Az idő velünk halad

A Vatikánban ősszel zajlott a Ferenc pápa által összehívott szinódus, amelynek fókuszá- ban az egyházfő által szorgal- mazott reformok követőinek és a püspöki testület konzervatív szárnyának párbeszéde állt.

Természetesen, a Bibliát utólag átírni nem lehet, ám bizonyos változásokra, a modern kor szelleméhez igazodóan, mindig akadhat tér – feltéve, ha az egyházvezetők is akarják. Ezért a főpapok vatikáni tanácskozását értékelő egyházi és világi visszhangokat figyelve két hónap elteltével is sokatmondók Ferenc pápának a szinódus tanulságait összegző szavai: „Az a hit terméketlen marad, amely nem tud gyökeret ereszteni az emberek életébe.” Ez az intelem akár azt is sugallhatja, hogy inkább kompromisszummal zárult, vagy bizonyos értelmezésben egyelőre megfeneklett az egyházfő gyorsabb reformokat óhajtó megújítási kísérlete. Még akkor is, ha ősidők óta köztudott, hogy Isten malmai lassan őrölnek... Hogy ez utóbbi benyomás helytálló-e, arról tüzetesebben a szent év kezdetén Herdics György címzetes apáttal, a Szent Erzsébet Főiskola bősi kihelyezett részlegének igazgatójával, a Remény katolikus hetilap főszerkesztőjével beszélgettünk.

Mozgalmas esztendőt tudhat maga mögött Ferenc pápa: a klímaváltozás nyugtalanító gondjairól Obama elnökkel tárgyalt, az emberiség sorsáról világos szavakkal szólalt fel az ENSZ jubileumi közgyűlésén, több ízben is szót emelt a menekültekért, Afrika szegény országaiban tett pásztori látogatást, de 2015 legrangosabb egyházi eseménye bizonyosan a kéthetes vatikáni szinódus volt.

Mindenképpen. Már csupán azért is, mert a szinódus a pápa és a püspökök közötti kapcsolattartás legrangosabb fóruma. Ezt a fontos egyházi értekezést ezúttal nemcsak különböző elvárások előzték meg, hanem rengeteg találgatás is. Talán azért, mert amióta Ferenc pápa vezeti a világ katolikusságát, azóta a Vatikán egyfajta nyitottságot mutat. Az egyház ugyanakkor következetesen hagyománytisztelő is, ami a szinódus kimenetelét értékelve egyeseknek valószínűleg csalódást okozott. Ha ugyanis egyfajta nyitásról beszélünk és modernebb stílust sejtet maga az egyház, akkor azért azt is látni kell, hogy a szentegyház számos törvénye szinte megváltoztathatatlan. Tudniillik a legélénkebb várakozás az elváltak és újraházasodottak kérdéskörére összpontosult; mára viszont nyilvánvaló, hogy a szinódus megerősítette a hagyományos családmodellt.

Egyáltalán helyénvalók voltak a felfokozott várakozások? Akár a pápa azon szándékának tükrében, hogy gondolkodásmódunkban rendszerváltásra van szükség? Az egyénnek, a világnak és benne a katolikus egyháznak is?

Kérdés, mit vélünk rendszerváltásnak. Az egyháznak inkább új stílusa lehet. Hiszen nem mindegy, hogy például a házasság körüli vitákat dogmatikai és hittani problémaként vagy lelkipásztori, tehát pasztorális kérdésekként feszegetjük. Mert ha az utóbbi szemszögből, akkor a hitüket gyakorlóknak elmagyarázhatjuk a katolikus egyház tanítását is a házasságról.

Októberben Ferenc pápa a Rómába sereglett püspököket félremagyarázhatatlan intelmekkel igyekezett felrázni. Kifejtette: az egyház nem fél „bepiszkolni” kezét a családról szóló őszinte vitával, de üdvösségellenőrökre sincs szükség. Sőt, az egyháznak azon a ponton tanácsos felismernie történelmi jelentőségű küldetését, hogy alaposan felülvizsgálja saját életmódját! A korábbi idők vatikáni gyakorlatához képest az ilyen szavak tabukat döntenek.

Okvetlenül látni kell, hogy más a világ, mint akárcsak tíz-húsz évvel ezelőtt volt, amikor még II. János Pál oldotta az egyház merevségét. Ferenc pápa számos témában párbeszédet kezdeményez az emberiséggel, s ezzel nyílt gondolatcserét kínál. Tehát nem pusztán a Vatikán zárt falai mögött imádkozik és gondolkodik mind a világ, mind a vallás jövőjéről, hanem bátor dialógust kezdeményez. Eközben nem kerüli azokat a témákat sem, amelyek az egyház hibáit, bűneit, netán gyarlóságait érintik. Persze, jó szem előtt tartani, hogy az efféle nyitás előzményét az 1965-ben, tehát éppen ötven éve befejeződött II. vatikáni zsinat tónusa jelentette.

Az állandó és szókimondó párbeszéd lenne az előfeltétele annak, hogy az egyház bizonyos értelemben a tabutémáktól se ódzkodjon?

Nyilvánvalóan. Az egyháznak is vannak hosszabb-rövidebb ideje húzódó gondjai, csupán korábban keveset beszéltek róla. Ilyen például a házasság intézménye, az azonos neműek kapcsolatainak megítélése, vagy a pedofília ügye. Napjainkban a szentegyház minderről őszintén beszél, illetve állást foglal ezekben a kérdésekben. Elvégre az élet minden területére egyaránt vonatkozik, hogy amíg elhallgatunk egy-egy problémát és abban viselt saját szerepünket, addig abban a kérdésben lépni sem tudunk. Ferenc pápa azért veti föl a világ előtt is félreérthetetlenül ezeket a dilemmákat, hogy ezzel tisztázódásuk esélyét segítse.

Gondolom, eközben a pápa szűkebb környezetében sem kiált mindenki hozsannát; hogy a „feszítsd meg”-et ne is említsem... Ugyanis nem titok, hogy a reformpárti Ferenc pápának az ellene berzenkedők táborával bizony konfliktusai vannak.

Ha úgy tetszik, igen. A vatikáni körökben valóban beszélhetünk egy konzervatív, illetve egy korszerűbben, világiasabban gondolkodó szárnyról. Igaz, hogy a konzervatív jelzőt az egyházban sem kell eleve rosszalló értelemben kezelni. A szentegyházban ez elsősorban a megőriznit jelenti. Helytelen hát csakis maradiakként beszélni róluk, a haladóbb gondolkodásúakat pedig rögtön liberálisoknak tartani. Szerintem nem is lehet kizárólag maradi, illetve kirekesztőleg liberális kategóriákban gondolkodni, hiszen ha az egyház a végletekbe esne, elvesztené önmaga lényegét. Mulaszthatatlan kötelessége viszont, hogy az adott kornak megfelelően és egyben az emberek közéleti gondjaira nyíltan reagálva hirdesse az evangéliumot.

Még az anyaszentegyházon belüli „repedések” okozta ellentétek vállalásával is?

Természetesnek tartom, hogy ha valahol új vezetési stílus születik, akkor ott „berzenkedők” is akadnak. Olyanok, akik ezzel nem értenek egyet. A nézetek szembesülése a világon mindenütt megszokott, miért éppen az egyház lenne ez alól kivétel? Ráadásul a pápa rendre a párbeszéd iránti nyitottság helyénvalóságát hangsúlyozza, és emellett a Vatikán formális külsőségeinek visszafogását is szorgalmazza. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy tudatosan kerüli az anyaszentegyház diadalmi látszatát. Nyilván vannak, akik szerint ez a külsőségeiben igénytelenebb stílus talán nem kellőképpen hagyománytisztelő.

Akár a Vatikánban, akár a bíborosok és püspökök szélesebb körében sokan vannak a megcsontosodott tradíciók szószólói?

Nem hinném. Ahogy az is valószínű, hogy nem mindenben ellenzik a korszerűbb világlátást. Bár nyilvánvalóan olyanok is vannak közöttük, akik – szemben a pápa reformjait támogatókkal – azért tartják aggasztónak a komolyabb fellazulást, mert nézetük szerint ha megkérdőjelezünk egy-egy fontos tételt, akkor lényegében bármi megkérdőjelezhető. Gondolom, ez lehet a szóban forgó egyházi nézőpontok közötti fő eltérés megértésének kulcsa.

Viszont az egyház jövője szempontjából aligha lehet közömbös, főként a hívek számának megcsappanása láttán, hogy a szentegyház közelebb kerül-e a valós élethez.

Küldetéséből fakadóan eleve a hívek megtartására törekszik, és a megcsappanás „csak” Európára jellemző. Persze, az is kérdés, hogy muszáj-e mindenáron megtartani valakit – még ha Jézus mindenkiért jött is. De hát az egyházban, mint az élet minden más területén, bizonyos szabályok vannak. Nálunk ezeket precízen az egyházi törvénykönyv fejezi ki; s azzal a céllal, hogy az emberek üdvösségre jussanak. Aki ez alól önként kivonja magát, elhatározásával nem az egyházat bünteti.

Jól sejtem, hogy a nyitást szorgalmazók „csupán” azt szeretnék elérni, hogy a katolikus egyház partnernek tekintse a híveket, illetve a gyülekezetek teljes értékű „testvérekként” kezeljék azokat is, akik nem szigorú hittételek szerint élik az életüket?

Valóban beszélni kell ezekről a dolgokról, és bizonyos szinten hozzáidomulni a világhoz. Esetleg korszerűbben kezelni az olyasmit, ami tegnapelőtt talán még másként számított természetesnek. Ezért fontos, hogy minderről nyugodtan és szabadon lehessen beszélni. Ennek volt kitűnő helyszíne a szinódus, ahol épp a dialóguson volt a hangsúly. Hiszen már a szinódust előkészítő időszak is több olyan kérdést vetett föl, amelyekre most sem született válasz. Ferenc pápa mindenesetre azt szeretné, hogy az egész egyház párbeszédes stíluson alapuljon.

Gondolom, éppen ennek a szándéknak értelmében idézhető még a tanácskozást előkészítő időszak kérdőíves felméréseinek néhány adata. Így 2013-ban az osztrákok 96 százaléka az egyház teljesen egyenértékű tagjainak tekintené az elváltakat, 71 százalék elfogadná az azonos neműek törvényes kapcsolatát; a fogamzásgátlást pedig világszerte a katolikusok 78 százaléka támogatja.

Kétségtelen, hogy a különböző hangulatfelmérő kutatások tényeiben részben ilyen és nem mindenki számára rokonszenves adatsorok is megjelentek. De nem befolyásolták különösebb mértékben az egyházvezetők ősszel Rómában tartott tanácskozását.

És a szlovák katolikus egyház? Mennyiben tud, mennyiben akar egyetérteni a reformpárti pápa törekvéseivel?

A hazai katolikus egyház elsősorban tradicionális szemléletű, ugyanakkor a szlovák katolikusság sem olyan vallásos már, mint gondolnánk. És a gyakorló hívők sem azonosulnak fenntartások nélkül mindennel, amit az egyház mond. Ez a közösségi és egyéb nyílt fórumokon is megmutatkozik. Ezért szinte biztos, hogy a szlovák egyháznak szintén át kell értékelnie egyrészt mai, de még inkább a korábbi szemléletmódját. Hiszen a pápa szándékai a szlovák katolikussághoz is szólnak.

A végéhez közelítő év központi témája a menekültáradat volt. Ebben miként állta meg helyét a hazai katolikus közösség?

Ferenc pápa már augusztusban arra intett, mindenki kérjen megbocsátást azon emberek és intézmények számára, akik bezárják az ajtót a jobb életet, a harcok elől védelmet keresők előtt. Ez világos beszéd, nem lehet ide-oda magyarázni. Ezért jó, hogy az egyház részéről – a jogos félelmek ellenére – Szlovákiában is voltak segítségnyújtási kezdeményezések. Tanácsos világosan fogalmazni: a sajátunkat védve a másokkal szembeni aggályaink indokoltak lehetnek, ami nincs is ellentétben a jézusi tanítással; ám ha bárki, sőt ha tömegek szorulnak segítségre, kötelességünk ebben is Jézus szavaihoz igazodni. Teréz anya sem faggatta az utcán haldoklót, hogy katolikus-e, és volt-e vasárnap templomban, hanem kötelességszerűen segített.

Szinódusi zárszavában a pápa leszögezte: „Az evangélium az örök újdonság élő forrása marad az egyház számára, szemben azokkal, akik az evangéliumot tanként akarják halott kövekbe zárni, amelyekkel másokat meg lehet kövezni!” Miként értsük ezt az üzenetet a most kezdődött szent évben?

Gondolom, ezzel arra utalt, hogy az élő egyház mindig, de az irgalmasság évében különösen képes megszólítani az embereket. Jelesül: senkit se zárjunk ki az egyház közösségéből.