Amerika választ, és Európa nem érti

GÁL ZSOLT

Üdvözöljük abban az Amerikában, amelyet kevés kívülálló ismer és ért meg: a tankméretű, benzinfaló autók, a lövészegyletek, a konzervatív rádióműsorok, a halálbüntetés-párti, de mélyen vallásos szavazók világában, amely elutasítja az abortuszt, és nem kér a kormány segítségéből, kétszer választotta George Busht, s most a McCain–Palin párosra kíván voksolni. Akár ilyen feliratokkal is üdvözölhetnék az arra tévedt európai látogatót a Washingtontól délre és nyugatra kezdődő, Kaliforniáig húzódó, az Egyesült Államok területének nagy részét magában foglaló vidékeken. Az itteni államok és megyék lakosságának többsége konzervatív beállítottságú, jórészt republikánus törzsszavazó. Ez az a vidék, amelynek gondolkodása nagymértékben rányomja bélyegét az amerikai politika alakulására, Európa számára azonban mégis ismeretlen s főleg érthetetlen.

„Hiszünk Istenben”

Ez a felirat díszeleg minden „zöldhasú” amerikai bankjegyen. Az Egyesült Államok lakosságának rendre megközelítőleg 85 százaléka kereszténynek mondja magát, 90 százaléka vagy még ennél is több szokott úgy nyilatkozni, hogy hisz Istenben, mintegy kétharmada naponta egyszer vagy többször imádkozik, és csaknem háromnegyede hisz a halál utáni életben. Az amerikaiak mintegy fele hetente templomba jár, további 12-18 százalékuk legalább havonta betér oda, és csak a társadalom kevesebb mint egyötöde nem jár soha istentiszteletre vagy szentmisére. A lakosság mindössze egytizede tekinthető ateistának. Bármelyik mutatót nézzük is, Amerika egyértelműen a fejlett világ leginkább istenfélő országa, a vallásosság terén még a hagyományosan erősen katolikus Lengyelországot vagy Írországot is megelőzi. Nincs ebben semmi új. Az ország talán legélesebb szemű megfigyelője, a francia utazó, Alexis de Tocqueville, minden idők egyik legjobb politológiai művében, a Demokrácia Amerikában című könyvben így ír a XIX. század elején szerzett tapasztalatairól: „Az Egyesült Államokba érkezvén legelőször az ország vallásossága ötlött a szemembe. Ott-tartózkodásom során aztán egyre jobban ráébredtem, milyen jelentős politikai következményei vannak e számomra új ténynek.” Tocqueville helyesen mutatott rá, hogy míg a korabeli Franciaországban a vallás és a (politikai) szabadság egymás ellenségei, Amerikában ezeket sikerült összeegyeztetni. A vallás az Egyesült Államokban volt a legszabadabb, és az egyházak, vallási iskolák, misszionáriusi központok, bibliakörök, meg manapság a tévés prédikátorok, keresztény rádióműsorok versengő sokasága miatt Amerika lett és maradt a legvallásosabb. A civilizációk összecsapásáról szóló elméletével és könyvével világhírűvé vált Samuel P. Huntington, a Harvard professzora 2004-ben megjelent könyvében (Kik vagyunk mi?), amelyben az amerikai identitás dilemmáit vizsgálja, szintén az ország keresztény jellegére hívja fel a figyelmet: „A keresztények aránya Amerikában eléri vagy meghaladja a zsidók arányát Izraelben, a muzulmánokét Egyiptomban, a hindukét Indiában és az ortodoxokét Oroszországban”. Az ország vallásos jellegét tudomásul véve érthetővé válik, hogy az amerikai politikusok (beleértve a két elnökjelöltet) az „Isten áldjon titeket, és Isten áldja Amerikát” kijelentéssel fejezik be beszédüket. Arról, hogy a Bush-kormány minden ülését rövid imával kezdi, már inkább ne is beszéljünk.

Jobboldali nemzet

A tekintélyes brit gazdasági hetilap, a The Economist két vezető újságírója, John Micklethwait és Adrian Wooldridge sikerkönyvükben (The Right Nation – ez magyarra igaz nemzetként és jobboldali nemzetként egyaránt fordítható), melyben megjósolták Bush 2004-es újraválasztását, arra mutattak rá, hogy az amerikaiak jóval jobboldalibbak az európaiaknál. Ez vallásosságuk mellett főleg a gazdasági gondolkodásukban nyilvánul meg. Az egyenlőség nem a jövedelmekre vonatkozik, hanem a lehetőségekre, az állam csak a startvonalnál (a közoktatáson keresztül) ügyel rá, nem pedig a célszalagnál. A fejlett világban (a nemzeti össztermékhez viszonyítva) Amerikában a legalacsonyabbak a jóléti kiadások. Micklethwait és Wooldridge kiemeli, hogy az Egyesült Államok az egyetlen nyugati demokrácia, melynek nincs az egész lakosságot lefedő államilag finanszírozott közegészségügyi rendszere, ahol nincs alanyi jogon járó fizetett szülői szabadság vagy gyereksegély. Ha az egyéni szabadságjogok és a nagyobb állami gondoskodás között kell választani, akkor – az európaiak jó részével ellentétben – az amerikaiak inkább ösztönösen az előbbihez húznak. Mindössze 29 százalékuk ért teljesen egyet azzal, hogy az államnak segítenie kell a szegényeket. Az amerikaiak meglehetősen szkeptikusak a tekintetben is, hogy az állam tud-e egyáltalán hatékonyan segíteni. Ronald Reagan korábban úgy jellemezte a szövetségi kormányok által indított jóléti programok felemás eredményeit, hogy „a liberálisok harcoltak a szegénység ellen, és a szegénység győzött”. Sok amerikai gondolja, hogy az állami segélyezés függővé teszi az embereket és gyengíti felelősségvállalásukat, ezért a szociális rendszer úgy lett átalakítva, hogy a mindenáron a munkavállalást ösztönözze. Reagan első beiktatási beszédében arra figyelmeztette honfitársait, hogy „a kormányzat nem megoldás a problémáinkra, a kormányzat maga a probléma”. Ilyet aligha hallhatnánk valamelyik vezető európai politikus szájából.

Az Egyesült Államokban a „self-made man”, az önerejéből érvényesülő ember az ideál. A kilencvenes években egy átlag amerikai évente 350 órával dolgozott többet, mint európai társa, ráadásul erre többnyire még büszke is volt. Egy 1990-es tíz országra kiterjedő felmérésben az amerikaiak 87%-a mondta azt, hogy nagy büszkeséggel tölti el a munkája, a magyarok közül 28% nyilatkozott hasonlóképpen, s ezzel az európai középmezőnyben voltak. A munkaerkölcshöz a bevándorlóknak is alkalmazkodniuk kell. Huntington egy kubai amerikait, Felix Alvarezt idéz, aki 1999-ben így fogadta Floridába érkező honfitársait: „Isten hozott a kapitalista rendszerben! Tiétek a felelősség azért, hogy mennyi pénz kerül a zsebetekbe. Gazdag és erős országba érkeztetek, de rajtatok múlik, hogy úgy éltek-e továbbra is, mint Kubában, vagy sem.”

Dinamizmus, mobilitás

és önbizalom

Az Egyesült Államok a fejlett világ egyetlen társadalma, amelynek lélekszáma lendületesen növekszik és döntően nem a bevándorlós következtében. A termékenységi mutató a reprodukciós szint (egy anyára átlagosan 2,1 gyermek jut) környékén mozog. Európában csak Franciaország és Írország közelíti meg ezt az értéket, a többi állam messze elmarad tőle, Szlovákia az 1,25-ös tavalyi átlagával sereghajtó volt az unión belül. A népszaporulatnak, a bevándorlásnak és a belső migrációnak köszönhetően főleg az USA déli részén és a Sziklás-hegység tagállamaiban európai mércével mérve továbbra is szédítő ütemben nő a lakosság. Az arizonai Phoenix az 1900-as évek elején még egy 30 ezres poros sivatagi kisváros volt, lakossága a hatvanas évek elején elérte a 800 ezret, 1990-ben 2,2 millió felett volt, 2005-ben pedig a Phoenix-Mesa-Scottsdale konurbációnak 3,9 millió lakosa volt. 1990 és 2005 között a hírhedt sivatagi kaszinóváros, Las Vegas népessége 741 ezerről 1 millió 711 ezerre ugrott, a texasi Austin lakossága pedig 846 ezerről 1,46 millióra nőtt. Nevada állam népessége 1980 és 2005 között 800 ezerről 2,4 millióra nőtt, azaz megháromszorozódott, Arizonáé 2,7 millióról 5,9 millióra, vagyis több mint a duplájára ugrott, de Floridáé is 9,7 millióról 17,8 millióra emelkedett. Jórészt a nagyvárosokat övező, sokszor azok körül több tíz kilométer hosszan elnyúló elővárosi övezetekről (suburbs) van szó. Az ezredforduló után Amerika vált a világ első olyan országává, ahol a lakosság több mint a fele nem vidéken, de nem is a városokban, hanem ezekben az elővárosi övezetekben élt. A dél növekedésének fontos forrása a belső vándorlás. Az Egyesült Államok lakosságának 17%-a minden évben lakóhelyet vált, 6%-a másik megyébe, 3%-a pedig másik tagállamba költözik. 2000-ben a lakosság 32%-a élt más tagállamban, mint ahol született, miközben az Európai Unióban a megfelelő mutató mindössze 1,5% volt. Míg az átlag amerikai aktív életében tízszer, tizenötször is munka- és lakóhelyet vált, 2003-ban az Európai Unióban a dolgozók 38 százaléka már több mint egy évtizede ugyanazon a munkahelyen dekkolt. A gyerekvállaláshoz, a munkahelyváltáshoz, a költözéshez nagy adag hitre és önbizalomra van szükség, a jelek szerint azonban ebben sincs hiány. Egy a Time magazin számára 2000-ben készült közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak 19%-a gondolta úgy, hogy jövedelme alapján beletartozik a társadalom leggazdagabb 1 százalékába, míg további 20% vélte azt, hogy valamikor élete folyamán majd bejut oda.

Hazaszeretet

és áldozathozatal

Az Egyesült Államok lakosai a leginkább patrióták a fejlett világon belül, körülbelül 80 százalékuk rendre úgy nyilatkozik, hogy nagyon büszke hazájára, ez jóval magasabb arány, mint bármelyik nyugat-európai országban. A hazaszeretet nemcsak olyan szimbólumokban ölt testet, mint a szinte minden második családi házra kitűzött amerikai zászló, hanem abban is, hogy az amerikaiak (európai mércével) továbbra is tömegesen hajlandóak az életüket kockáztatni országukért. Bár a hadsereg a 2003-ban megindított iraki háború óta egyre nagyobb nehézségekkel szembesült az újoncok toborzásánál, az elmúlt években mégis több millió amerikai katona fordult meg az iraki vagy afganisztáni harcokban és a világ más részeiben zajló háborús vagy békefenntartó akciókban, miközben a halottak számát ezrekben, a súlyos sebesültekét tízezrekben mérik. Európa képtelen feleannyi katonát is kiküldeni, pedig az uniónak majd 200 millióval több lakosa van. Emellett az Egyesült Államokban a lakosság jóval nagyobb arányban véli úgy, hogy a külpolitikai célokat akár katonai erő bevetésével is el lehet érni. Az elnökjelöltek, Obama és McCain televíziós vitájában sem az volt a vita tárgya, hogy be lehet-e katonailag avatkozni még egy országban, hanem az, hogy ez az ország Pakisztán vagy Irán lehet-e. Az európaiak a külpolitikában a mézesmadzag és a furkósbot kettőséből hajlamosak megfeledkezni az utóbbiról, mindig a diplomácia szerepét hangsúlyozva. Persze ez még mindig kevésbé kínos, mint beismerni, hogy nincs is kéznél furkósbot. Jelenleg az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom, amely képes a világ bármely pontján katonailag beavatkozni, míg az Európai Unió még a saját szomszédságában sem tud egyedül rendet teremteni (az 1999-es koszovói konfliktus idején az amerikaiak voltak kénytelenek magukra vállalni a légicsapások 80%-át). Az elmúlt években Amerika költötte el a világ teljes védelmi költségvetésének mintegy 40%-át, az uniós tagországok ennek alig felét adták katonai célokra. Az amerikai kormányzatok már a ’70-es évek óta folyton a védelmi költségvetések megemelésére ösztökélték az európai NATO szövetségeseiket, amit az európai politikusok folyton megígértek, majd rendre megszegték ígéreteiket.

Miért nem látni a fától

az erdőt?

Felmerül a kérdés, miért siklik el az európai közvélemény nagy része a markáns különbségek fölött. Először is, az Egyesült Államok lakossága politikailag erősen megosztott, a közelmúltban lezajlott elnökválasztásokon a republikánus és demokrata jelöltekre nagyjából fele-fele arányban szavaztak. A konzervatív mellett létezik egy liberális (európai értelemben baloldali) Amerika is, az ország északkeleti részén, a Bostontól Washingtonig húzódó nagyvárosi övezetben, a középnyugati hóövezet egyes részein és a csendes-óceáni partszakaszon Seattletől Los Angelesig épp ez a politikai beállítottság az uralkodó. Micklethwait és Wooldridge találóan megállapítja, hogy az USA területére utazó európaiak szinte kizárólag ezeket a vidékeket szokták meglátogatni, jórészt a legliberálisabb nagyvárosokat. Washingtonban vagy San Franciscóban például John Kerry 2004-ben megszerezte a szavazatok több mint 90%-át. Az európaiak csak elvétve tévednek a konzervativizmus fellegváraiba, mondjuk Texasba, Alabamába, Utahba vagy Montanába, de így nem is szembesülnek a náluk sokkal jobboldalibb Amerikával. A politika iránt érdeklődők helyesen úgy vélhetik, hogy liberális amerikai sajtó (New York Times, Washington Post stb.) nem sokban különbözik az öreg kontinens baloldali napilapjaitól (mondjuk a brit Guardian vagy a francia Le Monde) és a CNN hírtelevízió adásaiban sem nagyon találnak kivetnivalót. Csakhogy 2002-ben az erősen jobboldali Fox News a CNN-t lekörözve a legnézettebb hírcsatorna lett Amerikában, és a rádiókban is a konzervatív politikai műsorok a leghallgatottabbak. Persze a legtöbb európai nem sűrűn utazik az Egyesült Államokba és az ottani médiát sem nagyon figyeli ezért főleg a mindent elárasztó amerikai filmeken és sorozatokon keresztül szembesül Amerikával. Így azonban erősen torzított képet kap, mivel Hollywood művészelitje több mint 80%-ban baloldali beállítottságú. Leegyszerűsítve, sokkal több a Született feleségek és a Szex és New York típusú filmes produkció, mint a Hetedik mennyország stílusúak.

Az európaiak által táplált legnagyobb tévhit azonban az, hogy Barack Obama megválasztása esetén jelentős fordulat következhet be az amerikai politikában. Ez éppen azért valószínűtlen, mert a fent felsorolt különbségek az amerikai lakosság többségére, így a demokrata szavazótábor jelentős részére és a függetlenekre is jellemzőek. Az új kormány aligha törli el a halálbüntetést, mond le a katonai intervenciókról, növeli drámaian a jóléti kiadásokat és az adókat, ahogy az amerikaiak sem szedik le a zászlókat a házuk előtt. A pénzügyi válság vagy egy demokrata győzelem hangsúlyeltolódásokhoz vezethet, de 180 fokos fordulathoz aligha, az Újvilág és az öreg kontinens közötti különbségeknek ugyanis mély társadalmi gyökerei vannak.