Amikor öröm a témahiány

„Nem érzem idegennek magamtól sem a politikai publicisztikát és magától értetődően az irodalmat sem.” Somogyi Tibor felvételeMit jelent önnek ez a magas állami kitüntetés?

Mindenképpen elismerést, aminek én nagyon örülök. Minden ilyen kitüntetés tulajdonképpen visszajelzés. Ha az ember dolgozik, akár író, akár más foglalkozása vagy hivatása van, mindig örül, ha van a tevékenységének egy ilyen visszaigazolása is, mint amilyen most a Pribina-kereszt volt.

A kitüntetést a kormány javaslatára kapta, amelynek a Magyar Koalíció Pártja is a tagja. Mivel ön elég gyakran bírálta az MKP-t, hogyan értelmezhető az elismerés? Pozitív kritikának vették a szavait, vagy esetleg szeretnék „lekenyerezni”?

Remélem, hogy nem szeretnének lekenyerezni, és nem is úgy vettem át a kitüntetést, hogy ezt valamiféle lekenyerezésnek érezzem. Valóban elég sokszor voltak fönntartásaim és polémiáim a Magyar Koalíció Pártjával, viszont azt is figyelembe kell azért venni, hogy ami a szlovákiai magyar közösséget illeti, tulajdonképpen az MKP az egyetlen hiteles párt. Itt más magyar pártkezdeményezés labdába sem rúghat, hiába próbálkoztak már meg ezzel néhányszor. Van azonban ennek egy problematikus oldala is, éspedig az, hogy egy ilyen különös monopolhelyzetben, mint amilyenben nálunk az MKP van, ezen a monolitikusnak látszó struktúrán belül tud-e működni valamiféle ellenvélemény vagy ellenzék is. Vagyis ha már ebben a különös helyzetben vagyunk, hogy van egy pártunk, amelynek nincs konkurenciája, ez a párt el bírja-e viselni azt, hogy ezen a platformon belül megfogalmazódhassanak ellenvélemények. Ha el bírja viselni, ha ebből a kényszerűségből vagy szükségből erényt tud kovácsolni, az a jobbik eset. És én remélem, hogy ez így van. Azaz az MKP olyan párt, amelynek a saját berkein belül kell az ellenzékét is megteremtenie, vagy az ellenvéleménynek is hangot adnia. Ha ezt az MKP felismeri és tolerálni tudja, az nagyon jó, és ha az ellenvéleményt úgy tekinti, hogy az nem a párttal szembeni ellenséges magatartás, hanem egy szükségből és kényszerűségből kialakult helyzetnek az egyetlen lehetséges demokratikus feloldása, akkor minden rendben van. Nagyon merem remélni, hogy a Magyar Koalíció Pártja a jövőben is tolerálni fogja, hogy a saját hívei, a saját tábora és a saját szavazói köréből esetleg kemény bírálatoknak is ki lesz téve.

Ön nagy figyelemmel kíséri a közélet történéseit. Mennyire fontos ön szerint egy író számára ez a fajta nagyfokú „közéleti érzékenység”?

Szerintem egyáltalán nem fontos, hogy egy író figyelemmel kísérje azt, mi történik a bel- vagy a külpolitikában. Nyilván az én habitusom ilyen, hogy a politika, attól függetlenül, hogy nem vagyok politikus, szenvedélyesen érdekel, és van véleményem. Végül is 1989 óta semmilyen adminisztratív akadálya nincs annak, hogy az ember elmondhassa a politikai véleményét. Ez természetesen lehet sokszor szamárság is, sok esetben érzelmileg túlságosan átfűtött vélemény, de mivel demokratikus társadalomban élünk, ezeknek az esetleg szamárságoknak vagy túlságosan személyes véleményeknek is kell hogy helyük legyen egy politikai diskurzusban.

Mi szimpatikusabb az ön számára? Egy olyan művész, aki egyáltalán nem foglalkozik a politikával, vagy aki beleveti magát, és nagyon határozottan állást foglal?

Nekem mind a kettő szimpatikus. Ha végignézzük a magyar irodalom történetét, legalábbis a 19. századtól fogva, az egyikre és a másikra is találunk példát. Igen erős politikusi véna volt például Mikszáth Kálmánban, de még akár Jókait is említhetném. Vannak, akik teljesen apolitikusak voltak, most hamarjában Kosztolányi Dezső jut az eszembe. Számomra nem ez a lényeges. Ez nem irodalmi szempont. Én igyekszem a kettőt szétválasztani magamban. Tehát amikor regényt vagy elbeszélést írok, akkor mindenféle politikai vagy ideológiai szemponttól igyekszem elszigetelni magam. Ez egy más világ. Más kritériumok, más értékek mentén helyezkedik el az irodalom, és megint más értékek mentén a politika. Az ‘89 előtti rezsimben a kettő úgy kapcsolódott össze, hogy mivel diktatúra volt, és a publicisztikában nem lehetett nyíltan beszélni, gyakran még virágnyelven sem, ezt a szerepet sokszor kényszerűségből az irodalmi művek vették át. És nem biztos, hogy ez mindig az irodalmi művek minőségének a javára vált. De ezen ‘89 után túlléptünk, hála istennek. Összegezve: én egyszerre nem érzem idegennek magamtól sem a politikai publicisztikát és magától értetődően az irodalmat sem, de a kettőt azért igyekszem, amennyire ez lehetséges, különválasztani.

Hogyan látja az írástudók szerepét napjainkban? Mennyire figyel oda a szavukra, a véleményükre a társadalom? Fontos-e, hogy odafigyeljen rá?

Nem fontos. De nem árt, ha odafigyel. Illetve nem baj, ha odafigyel, és ha vannak olyan írók, akik elkötelezik magukat a politikai publicisztikának is. De ez megint csak attól függ, hogy mit mondanak. Az, hogy ma egy író valamilyen politikai kérdésben véleményt nyilvánít, annak távolról sincs olyan súlya, mint ‘89 előtt, amikor az írók, és most természetesen nem az akkori konformista és az akkori hatalomhoz lojális írókra gondolok, hanem azokra, akik, amennyire ez akkor lehetséges volt, megpróbálták a maguk különvéleményét megfogalmazni. Annak akkor sokkal nagyobb súlya volt, mint ma. És én ezt teljesen rendben valónak találom, mert megint csak azt mondhatom, hogy miután szabad a sajtó és szabad a véleménynyilvánítás, nincs szükség arra, hogy írók mondjanak ki sokszor tényleg kicsit nyakatekerten, szimbólumokban, sorok között elrejtve valami olyasmit, amit régebben a publicisztika nem vagy sokkal kevésbé engedhetett meg magának.

Az utóbbi időben mintha ritkábban írna politikai publicisztikát. Mi ennek az oka?

Azt hiszem, az, hogy 1998 után átrendeződött a politikai sakktábla Szlovákiában. Vagyis 1998-ban és most, 2002-ben is olyan pártok alakíthattak kormányt és vezethetik ezt az országot, amelyekkel nekem olyan sok problémám nincs. Alapjában véve azzal a politikai kurzussal, amely ‘98 óta ezt az országot vezeti, nagyjából egyetértek, és mindannak ellenére, amit olykor problematikusnak találok a politikájukban, végül is ennek a politikai kurzusnak a híve vagyok.

Vagyis nem érzi rosszul magát amiatt, mert most nem ír politikai publicisztikát...

Nem. Meg az a jó, hogy ami ebben az országban történik, illetve amit a kormánykoalíció csinál, az nem tud annyira fölingerelni, hogy ezt megglosszázzam vagy valamilyen politikai kommentárt írjak hozzá. A Magyar Koalíció Pártjának a helyzete azért továbbra sem rózsás és könnyű, és voltak szituációk, amikor úgy éreztem, hogy túl könnyen léptek kompromisszumra. De ezek részletkérdések. Ha úgy alaposabban belemélyedünk ezekbe a kompromisszumokba, akkor számomra, sajnos, az derül ki, hogy ezeknek nem volt igazán alternatívájuk. Tehát amikor az MKP kénytelen volt a rövidebbet húzni, már mint kormánypárt és a kormánykoalíció egyik tagja, akkor sem volt igazán alternatívájuk, legfeljebb az, hogy kilépnek a koalícióból. Ezt egyszer-kétszer meg lehetett volna fontolni. Én is ezen a véleményen voltam néhányszor, de lényegében annak a stratégiának az alapjaihoz, amelyet a három pártból egyesült MKP a kilencvenes években kidolgozott, azt hiszem, nem érdemes és talán nem is szabad hozzányúlni.