Az alapozó dicsérete

Irodalmunk háború utáni kezdeteire, az életörömre és az eszmei csapdára, amelybe önként besétált, és amelyből csak fokozatosan, nehéz gondok közt eszmélkedve próbált szabadulni. Önmagára kellett ébrednie, hogy kidolgozza alkotói szabadsága méreteit, és megfogalmazza a hiteles irodalom elméletét. Ennek vizsgálatához Turczel Lajos életműve kiváló lehetőséget nyújt. Munkássága a szellemi alapozásnak és irodalmi önformálódásnak a gondolati hajtómotorja volt, különösen az első két évtizedben. Gondolkodásunk folyamatos dilemmája, hogy a második világháború után a semmiből született a csehszlovákiai magyar irodalom. Ennek megértéséhez a probléma természetét kell megértenünk, mintegy a lényegét felfednünk. Munkája során az író írónak és az irodalom irodalomnak kell, hogy érezze magát! S hogy ennek a tudatára ébredhessen, és az irodalom megélhesse önmaga létét, ehhez meg kell teremtenie öntudata természetét és fogalomrendszerét, nyelvezetét és értékrendjét, elfogadható nyelvezettel megszervezni és kifejezni életvalóságát.

A korhangulatba – Fábryhoz hasonlóan Turczel is – önálló gondolatokkal szól bele, amelyek igazságérzetükkel és egyéniségükkel hatnak ránk. Turczel az elfogadott nézetekkel szemben (is) személyes, olyan hangon mond egyéni véleményt, amely az ő szubjektív igazságára épül. Az önálló gondolkodás magatartása ez, egyéni kiállás olyan korban, amikor az irodalom önmaga természetét alakítja, saját lényegét építi, nagyrészt mankókkal jár, és eszmei szemüvegen néz. Turczel az önálló gondolat képviseletében szemlélődik és fogalmaz. Történeti látásra, hiteles gondolatiságra és elméleti fogékonyságra van az irodalomnak szüksége, a késztetést klasszikus értelemben Fábry, élő és alakuló minőségében Turczel képviseli.

Turczel kritikusi-gondolkodói értelemben hatékony alapozó erő lesz. Bírálói krédóját Kritika és mű című esszéjében fogalmazta meg, vázolva egyúttal a feltételezett szlovákiai magyar irodalomkritika morális és esztétikai értékrendjét s azokat a hagyományokat, amelyeket az egyetemes magyar irodalomból hagyományként számon tarthat. Elsőként Bessenyeit idézi: a kritikusok „jól meghányják-vessék azt, amit a világ elejébe akarnak bocsátani”, int a műkritika felelősségére és gondoskodó fegyelmére, s ehhez még „tudományos alaposságot és igényességet” követel. Majd Bajza Józsefet ajánlja figyelmünkbe: „Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos!” A továbbiakban egyértelműen és követésére utalva mottóként idézi Erdélyi Jánost, aki egyben hazai „őse” lehetne: „Szeretettel, mint mindig, aggodalommal, mint rendesen, szigorúsággal, mint kell, fordulok most írótársaimhoz, midőn szólni akarok felőlük a közönség előtt...” Turczel kritikusi credója első esztétikai manifesztumunk.

Az „ars critica” gyakorlására jó alkalom a „különcnek” számító Bábi Tibor második verseskötetének (Hazám, hazám, 1955) az értékelése. Ami a politikának unalomig csépelt közhelye, a költő számára művészi igazság, versei „hangjukkal, gondolati felépítésükkel a »vox humana« szlovákiai folytonosságát is dokumentálják.” Turczel Bábit minősítve nemcsak esztétikai értékeket nevez meg, hanem keretet teremt Fábry létfilozófiai fogalmának is. A költő szemére veti viszont, hogy keveset szól jelenről és jövőről, de formai kifogásai is vannak. Felrója „a ritmusnak az ütem és a szótagszám kerékvágásából való helyenkénti kidöccenését”, a homályos szimbólumokat s az érthetetlenséget, majd megjegyzi: „Bábinak különben sincs szüksége erre a régies szimbolikára. Költői nyelve, erőteljességében, masszivitásában, ilyen segédeszközök nélkül is nagyon kifejező... a költői színhatást: a pátoszt leggyakrabban nem válogatott, keresett jelzőkkel éri el, hanem egyszerű, színszürke szavak mesteri gondolattársításával.”

A Kritikai utóhang (1955) című tanulmánya Fábry munkái nyomán született, de Turczel egyéni hangján, céljai szellemében szól. Elvi álláspontjával kezdi, kritikai alapvetésként vázolja a valósághoz kötődését és értékelő szempontjait. Mintha tudná, hogy valaminek a kezdetét alapozza. Ösztönösen érzi vállalkozása természetét. Mintha a műről beszélve magát is meggyőzné, hogy igaza van. Fábry azt mondta: változni és változtatni! Turczel talán úgy gondolja: tanulni és tanítani! Alkalmazza szempontjait, ám közben tisztázza (is) érvényüket, tudatában van, hogy általa fogalmazódnak meg és nyernek bizonyítást. Nemcsak bírálatával, hanem elméleti tételeivel is gyarapítani akarja a kritika nyelvét és a köztudatot. Az ideológia bizonyítatlanul hirdeti tételeit, axiómákként, Turczel módszere más: bizonyítja (is) igazát.

Mert van a nyelvezetében valami meggyőzően hiteles nyelverő. Fábry stílusán érezzük a kiteljesedettségnek, a történelmi időnek sajátos és egyéni archaizmusát, gondolkodása klasszicitást tükröz és a hangja orákulumszerű. Turczel stílusa az időben születik, a kor terméke, melyet gyakran lírai és/vagy metaforikus jelzések árnyalnak, költői képek, hasonlatok szőnek át. Lírába oldódó jelzői és hasonlatai, gondolati szövegeinek a képisége élővé, időszerűvé és az irodalom hangvételéhez hasonlóvá teszik írásait, gondolatait. A kor pozitív szellemiségének nyelvén szólnak, s a szabatos, magyaros stílus követelményének megfelelve aktívan realista szemléletre tanítanak. Realizmusa nem műfaji ismérv, nem címke, hanem életérzés. Alkati tulajdonsága, élettapasztalataiból s a megélt történelmi időből következik, olyan erők éltetik, amelyek férfivá érlelték, és gondolkodóvá tették. S arra tanították, hogy vállalja korát és léthelyzetét.

Amikor 1958-ban megjelenik az Irodalmi Szemle, a dolgok jó úton haladnak. Ugyanez évben az „utánpótlás” bemutatkozása is megtörténik: Turczel Lajos válogatásában és bevezetőjével megjelenik a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája. Bevezetőjében írja a „nyolcakról”: „Az itt felsorakozó költők elsősorban a művészi forma terén múlják felül az előző nemzedéknek formailag eléggé szimpla, egyszínű költészetét. Hatékonyabb és gazdagabb költői nyelv, bátrabb kifejezés-keresés és képalkotás, erősebb gondolati jelleg, dúsabb ritmikai árnyaltság és szélesebb műfaji skála jellemzi a termésüket...”

Aztán mintegy új idők nyitányaként lefolyt a nevezetes „sematizmus-vita”, melyben „boldog-boldogtalan” elhatárolja magát a sematizmustól, és új értékek után kiált. Mintha az irodalmi gondolkodás már túllépett volna felette, gyakorlata azonban bizonyos „utósematizmus” képében még köztünk lappangott. Turczel józan és céltudatos ebben a hangzavarban. A vitát hasznosnak tartja, majd a sematizmus okait és hátterét magyarázza. A vitát Fábry Antisematizmusa zárja le, s ez az esszé új szemléletet nyit, és rengeteg gondot okoz a politikusoknak. A szlovákiai irodalom elé pedig törvényként emelkedik, s az írók kötelességévé teszi, hogy tudatosítsák és átéljék történelmi létüket. Az írásbeliség fogalmazza meg közösségi identitását, nemzeti és állampolgári kötődéseit és esztétikai sajátossága természetét.

A turczeli realizmusnak fel van adva a lecke: kimunkálni és megfogalmazni irodalmi kánonunk természetét, valóság- és történelemszemléletét, esztétikai és morális értékrendjét. De úgy megalkotni, hogy amit az irodalom ösztönösen tesz, az a kánonban tudatosuljon. Reformkori igény: a közös igazság legyen a törvény. A kisebbségi sorsot, a magyarság léthelyzetét és történelmi tragikumát csak morális értelemben lehetett megjeleníteni. Turczel azonban a műben nem a vélt vagy valós kisebbségi és közösségi igazság deklarálását keresi, sokkal inkább ennek az igazságnak a hiteles megjelenítését, bonyolult lelkiségének árnyalt kifejeződését. A történelmi tények súlyának megítélésében szívesen hagyatkozik Fábryra, de a sérelmeket, a szenvedést nem túlozza el. Szűkszavúan tényszerű marad, tudja hogy a megéltek felidézése amúgy is hullámverést okoz a köztudatban. Úgy gondolja, térjünk a lényegre: nézzük az alkotást, a műveket! Fábry helyzetelemzései, vallomásos ítéletei gyakran érzelmileg fűtöttek, szenvedélyesek és néha romantikusan morálisak, a Turczeléi tömörek, tényszerűek, reálisak. Részben nemzedéki, másrészt alkati különbözőségük: Turczel realizmusa Fábry kesernyés romantizmusából folyik. Talán patetikus a vox humana eszménye, de magatartásnak keményen realista lehet.

Aztán megjelenik egy „hamisítatlan szlovákiai magyar regény, a szlovákiai magyarság eddigi életútjának, illetve az életút legnehezebb szakaszának megbecsülendő szépirodalmi dokumentuma”, Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz (1963) című regénye. „Értékeit témája merészségében, stílusa gazdagságában és sokárnyalatúságában” látja. Őszinte öröme ellenére „kivesézi” a regényt, feltárja gyengéit, és kipellengérezi tartalmi és stiláris túlzásait, s azt is megállapítja, hogy a szerző „a munkásábrázolásban... a sematizmussal szemben kötelező adót is lerója”. A sort Dobos László folytatja: a Messze voltak a csillagok (1963) című regénye nagy figyelmet kelt. Dobos modern forma- és stíluskezdeményezései, a belső monológok és az idősíkok változása, az elbeszélés én-formája komoly figyelmet keltenek. A vallomásos múltszemléletet a fiatal nemzedék a saját élményeivel kezdi, a háború utáni évekkel: a kisebbségi önszemléletet alapozza, a történelmi sorsélmények természetének a vizsgálatát kezdeményezi.

Cselényi kötete (Keselylábú csikókorom, 1961) már-már botrányos volt. Persze inkább csak a sematizmus fogyó táborában riadóztattak miatta – Turczel azonban nyugodt és elégedett. Cselényi szenvedélyes „indulata” „nemegyszer az egoizmus érzetét kelti”, de ez olyan látszat, melynek oka, hogy a korábban „fellépő költők verseiben az egyéniség legtöbbször beleolvadt a közösségbe... Az előző költői csoport tagjai előtt még nem tárulhatott fel a világ olyan nyílt perspektívaként... Nekik először régi rendezetlen dolgokkal, az itthoni kisvilág égető kérdéseivel kellett megbirkózniuk. Olyan helyi problémákból fakadó érzések voltak ezek, amelyek az adott körülmények között csak a tradíció vonalán fogalmazódhattak meg. Cselényi világba tárulkozása számára az előző költői csoport tagjai teremtették meg a lehetőséget. Tőzsér könyvének (Mogorva csillag, 1963) értékét „a lírai élményt hosszan érlelő, szigorú igényességében és a költői svádától, verbalizmustól mentes, lényegre törő szűkszavúságában” látja. A Bábi-kötet (Tízezer év árnyékában, 1964) az „első költői szintézis, szintéziskísérlet a Harmadvirágzás költészetében”. Bábi Anteusa „új modern Ádámként száll a magasba, az űrbe, hogy egy magasabb perspektívából, a filozófia és történelembölcselet távlatából ítélje meg a földön történő és földön végzett dolgokat”.

Turczel Lajos szellemisége hitelesen rögzíti irodalmunk kezdeteinek fél emberöltőnyi korszakát. Amikor 1967-ben kiadta múltszemléletünk alapkönyvét, a Két kor mezsgyéjén című kultúrtörténeti monográfiát, klasszikus művet alkotott. Teljes mű a vajúdó időben. Készülődik a „prágai tavasz”, irodalmunkban immár a háború utáni harmadik nemzedék fészkelődik. Majd hatvannyolc augusztusa jön, s másokkal együtt Turczel aláír egy tiltakozó állásfoglalást. A későbbiek során ez „bűnnek” minősülhetett, olyan politikai véteknek, melynek következményei megfosztják őt a lehetőségtől, hogy irodalmunk „gazdája” lehessen. További – nem kevésbé eredményes – munkája, életútja már új történet. Hasonló mély nyomokat hagyó és fontos, ám más természetű.