Az Ipoly mente hiányzó zsidó közössége

„Kiütött a tífusz, sokakat elvitt. Én is megbetegedtem, de sikerült túlélnem. A tábor 1945 április elsején szabadult fel. Azt hittem, tréfa. Előtte való napon egy német fejbelőtt. Itt ül maga előtt egy ember, akit fejbelőttek.”A szerző felvételeiIpolyságon a 19. század második felétől 1944-ig mintegy nyolcszáz fős zsidó közösség élt. Körülbelül félezren a status quo hitközséghez tartoztak, kisebbik részük pedig ortodox volt. A holokauszt a gyarapodó és a várost is fellendítő közösséget szinte teljesen elsöpörte. Az Ipolyságról és környékéről náci haláltáborokba hurcolt csaknem ezer zsidónak csupán alig egynegyede maradt életben. Túlnyomó többségük Izraelben és a világ más országaiban lelt új otthonra. Az „ipolysági” zsidóságnak sajátos jelene is van. Ötven család máig tartja a kapcsolatot; 1994-ben az izraeli Nahariyában Örökmécses címmel kötetbe foglalták visszaemlékezéseiket, az ipolysági Honti Múzeum falán dombormű siratófalon örökíttették meg a vészkorszak idején meggyilkolt szeretteik nevét, idén pedig támogatásukkal Ipolyság – A zsidóság története és emlékei címmel a KT kiadó honismereti füzetet adott ki az ipolysági Danis Ferenc nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész tollából. Az ipolynyéki származású, ma az izraeli Nahariyában élő 82 éves Lányi Imrével a múltról és a jelenről beszélgettünk.

Ipolyságon az első zsidó hitközség 1850-ben jött létre. Mi mondható el az 1918-ig tartó első időszakról?

A zsidók sohasem voltak teljesen egységesek. A város zsidó közössége is két részre oszlott: egy vallásosabbra és egy kevésbé vallásosra. Mi a nagyobbik, status quo hitközséghez tartoztunk. A vallásosabb ortodoxok kevesebben voltak, igaz, ők is szépen fenntartották hitközségüket, az 1920-as években például nagyon szép zsinagógát építettek.

Csehszlovákia megalakulásáig miként gyarapodott az ipolysági zsidóság?

Ipolyság megyeszékhely volt, kisebb kereskedőváros. A zsidók a lakosság nem egész egyötödét képezték. Nagyban hozzájárultak a város életének fellendítéséhez, mert az adók háromnegyedét ők fizették. Ez, azt hiszem, sokat mond.

Kulturális és politikai szempontból mekkora volt a jelentőségük?

Az 1918-as váltásig biztosan nemzeti érzelműek voltak. Sokan szolgáltak a magyar hadseregben és sokan el is estek az első világháborúban. Ami a közéletet illeti, a város nyolc orvosából például hat volt zsidó, a másik kettő pedig kitért zsidó. Az ügyvédek túlnyomó többsége szintén zsidó volt. Hozzájárultak a város fejlődéséhez, hiszen például minden iskolát támogattak.

És egy Talmud Tóra iskolát is létrehoztak...

Az nem akkora érdem, mert saját maguknak alapították, hogy megőrizhessék zsidó identitásukat. A zsidó gyerekek úgy tanultak héberül, mint mások latinul. Héber szavakat tanítottak velük és héber szöveget fordíttattak velük magyarra. Úgyhogy a zsidó iskolában szintén magyar volt a tanítási nyelv. Danis Ferenc a könyében azt írja, hogy a zsidók második nyelve a magyar volt. Én ezzel kapcsolatban inkább azt mondanám, hogy a zsidóknak a magyar volt az első nyelve, a héber pedig a második, azzal a megjegyzéssel, hogy az utóbbit nem beszélték. Beszélni igazából csak a rabbi tudott. Más volt a helyzet a kelet-szlovenszkói és a kárpátaljai zsidóknál, mert ott léteztek kimondottan héber iskolák is.

A környékbeli falvakban élő zsidók milyen kapcsolatot tartottak Ipolysággal?

Ipolynyéki vagyok, Ipolyságra csak iskolába jártam, ezért az ottani viszonyokat csak közvetve ismertem. A város volt a szellemi központ, rabbi is csak ott szolgált. Ipolynyéken tizenkét zsidó család élt. Egy metszőt tartottunk fenn, hiszen a zsidóknál rituális vágás van. Volt egy kis templomunk is, előimádkozóval, de a nagyobb eseményekre az ipolysági rabbit hívták ki.

Milyen eseményekre?

A zsidókat körülmetélik, és azt csak a rabbi végezte, a metszők nem csinálhatták. Nagyobb egyházi ünnepeken sem a rabbi nem jött, sem mi nem mentünk Ipolyságra, tekintve, hogy nálunk ünnepeken nem volt szabad utazni. Az ünnepeket az ipolynyéki kis templomunkban tartottuk, amelyet azóta teljesen leromboltak és a telkét is eladták. Az ipolynyéki temető megvan, szépen gondozott, mert él még ott egy zsidó, Matzner György. Az apja, Matzner Ödön is ott van eltemetve.

Említette, hogy Ipolyságon tanult. A Talmud Tóra iskolába is járt?

Oda nem, mert a néhány ipolynyéki gyereket a helyi metsző tanította héber olvasásra, hogy tudjanak imádkozni. Az elemi iskolát Ipolynyéken végeztem, a gimnáziumot pedig Ipolyságon.

Az elemiben és a gimnáziumban hogyan fogadták a zsidó gyerekeket?

Megmondom őszintén, az első csehszlovák republikában nem volt semmi ellentét. Jó barátok voltunk. Igaz, 1938-ban volt egy kis ellenségeskedés.

A diákok között?

Igen. A tanárok ellen még a magyar rendszerben sem volt semmilyen kifogásunk. A diákok egy-két gyereket meg is vertek. Engem nem, mert hál’ Istennek erős gyerek voltam. Emlékszem, egyszer végigkísértek a város főterén és kiabáltak utánam, de amikor megfordultam, ők is megálltak.

Említette, hogy a városi adók jelentős hányadát a zsidóság fizette, az üzletek nagy része is a zsidó kereskedők tulajdonában volt. A helyi lakosság ezt hogyan vette?

Őszintén szólva az első Csehszlovák Köztársaság idején minden nagyon rendben volt. A nem zsidók nem vették zokon, hogy a zsidóknak itt-ott több volt, mint nekik. Persze, irigység mindig volt és van, még a zsidók között is. Sokan belátták azonban, hogy a zsidók nemcsak a maguk, hanem a város vagyonát is gyarapítják.

Mi mindenhez járult hozzá a zsidó közösség?

Főként a kereskedelemhez. Ha van pezsgés, abból mindenkinek van haszna. Azt szokták mondani, ha esik, mindenkinek és mindenütt esik. Akármi épült Ipolyságon, ahhoz a zsidók az adóikon kívül is hozzájárultak.

Az ipolysági zsidóság magyar anyanyelvű és magyar kultúrájú volt. A csehszlovák állam idején ez hátrányt jelentett?

Nem volt előny, de a csehek nem csináltak ebből különösebb gondot. Például annak, aki nem tudott szlovákul, a bíróság előtt hajlandók voltak tolmácsot fogadni. Én inkább azt mondanám, az 1938-as fordulat után jó néhány zsidónak a szemére vetették, hogy nagyon hízelgett a cseheknek és a szlovákoknak. Inkább ez volt a jellemző. Természetes, hogy nem volt előny, ha valaki nem tudott szlovákul vagy csehül, viszont a zsidók igyekeztek megtanulni.

A Csehszlovák Köztársaság idején a szlovákiai és kárpátaljai zsidók nagyobb számban tanultak csehországi egyetemeken. Ez az ipolysági zsidók esetében menynyire volt jellemző?

Majdnem mindenki, aki egyetemre jelentkezett, Prágába vagy Brünnbe ment. Aki állatorvosnak tanult, mint például az öcsém, Brünnbe járt, igaz, ő már a háború után. Akiket ismertem, ügyvédeket, orvosokat, mind prágai egyetemeken végeztek.

Az 1938 és az 1944–1945-ös holokauszt közti időszakot miként élték meg az ipolysági zsidók?

Egy részük kiment Izraelbe, vagyis az akkori Palesztínába. Főleg fiatalok, például az ortodox rabbi fia a családjával. A többiek próbáltak élni valahogy. Közülük nagyon sokat megfosztottak az állásától, elvették az üzleteket, a fiatalok a numerus clausus miatt nem tanulhattak. Én már nem is próbálkoztam egyetemre jelentkezni. Fel kellett mennem Budapestre szakmát tanulni, mert Ipolyságon nem volt mit csinálni. Egy gyárban dolgoztam kötszövőként, míg el nem vittek munkatáborba.

Oda milyen körülmények között vitték el?

Egyszerűen besoroztak, mint a katonákat. Behívót kaptam, kivittek a magyarországi Bustyaházára, az ottani repülőtéren dolgoztunk. A magyar keretlegénység ellen nem volt kifogásunk, elég emberségesen viselkedtek velünk, de amikor Szálasi hatalomra került, minden megváltozott. Bustyaházán egészen 1944 októberéig voltunk, aztán az oroszok elől Kassáig vonultunk vissza. Először bennünket is ki akartak vinni a haláltáborokba, de már nem lehetett, ezért Kassáról a Vág völgyén keresztül vonattal átvittek minket az osztrák-magyar határon lévő sváb faluba, Harkára. Az ottani SA-táborban építettünk tankcsapdákat. Akkortól már nem voltunk magyar kerettel, átadtak bennünket az SA-nak, úgyhogy német lágerbe kerültünk. Kiütött a tífusz, sokakat elvitt. Én is megbetegedtem, de sikerült túlélnem. A tábor 1945 április elsején szabadult fel. Azt hittem, tréfa. Előtte való napon egy német fejbelőtt. Itt ül maga előtt egy ember, akit fejbelőttek. Hála Istennek, az álkapcsom alatt ment be, s afölött jött ki a golyó.

Valamilyen összetűzésük volt?

Nem emlékszem pontosan, csak bejöttek a németek, mondtam valamit, de nem is ellene. Rámfogta a pisztolyát és lőtt.

Akiket nem vittek munkatáborokba, azokat haláltáborokba hurcolták. Az Ipoly-völgyi zsidóság nagy részét is.

Az ipolysági és a környékbeli zsidóság 98 százalékát elvitték. Itt-ott egy-egy vegyes házasságból talán maradt egy-két zsidó Ipolyságon, de rajtuk kívül mindenkit elhurcoltak, még a kitért zsidókat is. Például a két kitért zsidó orvost is. Mert a zsidótörvények alapján mindenki zsidónak számított, akinek valamelyik nagyszülője az volt.

Hogyan gyűjtötték össze és hurcolták el a szeretteiket?

A környező falvakból lovaskocsikkal és szekereken hozták be őket az ipolysági Gazda utcában fölállított gettóba. Szegény anyámat is meg a többieket. Innen aztán az ipolysági gettó kiürítésekor gyalog vonultak a vasútállomásra, ahonnan kivitték őket Auschwitzba. A fiatalabbakat, erősebbeket munkatáborba sorozták be. Az akkor 17 éves öcsém is így maradhatott életben.

Ipolynyékre hányan tértek viszsza?

Heten és még egy ipolynyéki származású, tehát viszonylag sokan. De az Ipoly mentéről elvitt ezer ember közül csupán 240-en.

A Honti Múzeum falán domborművű siratófal őrzi a több mint nyolcszáz megggyilkolt ipolysági és környékbeli zsidó nevét és emlékét. Kutak Adrien ipolysági kerámiaművész alkotása. A háború után miként alakult a sorsuk?

A szabadulásom után visszatértem Ipolynyékre. Nem találtam senkit, de később az öcsém hazajött. 1945-ben leérettségizett Ipolyságon, aztán Csehországba ment tanulni. Én pedig azt mondtam, hogy ha már egyszer szakmát tanultam, kihasználom. Felmentem Csehországba, a Szudéta-vidéken lévő Kynšperk nad Ohříba. Az ottani kötödében egy kitelepített német helyett engem tettek meg vezetőnek. Aztán 1948-ban jött Gottwald. Ekkor alakult meg Izrael is. ĺgy az öcsém és én a feleségünkkel 1949-ben kimentünk Izraelbe.

Hogyan sikerült új életet kezdeni?

Különösen a kezdet volt nehéz. Az Ipolyságról elszármazott zsidók legnagyobb része azonban ott is megállta helyét. Ma már a legtöbben nyugdíjasok, de jó az anyagi helyzetük. Segíteni tudjuk az Ipolysági Honti Múzeumot. Amikor a zsidó mártírok emlékművét felavattuk a múzeum falán, megígértük, ha tudunk, segítünk.

Milyen érzés visszajárni Ipolyságra?

Nagyon vegyes. Egyrészt felidéződnek a múlt emlékei, másrészt viszont néhány emberrel beszélve érzem, hogy a két nép között nagyobb a megbékélés és szép fogadtatásban van részem. A siratófal felavatásakor tartott beszédem után odajött hozzám Simonyi Lajos festőművész. Azt mondta, ide figyeljen, én 1929-ben és 1930-ban Ipolynyéken tanítóskodtam, volt ott a gyerekek között egy Lányi nevű, nem rokona az magának? Megkérdeztem Simonyitól a nevét, mert akkor még nem tudtam, hogy hívják. Bemutatkozott. Az a gyerek én vagyok, mondtam neki. Mindkettőnknek könny szökött a szemébe.

Ötven Ipolyságról elszármazott zsidó család a mai napig tartja a kapcsolatot. Gidron Gyulával és Ascher Sándorral együtt önnek van ebben a legnagyobb szerepe.

Mások segítségével lényegében mi hárman készítettük az ipolysági és környéki zsidók emlékére írt kötetet, az Örökmécsest. Gidron Izraelben nyugalmazott pedagógus. A számítógép a hobbija, interneten keresztül csinálta-csinálja a propagandát a gyűjtésekhez, a Honti Múzeum támogatására vagy a siratófal elkészítésére. Én gyűjtöm be a pénzt. Mások is eljönnek, de én vagyok az egyetlen, aki többször jár Ipolyságra.

A második, harmadik nemzedék is tartja a kapcsolatot, akik már nem éltek Ipolyságon vagy az Ipoly mentén?

A második generáció az utóbbi időben kezdte felújítani a kapcsolatot. Minden évben megtartjuk a megemlékezés napját, annak évfordulóját, amikor megboldogult szüleinket, szeretteinket a gázkamrába és az égetőkemencébe vitték. Ez idén június 5-re esett. Tekintve, hogy az izraeli naptár más, a Gergely-féle naptár szerint majdnem minden évben más napra esik a megemlékezés. A zsidó naptárhoz igazodunk, hogy a következő nemzedék is megemlékezzen az elődökről.