A történelmi emlékezet fontos műve

A problémáról és a korszakról folyó vitát olykor megnehezítik azok az események, amelyek mindezt megelőzték. De ha mi itt Szlovákiában szembe akarunk nézni ezzel a problémával, akkor számomra az a mérvadó, amit Szlovákia katolikus püspökei nevében Pavol Jantausch püspök ír a Megbízottak Testülete Elnöki Hivatalának: „... Elismerjük, a szlovákokkal Magyarországon is keményen bánnak, de ez nem ok arra, hogy mi is így cselekedjünk, vagyis keménységre keménységgel válaszoljunk. Ez nem humánus, ez nem igazságos.” (608. oldal) Vadkerty Katalin A kitelepítéstől a reszlovakizációig című könyve éppen a maga vaskossá azt jelképezi, hogy őt, illetve ezt a problémát nem lehet nem észrevenni. Hogy ehhez a súlyos témához is az igazság és az alázat szellemében kell közelíteni. És ezért ugyancsak gratuláció és köszönet illeti Vadkerty Katalint.

VADKERTY KATALIN:

Vadkerty KatalinSomogyi Tibor felvételeiMeglepett, hogy nekem ítélték a Dominik Tatarka-díjat. Azért is, mert olyan időszakban történt ez, amikor a szlovák politikai elit egy része a pillanatnyi politikai sikere érdekében időről időre előhúzza az úgynevezett magyar kártyát, amely feléleszti a gyűlöletet a szlovákiai magyarok iránt, de nem csupán irántuk. Azt, hogy könyvemet ezzel a díjjal tüntették ki, ennek a politikai gyakorlatnak az európai szintű kritikájának tekintem.

A szlovák értelmiség azon demokratikus csoportjának létezése és aktív tevékenysége, amely így fejezi ki egyet nem értését a nacionalizmus megnyilvánulásaival szemben, nem csupán Szlovákia magyar nemzetiségű állampolgárai számára jelent reményt, hanem azoknak a szlovákoknak is, akik azt várják, hogy megszűnik a politikai manipuláció többnemzetiségű államunk polgárainak nemzeti érzésével.

Ez az átalakulás, újjászületés nem lesz sem egyszerű, sem pedig gyors. De ha évszázados ellenségek, mint például a németek és a franciák, kezet tudtak nyújtani egymásnak, miért ne lennénk rá képesek mi is? A kérdés az, hogyan és mivel kezdjük a tényleges megbékélést? A németek és a franciák a neveléssel, az iskolai oktatással kezdték. Eltüntették a tankönyvekből a hamis tényeket, a féligazságokat, a másik nemzetre vonatkozó rágalmazásokat és az eredmény megmutatkozott. Jó lenne, ha valami hasonlót kezdenénk el mi is, a szlovák–magyar kapcsolatokban. Nincs sok időnk, hiszen az új Európában új lehetőségek várnak ránk, ugyanakkor új kötelességek is.

A nacionalista érzelmek minden polgárt érintenek. Dominik Tatarka nacionalizmushoz való viszonyát a kor befolyásolta. Elítélte a „plébános köztársaság” nacionalizmusát, de mivel – a Pravda és a Národná obroda szerkesztőjeként – hitt a társadalom irányítása szovjet modelljének igazságosságában, egyetértett a magyarellenes intézkedésekkel. A háború utáni eksztázisban egyetértett a csehek és szlovákok közös szláv államának létrehozásával a Kassai Kormányprogramban kodifikált módszer által. Tette ezt annak ellenére, hogy ismerte a nyugati győztes hatalmak álláspontját a magyarkérdésben, s azt is, hogy az angol diplomácia már 1942-ben kijelentette, hogy a magyarok azok nem németek. Aztán néhány évvel később – mint művelt frankofil, aki személyesen élte meg a francia demokrácia működését – leleplezte a szocialista valóság igazi arcát. Kijózanodásának első fázisában „emberivé” akarta tenni a már létező rezsimet, ám csalódnia kellett benne és disszidenssé vált. Viszonylag rövid idő alatt elveszítette barátainak a többségét, a társadalom perifériájára sodródott. Elveszítette egzisztenciális alapjait, ugyanúgy, ahogy 1945 után a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség.

Ha Dominik Tatarka sorsára gondolok, Deák Ferencnek, az osztrák–magyar kiegyezés atyjának is nevezett magyar politikus szavai jutnak eszembe, aki arra figyelmeztette kollégáit: a rosszul begombolt mellényt újra kell gombolni. Ma láthatjuk, hogy 1945-ben Dominik Tatarka roszszul gombolta be azt a bizonyos mentét. A múlt század hatvanas éveiben ugyan kigombolta, de a sors nem adott neki lehetőséget arra, hogy jól gombolja be újra. Bizonyos feladatok megvalósítását, például a szlovák–magyar kiegyezés feladatát, ránk testálta.

FRANTIŠEK MIKLOŠKO:

František Mikloško Hölgyeim és uraim!

A huszadik századot különféleképpen kezdik megnevezni. Nevezték már a tudomány, a két szörnyű világháború, a két totalitárius rendszer évszázadának, továbbá az Egyesült Nemzetek Szervezete megalapítása évszázadának és hasonló neveken. Ritkán hallottam azonban, hogy a huszadik századot valaki az etnikai vagy a kisebbségi tisztogatás századának nevezte volna.

Ha etnikai tisztogatásról beszélnek, akkor többnyire totalitárius rendszerrel, a kommunizmussal és a nácizmussal kapcsolatban. Igaz, hogy a kommunizmust olyan etnikai tisztogatások kísérték, mint a krími tatárok kitelepítése és nagy többségük likvidálása a múlt század húszas éveiben, és más nemzetek, mint a litvánok, a lettek, az észtek tömeges áttelepítése a Szovjetunión belül, és én ezekhez a – nem etnikai – tisztogatásokhoz sorolnám a több száz éves kolostorok lerombolását is, amelyre 1950-ben került sor Csehszlovákiában. A nácizmus nem titkolta, hogy a faji felsőbbrendűség elvét vallja, amelynek legdrasztikusabb bizonyítéka a zsidó holokauszt volt, valamint a cigány holokauszt, és ha a második világháború másképp végződött volna, senki nem tudja, hogy valamilyen értelemben ki lett volna a következő. Ehhez az időszakhoz sorolnám – bár nem faji okok miatt –, a szlovákok kitelepítését Dél-Szlovákiából a bécsi döntést követően.

De az az állítás, hogy az etnikai tisztogatások két totalitárius rendszer következményei voltak, nem egészen helyes, mert beszélhetünk számos más problémáról: a törökök 1914-ben tömegmészárlást végeztek az örmények között, a lengyelek kitelepítették a sziléziai németeket, a csehszlovák kormány a kárpáti és a szudétanémeteket, a magyar kormány a Magyarországon élő németeket, és itt van a csehszlovákiai, pontosabban a szlovákiai magyarok kérdése, akiket kitelepítettek, és megfosztották őket állampolgári jogaiktól és vagyonuktól. Ezek a kollektív bűnösség jegyében zajló kitelepítések abban a Csehszlovákiában történtek, amelyről Beneš államelnök és Masaryk külügyminiszter abban az időben úgy beszéltek külföldön, mint az európai demokrácia utolsó kelet-európai bástyájáról.

Arról, hogy a magyarok kitelepítését abban az időben nem tekintették igazságosnak, Pavol Jantausch nagyszombati püspök levele is tanúskodik, melyet a szlovák katolikus püspökök nevében írt a Megbízottak Testülete Elnöki Hivatalának. Hogy az etnikai tisztogatások nem csupán a huszadik század totalitárius rendszereinek velejárói voltak, azt a huszonegyedik század elején a volt Jugoszlávia esete is bizonyítja, és nemcsak Milosevics, hanem Koszovó és az ország más nemzeteinek tragikus sorsa is.

Peter Zajac azt állítja, hogy ezeknek a tisztogatásoknak az alapja a nemzetek önrendelkezési jogáról szóló doktrína, amelyet Wilson amerikai elnök hirdetett meg 1918-ban.

Nem boncolom tovább a témát, de érdekes lenne kutatni ezeknek a nagy tragédiáknak a történelmi és politikai okait.

Mi is történt valójában? Képzeljük el, hogy valamelyik szlovákiai zsinagógában évszázadokon keresztül szóltak a szent sábesz napján az imádságok, a dalok, és égtek a gyertyák. Aztán szinte egyik pillanatról a másikra csend lett és üresség. A következményeket számomra többek között a losonci zsinagóga állapota jellemzi. Képzeljük el, hogy azokra a városokra, településekre, ahol ugyancsak évszázadokon keresztül kárpáti vagy szudétanémetek éltek, fejlesztették az építészetüket, kultúrájukat, mesterségeiket, egy éjszakán szintén csend borult. És bár a kitelepített németek sorsa nem volt olyan kegyetlen, mint a zsidóké, azokon a helyeken, amelyek itt maradtak utánuk, ugyanúgy érződik helyrehozhatatlan hiányuk. Ugyanilyen drámát kellett átélniük, és részlegesen át is élték a szlovákiai magyarok (de erről külön szeretnék beszélni), akárcsak a Dél-Szlovákiában élő szlovákok 1938 októbere után.

Mit nyertek vajon azok az országok, amelyekben ilyen dolgok történtek? Ürességet, amelyet semmivel nem lehet betölteni. Elvesztették multikulturális jellegüket, amely mindig egyik mozgatóeleme volt ennek a régiónak, és kérdés, hogy milyen szellemi és történelmi következmények várnak még rájuk ebben az értelemben?

Ezeken a kérdéseken töprengve került az asztalunkra Vadkerty Katalin A kitelepítéstől a reszlovakizációig (Maďarská otázka v Československu) című könyve, amelyet a Kalligram Kiadó jelentetett meg 2002-ben, s amelyet a 2002-es év Dominik Tatarka-díjával tüntettek ki. A könyv 863 oldalas. A szerző 1990 óta dolgozott rajta. 578 oldalon az 1945–1948 közötti, a szlovákiai magyarokat érintő eseményeket írja le, a fennmaradó oldalakon pedig a témára vonatkozó valamennyi lényeges memorandumot és dokumentumot. A könyv, mint minden történelmi munka, történészek vitáját válthatja ki. Mindettől függetlenül hatalmas műről van szó, amely rendkívül fontos a történelmi emlékezet számára, valamint azért is, hogy szembe tudjunk nézni történelmünknek ezzel a fejezetével. Ezért is joggal kapta meg ezt a nívós szlovák díjat.

A szlovákiai magyarok sorsa 1945 és 1948 között, az állampolgári jogok elvesztése, a vagyon elvesztése, a cseh határvidékre, majd a Magyarországra való kitelepítésükre irányuló igyekezet. Másodrangú állampolgárok élete, bizonytalan jövővel, tele nélkülözéssel és megaláztatással.