Bartók Béla pozsonyi doktorai

E könyv (Bartók Béla műhelyében. Szépirodalmi, Budapest 1982.) egyik fejezete Bartók „egészségi és fizikai állapotával” foglalkozik. E fejezetnek is van pozsonyi vonatkozása: a szerző név szerint két olyan pozsonyi orvost is megemlít, kiknek döntése – ha úgy tetszik, diagnózisa – meghatározta Bartók életútjának alakulását. Ám a neveken, s egyikük beosztásán kívül ifj. Bartók semmi egyebet nem közöl e két orvosról. A kiváló orvos-genetikus, a zsenivé válás kutatója, dr. Czeizel Endre pedig – Bartók kórtörténetét tárgyalva (Bartók Béla patographiája családfája tükrében. Orvosi Hetilap 1995. 30. sz.) – még a neveiket sem említi. Nem lesz tehát haszontalan, ha e jeles évforduló ürügyén megemlékezünk e két neves, de mára méltatlanul elfeledett pozsonyi orvosról, akik nem csak a Bartókhoz fűződő kapcsolatuk miatt érdemelnek ma is tiszteletet.

Ifj. Bartók Béla az atyjától öröklött gondossággal gyűjtötte össze atyja egészségi állapotának adatait is. Bartók kórrajzának, betegségei történetének Czeizel által is szorgalmazott „mélyebb és komplexebb elemzésére” most mégsem vállalkozunk – csak arra a kórra összpontosítunk, melynek „kezelésébe” a két pozsonyi doktor is beavatkozhatott. Ez a betegség a tüdővész, a tuberkulózis volt – a 19–20. század fordulójának népbetegsége. Rendkívüli gyakorisága miatt nem kerülhette el az alkotókat, a művészeket sem. „Másfél évszázadon keresztül formáló hatású tényezővé vált a művészetekben, a zenében és az irodalomban. A tuberkulózisban szenvedő művészek, költők és filozófusok listája olyan, mintha géniuszoknak tartanánk névsorolvasást…” – írja a magyar származású Dormandy a tébécé kultúrtörténetéről szóló, magyarra is lefordított munkájában (A Fehér halál. A Tuberkulózis története. Goblen Book, Budapest 2002.).

Ifj. Bartók tanúsága szerint Bartók Béla igen korán „bekerült” e jeles névsorba: utolsó gimnáziumi évében, 1899-ben, 18 éves korában egy tél végi napon vért köpött. Azonnal ágyba került. Az ágynyugalom s özvegy édesanyja gondos ápolása következtében két hét alatt az ijesztő tünet megszűnt ugyan, de a sovány testalkatú, sápadt, kiskorától sokat betegeskedő, tornából ismételten felmentett fiatalember még sokáig nem koptathatta a pozsonyi királyi katolikus főgimnázium padját. Czeizel szerint egy pesti orvosprofesszor, Ángyán Béla még a zongorázást is megtiltotta neki, sőt a zenei pályától is eltanácsolta őt. A 280 (!) mulasztott óra ellenére leérettségizett, majd őszszel megkezdte zeneakadémiai tanulmányait Budapesten. Az ősz beálltával újra köhögni kezdett, s mivel makacs köhögése még a következő év tavaszán, nyarán is tartott, „levegőváltozás” céljából Karintiába utazott. A várt gyógyulás helyett azonban tüdőgyulladást kapott, amely mellhártyagyulladással szövődött. E két súlyos légúti betegség tüneteinek enyhülése után térhetett csak haza Pozsonyba. Ekkor vizsgálta meg őt dr. Vámossy István, és mint ifj. Bartók írja: „végzetesnek ítélte betegségét”.

Nem szólhatjuk meg Vámossy doktort a közeli tragikus véget sejtető – utólag tévesnek bizonyult – prognózisa miatt. A beteg kora, gyenge fizikuma, az egy évvel korábbi vérköpése, majd az éppen lezajlott tüdő- s mellhártyagyulladás ténye az „exitus letalis” (halálos kimenetel) közelségére utalt. A Röntgen által mindössze négy évvel korábban felfedezett „X-sugarak” ekkor még nem segíthették munkáját: Bartók tüdejének állapotáról csak a mellkas kopogtatása, a légzés hallgatása révén szerezhetett többé-kevésbé pontos információt. A Tallóson (ma: Tomášikovo) 1862. december 23-án született Vámossy István 1886-ban Bécsben szerzett orvosi oklevelet. Pár évnyi bécsi és innsbrucki doktorkodás után Pozsonyban telepedett le, ahol hamarosan hírnevet szerzett magának mint „tiszti kerületi orvos”, 1897-től pedig mint az irgalmas rendiek kórházának sebésze. Bartók betegsége idején már nem csak orvosként, hanem Pozsony orvosi történetének kutatójaként is neve volt: 1898-ban adta ki A Pozsonyi katholikus polgári ápoló intézet című munkáját. Ez amolyan „stílusgyakorlat” volt élete fő művéhez, az 1901-ban megjelent Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban című 307 oldalas monográfiához, amely a kezdetektől Mária Terézia koráig tárgyalja a koronázó város orvosainak, gyógyszerészeinek, kórházainak és gyógyszertárainak históriáját. (A könyv Batka János pozsonyi levéltáros fordításában, 1902-ben német nyelven is megjelent – a szlovák nyelvű kiadásra eddig még nem volt igény…) Csak sajnálhatjuk, hogy Vámossy nem vállalta az 1740-es éveken túli időszak feldolgozását és hogy nem írta meg emlékiratait – híres betegei közt bizonyára megemlítette volna Bartók Bélát is. Vámossy Pozsonyban hunyt el 1934. június 5-én.

Nem írt emlékiratot az ifj. Bartók Béla által megnevezett másik doktor, Pávai Vajna Gábor sem. ĺrásban adott véleménye azonban megmaradt. Pávai Vajna nem értett egyet fiatalabb – s a tüdővész prognózisának megítélésében tapasztalatlanabb – kollégája súlyos ítéletével: „Bartók úr… betegsége gyógyítható…” – adta vissza a reményt Bartókéknak „orvosi bizonyítványában”. A laikus számára is érthető fogalmazása miatt – orvosaink okulására – érdemes lenne az egész leletet közölni, helyszűke miatt azonban a Bartók további életpályáját is befolyásoló ajánlás közlésére szorítkozunk: „…sok oly kedvező körülmény… van jelen, amelyek a gyógyulást biztos kilátásba helyezik, különösen pedig akkor, ha Bartók úr a téli időre legalább is 4–5 hónapi időtartamra a déli vidék valamely klimatikus helyét fogja felkeresni…”. A Pozsonyban, 1900. szeptember 23-án keltezett orvosi bizonyítványt dr. Pávai Vajna Gábor „államkórházi főorvos, az országos közegészségi tanács tagja st., stb.” írta alá.

Ezen ajánlásnak eleget téve Bartók és édesanyja 1900 novemberében a dél-tiroli Meránba utazott (ma Merano, Olaszország). 1901 márciusáig laktak itt a Wallenstein-villában. Bartók már az első hónapban négy kilót hízott, egyre jobban érezte magát, januártól már zongorázhatott is. Mint fia írja, 20. születésnapján testsúlya majdnem 62 kiló volt – egész életében ekkor volt a legsúlyosabb. A doktori tanács helyesnek bizonyult – Bartók tüdőfolyamata megállt, a megjósolt gyógyulás bekövetkezett. Sajnos, Bartók megmentőjének neve ma talán még kevésbé közismert, mint a Vámossyé. Pávai Vajna Gábor (Debrecen, 1851. február 18. – Pozsony, 1913. május 31.), a magyar tüdőgyógyászat megalapítójának, Korányi Frigyes professzornak egykori tanársegédje, 1882-től állt a pozsonyi állami kórház belgyógyászatának élén. Azon magyar orvosok egyike volt, akik az elsők között látogattak el Robert Kochhoz Berlinbe, hogy a tüdővész kórokozójának felfedezőjétől lessék el a kór felismerésének és gyógyításának alapjait. Ez utóbbit még sokáig csak a különböző „varázshegyeken” – ezek egyik legkorábbika Merán volt – nyújtott ún. klimatikus és szanatóriumi kezelés jelentette.

Pávai Vajna azonban nem csak kitűnő orvos, a tüdőgyógyászat felvidéki (szlovákiai) úttörője volt, hanem Pozsony szellemi életének egyik vezére is. Egyik alapítója volt a Nyugatmagyarországi Híradó című napilapnak, évtizeden át alelnöke a Toldy-körnek, tollával és szavával fáradhatatlanul küzdött azért, hogy az ország harmadik egyeteme Pozsonyban nyíljon meg… Emléke mindenképpen nagyobb tiszteletet érdemelne – és nem csak a Bartók-évfordulók apropóján.