Anyanyelvi kultúránk bája és kisugárzása

DUBA GYULA

Gondjaink egyike: ki a magyar? (Mi a magyar?) A kérdés nem új, történelmi hagyománya van. A múlt században – 1932-ben – Szekfű Gyula történész pompás válogatott esszékötetet jelentetett meg Mi a magyar? címmel. Tartalmas mű, számos hiteles felismerés, bölcs gondolat van benne, nemes szemle, melynek pátosza van. A nemzet mintegy összegzi önismeretét. Nekünk, kisebbségben élőknek, a kérdés még fontosabb lehet. S nehezebb is! Számos buktatója van. Értelme, pátosza kicsinyességbe fúlhat, elsekélyesedhet, sorsszerűsége érdekek és gyakorlat mindennapi konfliktusaiba veszhet. Mintha önazonosságunk tudata habozva élne bennünk! Illyés Gyulát egykor megkérdezték: a nyugati értelmiség, a franciák és a németek nem tesznek fel maguknak hasonló kérdéseket?! A válasza: ők tudják, hogy franciák vagy németek! Ennyi. Nagy nemzetek számára nem kérdés, kis nemzeteknek inkább igen, a kisebbségnek talán létkérdés!

Kultúránk szinte

maga az ember

A ki? és a mi? a magyarban ikertestvérek, szinte ugyanazt jelentik, egymással mégsem helyettesíthetők. Az első a tényt (a személyes okot) vizsgálja, a másik a minőséget. S bár a válaszok nem mondanak egymásnak ellent, a probléma két oldalát jelentik. Bonyolult kép bontakozik ki. Ismerősöm meséli a barátjáról, hogy szóban „nagy magyar”, de a gyerekei szlovák iskolába járnak. A feleségére hivatkozik: ő akarja így! S ismerősöm kérdi: magyar az ilyen?! Válaszom nincs rá, csak gondolom: talán szlovák?! A televízióban egy fiatal anya magyarázza, hogy gyerekét szlovák óvodába adja, mert otthon a családban „úgyis” megtanul magyarul! Vegyes házasságban élő anyuka magyar iskolába íratja gyermekeit, mert „magyar az anyanyelvük”. Szlovák óvodában a kismamák magyar órákat kérnek csemetéiknek, máshol „magyar kört” alakítanak a szülők. Vegyes házasságból inkább szlovák iskolába mennek a gyerekek, a mérleg nyelve általában a többség oldalára billen. Tömbmagyarságban talán inkább a magyar nyelv felé. Tehát az anyanyelv kérdése dominál!

Hangsúlyoznom kell egy fontos tényt: nyelvi kultúráink nem egymás mellett, hanem összefonódva, együtt élnek! Áthághatatlannak tűnő szakadék, gyökeres különbözőség van közöttük, de a magyar kisebbség, nagyfokú bilingvizmusa folytán termékeny hatást, alkotó együttélést teremt! Anyanyelvi kultúránk bonyolult feltételei mellett is szerves része a társadalom teremtő aktivitásának. Lingvisztikai akadályok és társadalmi gondok ellenére cselekvő ereje és eredményes munkása az ország életének. S nem önfeladásból, kényszerítő létszükségletből teszi mindezt, hanem a szülőföldjén élő nyelvi kultúra öntudatának természetes meggyőződéséből.

Nemzeti kultúránk benső minőség, lelki érték, mintegy az „emberség” szinonimája. Szinte maga az ember. Magyar kultúránk egykori idők, elmúlt korok öröksége, folyamatos és fejlődőképes életerő. Kisebbségi kultúránk termékeny jelenlétével állandóan találkozunk. Szellemi képviseletünk jelen van a sajtóban s a hírközlésben. Országos intézményekben és kutatóhelyeken dolgozik, ott van az egészségügyben, a közigazgatásban és az üzleti világban, részt vesz a politikában és a törvényhozásban. Sokrétűen megnyilvánul, szerves része, tevékeny egysége társadalmi életünknek, létét felesleges lenne bizonygatni. Úgy vélem, mégis érintenem kell. Szólnom kell róla, mert az a sokoldalúan alkotó jelenlét, teremtő igyekezet mintha beleolvadna és súlyát veszítené a mindent összemosó és elszürkítő értékromlásban. Belevész a haszontalan formaságok zűrzavarába, a kicsinyességek kaotikus kavargásába, melyet a politika érdekközpontúsága és a hatalom akarnokoskodása teremt. Történelmi és nyelvi identitásunk öntudata pedig a háttérbe szorul. Mintha a részek nem állnának össze egésszé. Egységes tudatává az értékeknek, amelyek a kultúrházakban és a templomokban élnek, megjelennek az emléktáblákon és a köztéri szobrokon, kifejeződnek a kopjafákon és az emlékező ünnepségeken, a kirándulásokon és a táborozásokon, megnyilvánulnak a konferenciákon és a szakmai tanfolyamokon. Pedig tudni és érezni kellene, hogy ez a sajátosan sokoldalú, teremtő jelenlét, a társadalmi önfenntartásban és eredményeiben való részvétel mennyire kiemelkedő teljesítmény. A polgári azonosulás és önrendelkező lét bizonyítéka.

Kultúránk többlete a nyelvi otthonosság, az érzéseket és vágyakat közvetítő szerepvállalás, a kölcsönös megértésre való törekvés természetes minősége, humanizmusának lényege. Ilyen értelemben akár elismerésre méltóbb – európaibb?! – lehetne, mint Illyés nyugati polgárainak nemzeti nagyságukból és történelmi önérzetükből fakadó nyugalma. Talán még az emberiség 21. századi esélyeinek a metaforája is lehetne.

A közbeszéd felelőssége

Döbbenetes fogyásunk azonban nem könnyen értelmezhető. Az okok talán ismertek, mégsem nyilvánvalók. Nehezen elgondolható, hogy a szülők számára miért nem természetes, hogy gyermekeik anyanyelvükön és történelmi hagyományaik szellemében nevelkedjenek és legyenek modern és művelt európaiak. Amikor ennek természetessége Ján Ámos Komenský óta sokoldalúan, számos tudós elme által bizonyított, a klasszikus magyar írásbeliség nagyjai, tudósok és gondolkodók sora vallja ezt. Kosztolányitól olvastam nemrég, hogy az ember számára a világ szépsége és a valóság rejtett titkai anyanyelvén szólalnak meg legszebben és legmélyebben. A beíratások idején egész sajtónk ezt zengi már-már esendő igyekezettel. Talán az ösztönlét csábítása és a „könynyebb érvényesülés” csalóka lidérce, az értelembeli színvonaltalanság és a morális elbizonytalanodás láttatja másképp? Vagy ellenkezőleg, az okoskodó jövőérzékelés sekélyességének és szegényességének a stigmája lenne? A döntés személyes „belügy”, nem tanítható! De az közelről sem érdektelen, hogy a közéleti megnyilvánulások során mint alakul és fejlődik, hogyan nyilvánul meg erről a gondolkodásunk. Annál is inkább, mert politikai érdekellentétek harcában, eszmei és gondolati zűrzavarban élünk. Mint van jelen ebben az értékvesztésben és szellemi „farkasvakságban” az igaz gondolat?!

Sajátosan és érzékenyen! Mindenekelőtt a közgondolkodás szereplőire, szellemi képviselőire, írókra, újságírókra, politikusokra és politológusokra gondolok. Magyarázataikra és kommentárjaikra, a közvélemény-kutatások eredményeit érintő elemzéseikre. Aztán a Pátria rádió Miklósi-féle, Délidőben című műsorára, az Eszmecserére, s ezek kisugárzására. Mögöttük nemcsak a politikát és a közbeszéd általánosságait érzem, hanem – sajátos pluszként – valamiféle mélyebb érzékenység és valóságszemlélet jegyeit is. Hitelesebb létérzékelést, mintegy a kisebbségi sorsnak és tanulságainak lenyomatát. Öllös László, Tokár Géza, Gál Zsolt, Hunčík Péter és mások elemzéseiben, Lovász Attila és Ravasz Ábel cikkeiben vagy a Kerekasztal gondolkodásmódjában fontos többletet érzek: valamiféle kisebbségi létfilozófia meggyőző jegyeit. S nem azért érzem így, mert magam is hasonló alapokról szemlélődöm. Hanem mert látásmódunkban többlet van, sajátos szellemi minőség és történelmi sorsélmény: életérzésünk lecsapódása. Amely mintha elemibb és mélyebb igazságérzetet sugallna, egyetemesebb, mert elfogulatlanabb látásmódot és intuíciós képességet adna, a gondolkodás egyetemesebb és „demokratikusabb” értékrendjét kínálná. S ez akkor is érvényesnek tűnik, amikor a gondolat kisebbségi szempontok és érdekek mentén halad. A humánus társadalom kulcsfogalma a szabadság, az emberi jogok, melyek legérzékenyebb területe a kisebbségi jog. Problémái jogi útra terelésének a lehetőségével a „civil kezdeményezések” növekvő intenzitása nem véletlen. Sem az, hogy a Kerekasztal elhatárolódik a politikától. Az önmagára „ébredő” gondolkodás, a „civil kurázsi” új utakat keres. Egész Európában, sőt, talán világszerte érezni a tapogatózást valamiféle „új humanizmus” felé, a bizonyosság utáni vágyat, a kilátásosabb jövőkép és igazabb életeszmény keresésést. Még ha ezek a vágyak a globalizmus telhetetlen realitásának a súlya alatt ébredeznek is, mintegy az emberiség „ösztöneiben”, kollektív tudatalattijában növekednek! Megfoghatatlan elégedetlenség és vágyakozás ez valami más, remélhetően jobb után…

A kihalás, a széthullás nem szükségszerű

Bájosnak nevezett anyanyelvi kultúránk jövője politikusainknak is feladja a leckét. Képviseletünk már nem „csak” ügyvédi munka, jog- és érdekvédelem, politikai harcok és eszmei viadalok, szópárbajok vállalása a nyilvános küzdőtereken. Kultúránk megjelenítése a társadalomban, átélése és kisugárzása, identitásunk cselekvő láttatása legalább olyan fontos feladat. Éppen a kultúránk az, ami folyamatos történelmi jelenlétet és önazonosságot képvisel. Az egyénről a közösség benső energiáira, önerejére, megtartó értékeire tereli a figyelmet. Azt sugallja, hogy az „elfogyás”, a „kihalás”, a „széthullás” nem szükségszerű. Nem is egyszerű matematikai képlet. A jövő elképzelt Európájában nem törvényszerű. Akkor sem, ha gyakori híradásokat hallunk kihaló nyelvekről és elfogyó népekről.

A népszámlálások adatai a kultúra és a nyelv önerejéről, folyamatosságáról és belső tartalékairól nem beszélnek. Nem szólnak arról, hogy a magyar történelmi lét és nyelvi kultúra a Kárpát-medence évezredes része, biztos tartozéka és természetes értéke. Mondhatnánk: folyamatos adottsága, nélkülözhetetlen eleme. Klaszszikus képviselője a múltnak, élő közege a jelennek és jövőnek, nemzedékek és évszázadok civilizációjának a hordozója. Kultúránk belerögzült a téridőbe. Megtaláljuk a településeken és a kastélyokban, a várromokban és a dűlőnevekben, benne él a népi együttesekben, a táncházakban és az énekkarokban, létezik vidéken és városokban, helye van a temetők fejfáin és az anyakönyvekben. Ott van az iskolákban és a játszótereken, a templomi éneklésben és a kocsmai mulatságokon, a folyók morajlásában, patakok surrogásában és a harangzúgásban. De tudatosítani kell, figyelni kell rá és észre kell venni! Ki kell hallani a felszín hangzavarából és a politikai marakodás folklórjából, a hatalmi tülekedés mögül, amely a fontosság látszatát keltve, önzően erejét szuggerálja. Amelyet idegenkedve is tudomásul kell vennünk, mert betölti mindennapjainkat és rátelepszik az életünkre. Ellentmondásos szerkezete mindenütt jelen van és formát ad életünknek, sorsunknak. De nem szükségszerű, hogy akaratunkat is uralja, és gúzsba kösse teremtő képességeinket.

Anyanyelvi kultúránk meggyőzően tükrözi helyünket a világban. Sorsunk adottságait és esélyeit is felmutatja. Fejleszteni kellene mélyebb önismeretre való törekvéseinket. Milyenek vagyunk önmagunkhoz?! Hogyan viszonyulunk gondolkodásunkhoz, „létfilozófiánkhoz”, benső tartásunkhoz, közös értékeinkhez, a lelkünkhöz?! Mivel gazdagíthatjuk az egyetemes sorsérzést, az anyanyelv gazdag tartományait?

Népeink-nemzeteink ma állami létük, társadalmi valóságuk új – demokratikus – formáit keresik. Közösségi moralitásuk és hatalmi filozófiájuk korszerű módját, értékeit fogalmazzák meg. Hiteles és követendő példák nincsenek, magunknak kell ezeket „kitalálnunk”, megalkotnunk és közösen megélnünk.