A világnak ajándékozott mosoly visszatér hozzád

„Egyetlen dolog van, amire minden körülmények között ügyelek: hogy az emberi kapcsolataim működjenek” (Dömötör Ede felvétele) A színházban nőtt fel – édesapja, a sajnálatosan korán elhunyt Holocsy István színművész és direktor afféle gyerekfelügyelet gyanánt alig másfél évvel idősebb nővérével, a szintén színipályára lépett Krisztinával együtt gyakran bevitte a próbákra –, Holocsy Katalin mégis szokatlan kerülővel érkezett a világot jelentő deszkákra. Érettségi után a Veszprémi Hittudományi Főiskola hittanári szakát választotta. „Hívő ember vagyok, és mert nem igazán tudtam, merrefelé induljak, úgy gondoltam, megpróbálom jobban megismerni a vallásomat” – mondta egy beszélgetésben. De mert közben már megérlelődött benne, hogy mégis a színház az, amivel valójában foglalkozni szeretne, a hittanári szakkal párhuzamosan elvégezte a budapesti Theátrum Színiakadémiát is. Ezek után jelentkezett Pozsonyba, a Színművészeti Főiskolára. Ott két és fél éve kapta meg diplomáját, és azóta a Jókai Színház tagja. Még negyedéves főiskolásként játszott az Ibusárban, majd a Hamupipőke című zenés mesejáték főszerepe következett. A Barabbás című drámában ő volt Pilátus felesége, a Jókai Mór művéből készült zenés darabban, A gazdag szegényekben Csicsonka, a virágáruslány. Az Egy szerelem három éjszakája című tragédiájában Júliát, a II. József című színműben Kinsky udvarhölgyet, a Három a testőr című zenés komédiában pedig Bonasziő fogadós kacér feleségét, Konsztanszt alakította. Már ez is jóval több, mint ígéretes pályakezdés, most pedig itt van Lujza, az Ármány és szerelem tragikus sorsú hősnője.

Lujza könnyes, szenvedélyes fiatal lány, már-már túlcsorduló érzelmekkel. Mennyire érzed közel magadhoz az alakját?

Eleinte úgy tűnt, hogy ez a lány meglehetősen vérszegény és naiv kis figura. Beszéltünk is erről a rendezővel, Görög Lászlóval. Nem véletlenül törekedett arra, hogy a történet ne egy konkrét korban, pontosabban a darab születésének idején, az 1800-as években játszódjon. Mert a hatalmi, a generációs és a szerelmi konfliktusok mindmáig léteznek. Ilyen értelemben az Ármány és szerelem Lujzája igazi jellemszerep. Ennek a lánynak szép és nemes érzelmei vannak. És mégis áldozat, az ostoba előítéletek, az igazságtalan megkülönböztetések, s a könyörtelen hatalmi gépezet áldozata. Megszenved a szerelméért, de amikor megzsarolják az édesapja életével, nem marad más választása, mint feláldozni ezt a szerelmet. Bizonyos jeleneteknél voltak kételyeim, nem tudom ugyanis, létezhet-e ennyire tiszta ember. Egy lány, aki képes színtiszta szeretettel közeledni még a vetélytársnőjéhez is, miközben tudja, hogy az a hatalmánál fogva elveheti tőle a szerelmét. Másrészt viszont lehet, hogy éppen emiatt tudom Lujzát teljes mértékben elfogadni. Mert minden szeretet ott kezdődik, hogy semmit sem kíván magának. S van egy kínai bölcsesség, mely szerint a mosoly, amit a világnak ajándékozol, visszatér hozzád.

Eddigi szerepeid alapján úgy tűnik, a rendezők általában a csinos, szőke naivát látják meg benned.

Igen, ez valószínűleg alkati kérdés. De szívesen játszanék például kifejezetten csúnya, illetve negatív hősnőket. Nagyobb kihívásnak tartom, hogy egy, az alkatomtól eltérő karaktert formáljak meg. A szerepeimet soha nem rangsoroltam, szerepálmom sincs, egyformán kedvelem a tragédiákat, a zenés darabokat vagy a modern műveket. Bármilyen feladatot szívesen fogadok, engem a munka sohasem riasztott. Ebből a szempontból maximalista vagyok. De elégedetlen is, mert mindent mindig jobban, tökéletesebben szeretnék csinálni. Annyi minden van még, amit magamról sem tudok...

Azzal végképp kiegyeztél, hogy nem leszel hittanár?

Igen, mert én eleve nem úgy mentem a Hittudományi Főiskolára, hogy egész életemben ezzel fogok foglalkozni. Inkább egy állomás volt, melyről tudom, hogy nem volt hiábavaló. Nekem akkor oda kellett mennem. Úgy érzem, hogy minden embernek van igénye a hitre, hiszen mindenki keres valamit, egy lelki fogódzót, ha azt nem is éppen Istenben, hanem önmagában vagy a transzcendens világban, esetleg idegen vallások rituáléiban találja meg. Én azt gondolom, hogy a mindennapok eseményeiben az isteni Gondviselés jelenik meg. Nagyon régóta érzem, hogy van egy őrzőangyalom, aki vezérel az utamon. Szóval nem véletlenül vagyok ott, ahol vagyok.

Hát, a mindenkori általános társadalmi megítélés szerint viszonylag kevés őrzőangyal vezeti védencét a színház világába... Félreértés ne essék, csodálatos, amit mondtál.

A színészekről sokféle kép él az emberekben. Szerintem ez ugyanolyan hivatás, mint az orvosé vagy a tanáré. A színházat nem lehet megmagyarázni. Az életről szól, a halálról, szerelemről, gyűlöletről a nagy vagy éppen kicsinyes emberi érzelmekről... S a színész játéka is megfoghatatlan képesség abban az értelemben, hogy teljes fizikai létével tud hitelesíteni egy másik, a személyes tulajdonságaitól akár mindenben eltérő karaktert. Ha ezt valaki nem szívvel-lélekkel csinálja, ha nem ezzel ébred és fekszik, akkor talán nincs is értelme. Márai Sándor írja a Füves könyvben, hogy az ember nem véletlenül kerül oda, ahová kerül. Ha olykor kerülő úton is, de megtalálja azt a hivatást, amire született. Én úgy érzem, hogy számomra ez a hely a színház.

A főiskola után rögtön „hazajöttél” a Jókai Színházba. Sok szép szerepet bíztak rád, de mégis, nem érzed úgy, hogy némileg korlátozottak a lehetőségeid?

Nem. Nem vágyom el innen, ha erre gondolsz. Tényleg nagyon sokat játszom, a mesén kívül minden darabban benne vagyok, havonta húsz előadásom van. Nem mondom, hogy nem lenne jó néha valahol vendégszerepelni, összekerülni más színházakban dolgozó pályatársakkal, s ha úgy hozza a sors, nem is térek majd ki előle. Azaz, ez így nem teljesen igaz, mert éppen most mondtam nemet egy felkérésre. Prágában kiválasztottak egy televíziós sorozat főszerepére. Egy akcentussal beszélő lányra volt szükségük. De ez azzal járt volna, hogy öt évre itt kellett volna hagynom a színházat. Hétfőtől péntekig minden nap lett volna forgatás, vagyis Prágába kellett volna költöznöm. És úgy nem szívesen mennék el filmezni, hogy ne tudjak mellette színházban játszani. Biztos, hogy kerestem volna egy halom pénzt, három családi házra elegendőt, de ilyen áron nekem nem kell. Úgy hiszem, hogy ott nem tudtam volna boldog lenni. Egy színésznő életében öt év nagyon hosszú idő. Akár a karrier, akár a család szempontjából. Tehát én úgy gondoltam, hogy ezt most kihagyom. A szerepajánlat úgy jött, hogy főiskolás koromban voltam egy másik film válogatásán, és az ügynökségen megmaradt az anyagom. S emellett a főiskola negyedik évében részt vettünk Prágában a cseh és szlovák színművészeti főiskolások Zlomväz nevű fesztiválján, amelyet Csehov Platonovjával meg is nyertük. Ott látott a sorozat rendezője, és a válogatáson készült anyag, illetve a látottak alapján keresett meg. A forgatás most május elsején kezdődik, nekem tehát két hónap alatt kellett volna itt mindent felszámolnom. Mérlegeltem, és úgy döntöttem, hogy nekem ez most nem éri meg. Több kollégám is mondta, hogy hülye vagyok, amiért nem vállalom el, de én még nem csömörlöttem meg a színháztól. Tudom, hogy vannak olyan színészek, akik már belefáradtak, és nincs színpadi ambíciójuk, de én még játszani szeretnék. Sokat, és még többet. Persze, mellette nagyon szívesen kipróbálnám magam filmen, reklámban, bárhol, de az első helyen a színház áll. A prágaiakkal végül abban egyeztünk meg, hogy ha már a főszerepet nem vállalom, majd eldönti a stáb, egy kisebb szerepben volna-e rám szükségük. Ez majd kiderül. Tény, hogy nem örültek, mondták, hogy gondoljam meg, mert egy sorozat hatalmas lehetőség, megismerik az arcomat, és további felkéréseket hoz majd... Szerintem ezek nagyon bizonytalan felvetések.

A boldogság esetedben azt is jelenti, hogy a párod Tóth Tibor, a Jókai Színház igazgatója...

Ami a magánéletemet illeti, igen, ami viszont a színházat, hát nem egészen. Nem minden esetben szerencsés dolog, hogy a párom a főnököm is egyben.

Jó, akkor rugaszkodjunk el másképp. Van színész példaképed, illetve olyasvalaki, akivel szívesen játszanál együtt színpadon vagy filmen?

Rengeteg nagyszerű színészt ismerek, sok fantasztikus alakítást láttam már. Nagyon szeretem például Nagy-Kálózy Esztert, Für Anikót, Mácsai Pált, Kováts Adélt. Velük szívesen játszanék, de azt hiszem, ezek a dolgok az álmok birodalmába tartoznak. Nincs külön példaképem, minden figurát úgy próbálok megfogalmazni, hogy egy kicsit én is legyek. A színpadon számomra a partner szeme a legfontosabb. Hogy ha egy dialógus során belenézek a másik szemébe, akkor onnan impulzusokat kapok, amiből építkezhetek, illetve válaszolhatok neki. Ez által telítődnek meg élettel és energiával a mondatok, a gesztusok, így válik élővé a dialógus. A próbafolyamat is a rendezőtől és a partnerektől lesz jó vagy kevésbé élvezetes. És persze attól, hogy jó-e az anyag, amivel foglalkozunk. Az Ármány és szerelem próbáiról, illetve Görög Lászlóról például szerintem mindenkinek, aki részese volt a produkciónak, csak pozitív emlékei vannak. Ő egy csodálatos, okos és művelt színész-rendező, aki pontosan tudja, hogy mit akar. Már az első olvasópróbára úgy jött, hogy konkrétan tudta, melyik mondat mögött milyen értelmezési tartalmak vannak. Minden egyes próbát nagyon élveztem, mert egy csomó új dolgot mondott a figuráról, a megoldásokról, a helyzetekről. Én tipikusan az az ember vagyok, aki állandóan kételkedik. Ha tegnap még úgy is tűnt, hogy sikerült valami, ma már úgy érzem, talán mégse. Hogy esetleg mégis máshogy kellett volna. Irigylem azokat az embereket, akiknek nagy önbizalmuk van. Mert én ebben nem bővelkedem. A színészi pálya olyan, hogy nem elég, ha ma száz százalékra teljesítesz, holnap ennél még többet kell nyújtanod.

Mennyire befolyásol egy-egy szerep? Hat rád, formálja az egyéniségedet?

Ha új szerepet próbálok, állandóan „velem van”. Mosogatás, takarítás, bevásárlás közben, az utcán, a fürdőszobában, mindenütt. Gondolkodom a figura életén, a kapcsolatain, hogy mi motiválja a cselekedeteit. Amikor egy adott szerepet próbálok, az a nap huszonnégy óráját kitölti. S ez ugyanúgy formálja az embert, a lelkivilágát, a gondolkodását, mint ha elolvas egy könyvet. Megismer egy új szemléletet, egy másfajta élettapasztalatot. Minden szerepben megvan az a szépség, az a pozitív vagy negatív tartalom, ami az ember egész lényére kihat. A főpróbahéten aztán már más dimenzióba ér az ember. Olyankor nagyon le tudok merülni. Főleg szellemileg fáradok el, izgulok, hogy sikerült-e megoldani a szerepet, és hiába játszom közben más előadásokban is, az agyam már az új bemutatón jár. Utána viszont, ha van egy-két szabad napom, úgy kipihenem magam, hogy ismét teljes bedobással, kedvvel, erővel és energiával tudok dolgozni. A kolléganőkkel éppen arról beszélgettünk, hogy főpróbahéten mindenki lakása úgy fest, akár egy szemétlerakat. Már nincs egy tiszta zokni, egy elmosott tányér... És bemutató után nagyon jólesik takarítani, mosni, vasalni. Én különben is abszolút rendszerető ember vagyok. S a mi időbeosztásunk mellett másféle kikapcsolódásra nem is igen futja. Én azt fájlalom a legjobban, hogy abba kellett hagynom a néptáncot. Még gimnazistaként két évig táncoltam a komáromi Hajósban, utána egy évig Veszprémben, a Bakony Táncegyüttesben, majd pedig Budapesten, a Bartók Táncegyüttes utánpótlás-csapatában. Lehet, hogy egy darabban egyszer majd szükség lesz a néptáncra is... Egyetlen dolog van, amire minden körülmények között ügyelek: hogy az emberi kapcsolataim működjenek. Hogy találkozzam a barátaimmal, hogy rendszeresen felkeressem a családom tagjait. Ezeket a kötelékeket nem tudja pótolni semmi.