Fotóhónap egy másik kiállítása. Pontosabban: az 1913 és 1919 között készült képeinek egy részét, hiszen Kertész fotóesszéivel, sorozataival, albumaival egész könyvtárat lehetne megtölteni. Meg is töltöttek – elsősorban Párizsban, ahová 1925-ben költözött, valamint az USA-ban, ahol a harmincas évek második felétől élt és alkotott, miközben itthon, a világ e kevésbé boldog és szabad szegletében beteljesedett rajta a géniuszok sorsa. Munkásságát csak 1971-ben méltatták annyira, hogy Szigetbecsén múzeumban helyezték el közel kétszáz, itthon maradt fotográfiáját.

Míg Kertész fanyar humorát, mély emberségét Nyugaton és a tengeren túl könyvek tucatjai méltatják, kevés kiadvány tesz említést itthoni munkásságáról. Ennek oka igen egyszerű: ahogy mi sem igazán tudjuk értékelni például a 19. századi, észak-amerikai indián rezervátumokban készült felvételeket, úgy nem érzi át a Nyugat embere sem, mit képviselt a 20. századelőn a budapesti Teleki tér vagy egy-egy kanyargós Duna-parti sétány, pozsonyi mellékutca az itt élők számára. A fényképek bizonyos fajtája ugyanis „névre szól”; s Kertész 1913–19-ben még hazai, „földhözragadt” dolgokkal foglalkozott. Élete végéig fekete-fehérben, nagy kontrasztokkal dolgozott, alakjai – főképp a nőalakok – légiesek, valószerűtlenek. Hazai tájakon készült felvételei melankóliájából a nem szűnő vágyakozás érződik ki, s bár a mindenkit beskatulyázók szívesen tekintik őt a dokumentarista fotográfia előfutárának, úgy vélem, ő minden műfajon felül állt. Ő volt Kertész – ennyi…

Hazai tájakon maradva: az 1956-os forradalmat mutatja be Erich Lessing saját szemszögéből. „Bár az emberek fotózsurnalisztának tartanak – vallja a fényképész –, valójában zoon politikon, azaz társas lény vagyok. Mindig is érdekelt a politika, elsősorban az egyén és a politika – vagy ha úgy tetszik, az egyén és a hatalom viszonya.”

A budapesti utcai harcok során készült fotói a naturalista precizitásával tárják elénk az utcai harcok és a háttérben zajló mindennapi élet mozzanatait. A mésszel behintett, temetetlen hullák közt bevásárlószatyorral bóklászó nő éppoly bizarr látványt nyújt, mint a szovjet acélszörnyetegek ellen kézifegyverrel küzdő szabadságharcosok vagy a szovjet könyvesbolt kirakatában a Nemzeti dalt szavaló forradalmár. Lessing 1956-os munkásságával stílust teremtett, kiérdemelve a „hidegháború fotósa” címet, s hitet téve a fényképész angazsáltsága mellett. Olyan kiállítás ez, melyet látni kell.

Aulehla és Štreit – kétszer száz év magány

A kortárs cseh fotográfia tisztelőjeként mindenképp említést kell tennem három olyan személyiségről, akiknek fotói – véleményem szerint – keresztmetszetét adják mindazoknak a törekvéseknek, melyek nyugati szomszédaink fotóművészetét jelen pillanatban is meghatározzák.

Az olomouci születésű Gustav Aulehla amolyan „titkos tartalék” a szememben; mert bár több mint hatvan éve nyüvi ezerszám a filmtekercseket, csupán az elmúlt néhány évben vált ismertté. Mivel szinte végképp nem publikálta felvételeit, a totalitárius rendszerben csaknem korlátlan alkotói szabadságot élvezve végezhette munkáját – s az idő őt igazolta. Több ezer felvétele közül a 20. század ötvenes, hatvanas éveiben készült fényképeinek a dokumentációs értéke a legnagyobb – Aulehla ugyanis nem kertel, megmutatja, mivé lesz egy kisváros, ha lakosait kitelepítik, iparosodásnak indul, s amolyan senkiföldjévé válik. A korszak optimista beütésű, „tréfás korrajzaival” ellentétben ezek a fotók nem romantizálják túl a semmibe torkolló szocialista realitást, s erre a puritán, már-már minimalista kompozíció is rásegít. Aulehla érezhetően a kor krónikása akart lenni, s ez sikerült is neki; tartalmat adott a semminek, ami tiszteletet érdemlő eredmény.

Kompromisszumot nem tűrő alapossággal végzi munkáját a Szlovák Nemzeti Galériában kiállító Jindřich Štreit is, s az utókor ezért valószínűleg hálás lesz neki. Kritikusai szerint ő az, aki az egyetemes fotográfia számára meg- és feltalálta a cseh falut, hogy fekete-fehér filmre írott ságáiban a valóságot a sorsról szóló eszmefuttatásaival „egybefényképezve” tárja elénk. Legalább olyan messze áll a néprajzi vagy folklorisztikus fotográfiától, mint a falusi élet eszményítésétől; képei a múltjához ragaszkodó, ám a „boldog jövő” felé vezető útra kényszerített faluról szólnak, s még a fényképekről viszszaköszönő „krónikus naphiány” is azt sugallja, hogy a világnak e szeglete fölött bizony megállt az idő…

A történelmi hitelesség kedvéért jegyzem meg csupán, hogy Štreit a ’89-es rendszerváltást követően sem vált hirtelen optimistává. Azóta Szlovákiában, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban, Ausztriában, Magyarországon, sőt Oroszországban is kergeti az örök falu vízióját, mely leginkább talán Márquez Macondójához hasonlítható.

Humanisták, ha összejönnek…

Az SZNP téri kultúrotthonban állítja ki képeit Romualdass Pozserszkisz, aki Virgilijus Sont mellett a modern litván fotográfia egyik legismertebb képviselője. A dokumentaristák nagy generációjának követőjeként a litván hétköznapok megörökítésének mestere; azok egyike, akik kényszerből tanulták meg tökéletesen a szimbólumok titkos nyelvét és annak tudatos használatát, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben is publikálhassanak. Képeinek központjában az ember és a hatalom harca áll – és az ember esendőségének megörökítése. Bár aktokat, portrékat és eseményfotókat is készített, legkifejezőbbek mégis a litván közkórházakban, gyermek- és öregotthonokban, temetőkben, valamint búcsújáróhelyeken készült felvételei.

Az ugyancsak itt látható Korea New Days című tárlat a kortárs koreai fotóművészet figyelemre méltó alkotásait vonultatja fel, teljes kor- és kórképet nyújtva a társadalom gyökeres átalakulásáról, arculatváltásáról. Alig tíz évvel ezelőtt a koreai fotósok még teljesen az európai és amerikai fotóművészet hatása alatt álltak; mára viszont kialakult sajátos stílusuk, mely a Kelet visszafogottságát, merevségét, hagyománytiszteletét ötvözi a Nyugat humanista látásmódjával. A képek központi témája a korszellem hatása az emberre, valamint az ember helykeresése egy olyan társadalomban, melyben szinte egyik napról a másikra kérdőjeleződtek meg az évszázadokig megingathatatlannak hitt dogmák, elvek. A koreai valóság még mindig más, mint a miénk, a nyugati – már csak ezért is érdemes megtekinteni ezt a kiállítást…

Ugyanez elmondható egy sor más tárlatról is; például az avantgárd kiemelkedő személyiségének tartott Andrzej Dudek-Düreréről, aki – akárcsak az életben – a fotográfiában is a gyakorlati vízen járást próbálja megvalósítani. Ajánlom a tisztelt Olvasó figyelmébe Pavel Maria Smejkal Stars, azaz Csillagok című, a koncentrációs táborokban készült, megrázó fényképekből összeállított tárlatát, a csendet kedvelőknek pedig Pavol Breier Tibetben készült képsorozatait. A finn Arno Rafael Minkinnen a body art, azaz a testábrázolás művészetének nagymestere, fotói az ember és a természet, illetőleg az urbánus környezet viszonyát taglalják. Aki megdöbbentő képkockákra vágyik, mindenképp nézze meg Edward Burtynsky Kínában készült képeit, s ne panaszkodjon, ha aztán a kisebbségi érzés vagy az elnyomottság érzése keríti hatalmába.

További oldalakon keresztül folytathatnám a felsorolást – ám nem teszem. Nem olyan nagy ez az ország, hogy bárki rá ne szánhatna egy hétvégét a főváros galériáiban való bóklászásra. A látvány mindenért kárpótol.