Csak a pusztulás örök a világon

„Csak úgy röpködött a kezem a papíron...” Oláh Csaba felvételeKét koncertje között Mert álom az ébredés, és ébredés a halál címmel újabb könyvet írt Varnus Xaver, Bach földi „örököse”. Xaverium néven italt is komponált nemrég egy pesti kávézó vendégeinek, és újrafordította Anatole France hat elbeszélését.

Tevékeny ember. Megszállott muzsikus. De a tollat ugyanazzal az élvezettel veszi a kezébe, mint ahogy az orgonájával kommunikál. Harmadik könyve sajátos temetői kalauz. Édesapja fotói mellé bölcs feljegyzéseket írt a tapasztalásról, a kegyetlenségről, az öngyilkosságról, a kötelékekről, a szenvedély rabságáról, a modorról, a halálfélelemről és az emberi kapcsolatok létrejöttéről, a közbülső oldalakon pedig a Kerepesi úti temető keresett sírjairól, és azok lakóiról mesél.

Szellemes „emlékeztetővel” ajándékozott meg a könyvben. Finoman tudtomra adja, hogy „hol fekszünk majd együtt”. Ez tömegsír lesz, úgy tervezi?

Igen, szeretnék majd tömegsírban feküdni, az valószínűleg nagyobb élvezet, mintha az ember magányosan hever valahol. Netalán édes rossz rokonaival összezárva. Ha már nem sikerült úgy beleszületni a világba, hogy magam válasszam meg a rokonságot, akkor hadd döntsem el, kikkel érkezzek meg a pokolba. Feltételezésem szerint, ha csak nem indul valami egészen rendkívüli méltányossági eljárás az utolsó ítéletig, akkor a mennyországot gazdasági okok miatt nem fogják fenntartani. Ebből eredően a pokolnak lesznek különféle minősített kategóriái, ott pedig, úgy gondolom, többen leszünk. Hogy ki mennyi ideig fog főni, feküdni vagy éppen unatkozni, az majd csak ott derül ki. Könyvem legelején van egy gondolat, amelyet csak elméleti föltevésként írtam. „Elgondolkoztató, hogy a Földön sokkal több halott van, mint élő. Holtak testéből való a víz, amely szomjunkat oltja, és felüdíti égő homlokunkat, holtak csontjai adják vissza a természetnek a sókat és az ásványokat, amelyek az őstengereket idézik, s holtaknak pora az anyaföld is, amelyből gyomnak nőttünk egykoron, hogy majd abba is süllyedjünk el időnk végeztével. A világon csak egy örök: a pusztulás, mely mindent összetart.” Tegnap délelőtt egy barátom olvasgatta a könyvet, délután pedig a kezébe akadt egy századfordulós tudós írása, amely szerint ez idáig körülbelül l milliárd 800 ezer trillió halott van a Földön. Nagyjából tehát, amióta az emberi nem megjelent, azóta ennyien haltak meg. Antall József szavaival élve tulajdonképpen mi, akik még egy kicsit élünk, „törpe minoritásnak” számítunk.

Miért foglalkoztatja ennyire a halál, amikor valósággal habzsolja az életet?

Pontosan ezért. Külön tudom választani a kettőt. Nem hiszek az alagútban, a fénycsóvákban, a kacsintgató kis Jézusokban. Én úgy hiszem, biztos van egy másik oldal, és a kapu itt tökéletesen lezárul. Oda nem lehet átnézni. Hogy onnan ide lehet-e? Azt nem tudom. Majd meglátjuk, miből áll a paradicsomi ragyogás. De ha nem a megfelelő színekből, akkor biztosan beírok a mennyei panaszkönyvbe, hogy a hetvenkét Tiffany-lámpámból kettőt-hármat miért nem hozhattam magammal? A filozófiának nem az a célja, hogy megfejtse, miért olyan mogorva a szomszéd nénink, amikor tegnap még kedves volt, hanem az, hogy miért születünk, miért élünk, miért halunk meg és hova távozunk. Ha nem lenne itt az élő világ, amely egyfajta révkalauzunk, hogy úgy halunk meg mi is, ahogy a kis sündisznó, akkor még borzalmasabb lenne a sorsunk. ĺgy viszont egy fokkal vigasztalóbb a dolog. Van egy régi francia mondás, mely szerint az örökkévalóság szempontjából egy elefánt és egy légy között annyi a különbség, hogy az elmúlásuk után az elefántnak néhány napig nagyobb a szaga. Nagyjából én is így érzem, és ezért írtam bele a könyvbe, hogy „A világon csak egy örök: a pusztulás, amely mindent összetart.” Az ember rég elpusztult városok romjai fölött járkál, ahol egykor éltek, szerelmesek voltak, nagy gondolatokat írtak, világot akartak megváltani. Mára semmivé lett az egész, és belőlünk is ez a semmi lesz. Az egyetlen reménykedésünk csupán az lehet, hogy egyfajta mikroparadicsomot építsünk magunk köré, illetve, ha már mindenképpen ide raktak bennünket, mint Szent Ilona szigetére Napóleont, akkor lehetőleg ne úgy sétáljunk, mint a gyomorbajos császár a törpe gumifák között siránkozva, hanem próbáljuk kihasználni az életet. S nekem ehhez kell a nagykanál. Amit kevésbé hiszek, egyre kevésbé, vagy legalábbis nem túlságosan meggyőző számomra, az az, hogy a mostani létünk befolyásolja a következőt. Nem lenne jó, ha a tudatunkat magunkkal vinnénk, mert ha még a mennyországban is összefutnék Rancsovicsnéval az adóhivatalból, akkor ott rögvest szívinfarktust kapok halmazatilag. Úgyhogy jó is talán, hogy itt lent, az utolsó pillanatban minden megszűnik.

Aki ilyen tudatosan készül a „nagy útra”, annak nincs is halálfélelme?

A nagyapám egész életében hívő ateista volt. Egészen pontosan volt benne valami praktikus szellem, mert zsidó származású úr lévén szombaton elvitt a zsinagógába, vasárnap meg a katolikus szentmisére, mondván, valamelyik igaz a kettő közül, biztosítsuk be magunkat! Egyébként a nagy semmit hitte, mint Kosztolányi. Élete utolsó esztendejében, kilencvenéves kora előtt, minden este leborult a szobájában, és fennhangon üvöltötte az Üdvözlégy, Máriát! Bizonyára rettenetesen félt valamitől, de soha nem árulta el, hogy mitől. Szerintem itt kettős félelemről lehet beszélni. Vagy a haláltól fél az ember, amiről nem tud semmit, vagy pedig a halált megelőző állapottól. Én láttam egy-két ilyen szörnyű pillanatot. De ebben sem a fájdalom volt letaglózó vagy elborzasztó. Például két éve, amikor autóbalesetet szenvedett az egyik barátom, és élet-halál között feküdt a kaposvári kórház intenzív osztályán, és én hat hétig ott gubbasztottam az ágyánál, behoztak a rohammentők egy negyven év körüli, jól öltözött férfit, akit a szombat déli ebédnél ért az infarktus. Ahogy ott feküdt a hordágyon, végig a tudatánál volt, nyöszörgött a fájdalomtól. A felesége ráborulva egyfolytában azt zokogta, hogy „Ne hagyj itt minket, ne hagyj itt minket...!” És a férfi erőtlenül szorította magához. Mondta, hogy „Nem hagylak el, ne félj!”, egyszer csak mégis meghalt. Ez az utolsó öt perc szörnyű volt. Nem tudom, ki lehetett ennek a mennyországi dramaturgja, mindenesetre egy ügyelői figyelmeztetést kaphatna az illető, hogy ezt azért nem illik csinálni. Na, én ettől félek! Meg attól is, hogy alig hal meg az ember, már ott karvalyognak körülötte a helyszíni tudósítók. Van egy aranyos barátném, a kaposvári kórház patológiai osztályának a vezetője. Mellette csak az lehet ott a boncoláson, akinek hivatalból ott kell lennie. Nem engedi megzavarni a halott méltóságát.

Az már megfordult a fejében, hogy ott fönt kivel szeretne majd találkozni?

Bachot szeretném felhajtani valahol a mennyei sikátorban. Általában sok zenésszel szeretnék találkozni, és a saját őseimmel. A nagy hadvezérek nem érdekelnek. Az ő életükről, gondolataikról elég sokat olvastam, nem hiszem, hogy ott tovább művelődnének, sőt valószínű, hogy ott csak hülyültek az itteni állapotokhoz képest. Olyan emberekkel szívesen találkoznék, akiknek egy-egy kérdést feltehetnék. Bár lehet, hogy ott már nem is lesznek kérdések. Rémes lenne, ha a földi életünket folytatnánk más szinten, vagy jobb időjárási körülmények között.

Nem jobb nekünk itt, az Andrássy úti Abszint kávézóban, ahol én most hűsítő Xaveriumot kortyolgathatok? Hogyan került fel ez a páratlan nedű az itallapra?

Tartottunk itt egy esti baráti összejövetelt, és akkor délután leadtam ennek a receptjét, hogy csinálják meg. És akkora sikere lett, hogy prolongáltuk. Ilyen ronda napokra, amikor 5 000 fok van, nagyon alkalmas. A receptet én hoztam be külföldről, de javítottam rajta. Az eredetit, az abszinttel ízesített jeges mentateát Truman Capote írta le a Mozart és a kaméleonok című elbeszélésében. Én azt sokáig próbálgattam, azután raktam bele pár dolgot, hogy ilyen finom legyen, és az ízek összeálljanak.

S akárcsak az Unicum vagy a Becherovka receptjét, ezt is „törvény védi”.

Sajnos igen, bár másfajta törvény is védi ezt a szegény mentás abszintot, hiszen Magyarországon jelen pillanatban még mindig a féllegalitás határán van. Ha két százalékkal kisebb lenne az alkoholtartalma, akkor már legális lenne, de ez több a megengedettnél. Úgyhogy nem marad más hátra, vállalnunk kell, hogy az abszint nevében a dévai várba visznek bennünket tömlöcbe.

Vidékre is lekerül majd a Xaverium?

Elképzelhető. Most a marcali Kander cukrászdában lesz majd Xaver-fagylalt. Természetesen az is az én találmányom.

De miért éppen Marcaliban?

Marcali roppant érdekes, sőt mulatságos hely. Hogy csak egy jó kis anekdotát meséljek: ott élt Kulcsár bácsi, aki standpénzbeszedő volt a piacon, valamikor a hetvenes években. Ő már akkor nyolcvan körül járt, és „történelmi” sorsot tudhatott maga mögött. Mint önkéntes, részt vett a szovjet forradalomban, közvetlen kapcsolatban volt Leninnel. Amikor véget ért a harc, és megalakult a vörös állam, megkapta a külföldieknek ritkán kijáró A Szovjetunió hőse kitűntetést, és a Vörös Hadsereg örökös tagja lett. Még ma is megvannak a képek, amelyeken Vlagyimir Iljics társaságában áll. Aztán, mint Pelikán elvtárs A tanúban, visszajött ürgéket kiönteni a gáton. Marcaliban szedte a standpénzt. A hetvenes évek elején valami minimális telekvitája támadt a szomszédjával, aki rátarti ember lévén bíróságra vitte az ügyet. Ugyanoda, ahová most én járok a garázsügyemben. Vlasics Antal bíró elsőfokú ítéletében pedig kimondta, hogy a szomszédnak van igaza, és Kulcsár bácsinak azt a kis tűzfalat le kell bontania. Ő ezt az ítéletet összeszorított fogakkal meghallgatta, majd hazament, leült az asztalhoz, összeállított egy hat főből álló listát, fogta a puskáját, majd visszament és mind a hat embert szemrebbenés nélkül hasba lőtte. Vlasics bírót, a városi főügyészt és a többieket. S miközben húzogatta a ravaszt, azt üvöltözte, hogy „A kommunizmus nevében!” A tahonya Vlasics, mint egy liszteszsák, összedőlt, Kulcsár bácsi pedig, mint aki jól végezte dolgát, hazament és lefeküdt szunyókálni egyet. A rendőrség pedig nem mert kimenni hozzá, így azonnal összeült a megyei pártbizottság. Ők viszont úgy látták, ez túlságosan nagy horderejű kérdés, ezért a központi bizottságnak kell összeülnie. Ők fél órán keresztül roppant módon kínlódtak, majd azzal a határozattal zárták le az ügyet, hogy Kulcsár bácsi morális értékrendje nem vitatható, és ha így döntött, akkor azok hatan nyilván a munkásmozgalom ellenségei voltak. És utasították a marcali hatóságokat, hogy államigazgatási eljárás keretében mint öngyilkosokat könyveljék el őket. ĺgy Vlasics Antal és öt társa aznap öngyilkosságot követett el. S mivel Kulcsár bácsi puskája a Szovjetunióból származott, egy hónap múlva megjelent nála a szovjet követ, és rimánkodva elkérte tőle. Tavasszal, amikor elkezdődött az én garázsügyem, sokszor eszembe jutott, hogy Istenem, ha élne Kulcsár bácsi, elmennék hozzá, hogy a szomszédom elárulta a munkásmozgalmat. Felírná őt a halállistára, és elindulna hozzá.

Új könyve két részre bontható. Sírtörténetekre és erkölcsi levelekre. Levéltárakba járt, kutatott, keresgélt?

Kutattam is. Az erkölcsi leveleket viszont én írtam. A módszerem roppant egyszerű volt. Amikor elkezdtem a könyvet, akkor még nem volt Pesten ez az Abszint kávézó, és mivel tudtam, hogy nagyon sok mindent kell megírnom nagyon kevés idő alatt, valamivel serkentenem kellett magamat. Az első oldalakat Velencében írtam, a Szent Márk téren. Aztán elutaztam Párizsba, beszállásoltam magam ugyanabba a szállodába, ahol gyerekkorom óta mindig vagyok, ha Párizsban járok. S mivel tudom, hogy hol lehet 66 százalékos abszintot kapni, a Sacre Coeur közelében beültem egy hangulatos kis bárocskába, ahol Verlaine is irogatott hajdanán. Tehát autentikus hely. Este hétkor magamba nyomtam három abszintot, és nyolc felé már jöttek is a jegesmedvék meg az indiánok. És írtam, írtam, írtam. Csak úgy röpködött a kezem a papíron. Minden gátlás feloldódott bennem. Időnként észrevettem, hogy idős, csipkeruhás hölgyek sétálnak el az ablak előtt, majd egy negyvenfős kölyökcsapat állt meg az utcán, és kopogtatni kezdték az ablakot. Én csak csendben mosolyogtam magamban, de ők nem hagyták anynyiban. Berohantak hozzám, és kiderült, hogy magyarok, szlovákiai magyarok Komárom környékéről. Történt mindez késő éjjel, amikor én már teljesen kába voltam, de megbeszéltem velük egy másnapi találkát, mert annyira aranyosak voltak.

Könyv után koncert következik?

Még nem. Most egy újabb könyv jön, de azt Anatole France írta, én csak újrafordítottam hat elbeszélését. Kiadóm, az Alexandria ugyanis arra kért, hogy ajánljak neki olyan nemes irodalmat, amely már mentes a szerzői jogtól. Anatole France 1952 óta nem jelent meg Magyarországon, gondoltam, itt az ideje, hogy friss kiadásban újra napvilágot lásson. Belenéztem az angol fordításba is, és hogy a kicsit régies nyelvezetet elkerüljem, fiatalosabbra fésültem az eredeti szöveget. És egy hosszabb tanulmányt is írtam a szerzőről. Amikor a temetőkönyvön dolgoztam, kiderült ugyanis, hogy Anatole France leghosszabban szolgáló titkárnője magyar volt. Bölöni Györgynének hívták, de még Ady is Itókának becézte. És Budapesten, a Kerepesi úti temetőben van eltemetve.