Bakker

A Pokolfajzat című filmben (amelynek DVD-kiadása hihetetlen mennyiségű extrát tartalmaz) a „bakker” az egyik kulcsszó. Ha a címszereplő így nyilatkozik meg, akkor ott „gáz van”: a számítottnál erőteljesebb, nagyobb és szívósabb az ellenfél. Mielőtt elmondanám, hogy ez miért érdekes beszólás, nézzük a dolog feltételrendszerét.

Guillermo del Toro egyre elképesztőbb megoldásokkal rukkol elő. Már a Mimic – A Júdás-faj című filmjében bemutatott mesterségesen előidézett evolúció, a csótányok intelligenciájának kialakulása sem maradt visszhangtalan, ám a genetikailag módosított vámpírok sikere, a Penge II. fogadtatása felülmúlta az elvárásokat. Hogy mindezt még lehet fokozni, arra a rendező Pokolfajzat című produkciója lehet példa, amelyben különleges fajként felbukkan Abe Sapien, a kétéltű ember. (Sőt e sorok írásával egy időben dönt a filmakadémia arról, hogy Toro A Faun labirintusa című alkotása megérdemli-e az Oscar-díjat. [A film három Oscart kapott: a legjobb látvány, a legjobb operatőr és a legjobb smink kategóriában – a szerk. megj.])

Abe Sapienről a következőket tudjuk meg a filmből. Abe-et egy vízzel teli tartályban találták egy washingtoni kórházban. Nevét a tartályhoz csatolt papírcetliről kapta, amelyen az Icthyo sapien megjelölés és Abraham Lincoln meggyilkolásának időpontja állt. Abe halember, aki képes lélegezni a víz alatt és ellenáll a mélység nyomásának. Szárazföldön briliáns jelolvasó, intelligenciája lehetővé teszi például, hogy egyszerre több könyvet olvasson. Toro nyilatkozata szerint „hihetetlen telepatikus képességekkel rendelkezik, belelát múltba és jövőbe egyaránt, kiismeri bárkinek a személyiségét pusztán egy tárgyból, melyet az adott illető a kezében tartott”. Abe (Doug Jones) – megtalálását követően – a BPRD (Paranormális Kutató és Védelem Hivatal) kötelékébe lépett a démon Pokolfajzattal (Ron Perlman) és a pirokinetikus Liz Shermannal (Selma Blair) együtt, a többi szuperhumán lény feltétlen bizalmát élvezve.

A Pokolfajzat bonusz korongján a sok-sok érdekesség mellett biográfiák is találhatók, ám ezek közül hiányzik a halemberé. Nem tudunk meg tehát arról semmit, hogy miképpen alakulhat ki egy ilyen faj. Ez a kérdés pedig felvet egy igen jelentékeny problémát. Tegyük fel, hogy Abe-et nem Beljajev, hanem a természet hozta létre. Ha ezt elfogadjuk, beleütközünk az utóbbi évtizedek egyik leghajmeresztőbb biológiai problémájába, a mutációk működésének kérdéskörébe. Ezzel kapcsolatban máris leszögezhetjük, hogy az említett tudományterületen a mutáció elsősorban nem negatív értelemben használatos. Olyan tervezhetetlen, öröklődésbeli változást jelent, amely az élővilág átalakulásának egyik hajtómotorja. Mutációk nélkül nincs evolúciós „ugrás”. A vita tehát nem e körül bontakozik ki, hanem ennek mértékét érinti. Érdemes erre vetni egy pillantást.

Számos érv szól amellett, hogy új fajok létrejöttét makromutációk teszik lehetővé. Gyakran előfordul ugyanis a természetben, hogy olyan élőlények születnek, melyek gyökeresen eltérnek fajtársaiktól. Az egyik leghíresebb eset Kanadában történt. Két kislány a kerti tóban egy olyan varangyot talált, melynek első ránézésre nem volt szeme. Ha azonban kinyitotta a száját, láthatóvá vált, hogy a szemei a szájpadlására „csúsztak”, ezért nyitott szájjal már képes volt reagálni környezetére. Egyes teóriák szerint az evolúció ehhez hasonlóan működik, „ígéretes szörnyeket” hoz létre, melyek ugrásszerűen serkentik a fajképződést.

Számos érv szól amellett is azonban, hogy az ilyen „szörnyeket” nem őrzi meg a természetes kiválasztódás, támogatja viszont a mikromutációkat, a kis léptékű változásokat. A jókora eltéréssel születő lények ugyanis nagyon ritkán maradnak életben, és még ritkábban képesek a szaporodásra. A mikromutációk ellenben úgy zavarják meg az eredendő (a test felépítését érintő) bonyolultságot, hogy az ne bizonyuljon törésnek, hanem maga a bonyolultság fokozódjon. Ekkor a módosulást előidéző gének következő szelekciója úgymond „tisztázhatja a részleteket”. Ily módon változhat meg például a kígyók hosszúsága vagy a rovarok szelvényezettsége.

Korántsem biztos, hogy eldönthető, melyik álláspont a helyes, és melyik a helytelen. Ha vetünk egy pillantást a múltra, olyan kérdésekkel szembesülhetünk, melyek hol az egyik, hol a másik hipotézist igazolják. Az úgynevezett kambriumi robbanás például (melynek tanúsága a kanadai Burgess-pala faunája) olyan élőlények tucatjait eredményezte, mintha ezeket valakinek a kísérletező kedve hozta volna létre. A gyors evolúciós barkácsolás ellenében pedig a bojtosúszós hal hozható példaként, melyről azt hitték a zoológusok, hogy a dinoszauruszokkal együtt kihalt a faj, ám e devon kori élőlények leszármazottjait 1938-ban „felfedezték” az afrikai partoktól nem messze. A kövületekhez képest alig mutatnak eltéréseket a ma élő példányok. 400 millió év óta pedig sokat változott a világ…

És aztán itt van nekünk Abe Sapien, aki egy biológiai csoda. Tudjuk persze, hogy pusztán a képzelet szülötte, de a fentiek fényében rendkívül nehéz meghatároznunk ennek a csodának a mértékét. A makromutáció esetei arra figyelmeztetnek, hogy a természet bizony produkál néha Abe-hez hasonló „teremtményeket”. Ha ezzel az előfeltevéssel nézzük újra a Pokolfajzat című filmet, a címszereplő rezignált felkiáltásai másodlagos értelmet nyerhetnek. Ebből a szempontból az említett szó használata nem más, mint a kiszámíthatatlan makromutációk iránti döbbenet kifejeződése. Bakker, ez szörnyen jó!