A szobor kődarabjai

Az eddigi egyedüli, 1957 januárjából származó támpont alapján minden bizonnyal pár hónappal korábban, 1956 viharos őszén. S ez nem volt mentes a hatalom fondorlataitól. Míg az Új Szó Magyarországra szánt különszámainak öszszeállítói Petőfi-versek közlésével, a költő szellemét kiforgatva igyekeztek meghamisítani az októberi felkelés igazi értelmét, a ligetfalui ősi park lombjukat hullató fái között nagy titokban, a nyilvánosság kizárásával állították fel Fadrusz János tanítványának műalkotását.

A pozsonyi magyarok március 15-én a ligeti parkba zarándokolva – ami valamiféle furcsa féllegális, a hatalom részéről úgy-ahogy megtűrt aktushoz hasonlított – abban a hitben tiszteleghettek a költő szobra előtt, hogy az valamikor az ötvenes évek elején került oda. Az emlékezetben ugyanis ez összekapcsolódott Fábry Zoltánnak 1954 nyarán, az Új Szóban napvilágot látott, Szalatnai Rezső Petőfi Pozsonyban címmel megjelent, rendkívül érdekfeszítő könyvéről írt meleghangú méltatásával. „A Petőfi-szobor kődarabjai csak akkor állhatnak össze, ha ez a szabadság és béke egyformán és minden súrlódást mulasztón él mindnyájunkban. Előbb ezt kell elérni, és erre kell törekedni. Ez az egyetlen út és mód, mely feltétlen következetességgel elvezet a pozsonyi Petőfi-szoborhoz: egy életmű megértésének, megbecsülésének és követésének végleges pozsonyi nyugtájához és igazolásához” – írta Fábry Zoltán. S ebből úgy tűnhetett, hogy legalábbis napirenden van a szobor újrafelállítása. Az viszont valahogy elhomályosult a köztudatban, hogy a cikk újraközlését a Hidak és árkok című, 1957-ben megjelent kötetében kiegészítette egy kurta utóirattal: „A Petőfi-szobor ügye már nem viták tárgya. A szobor ma ott áll legméltóbb helyén: a ligeti fák között!” S az sem keltett figyelmet, hogy Reguli Ernő 1980-ban Budapesten, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban kiadott hézagpótló Fábry-bibliográfiában az említett írást úgy aposztrofálta, hogy az Szalatnai könyvének új kiadásáról és „a pozsonyi Petőfi-szobor sorsáról szól”.

A költő 1920-ban eltávolított szobrának újraállítására a két világháború között is történtek kísérletek. Magát a szobrot a Sarló mozgalom tagjai fedezték fel 1931-ben a pozsonyi városmajori marhaistállóban. Az ötvenes évek elején a Sarlóról – a mozgalom megítélésével kapcsolatos ugyancsak ellentmondásos helyzetben – az akkor felnövekvő fiatal magyar értelmiségi nemzedékek alighanem keveset tudtak. A Sarló a DAV testvérszervezetének számított, megalakulását a szlovák baloldali értelmiség nevében Ladislav Novomeský köszöntötte a Fábry Zoltán szerkesztette Az Út hasábjain. Novomeskýt akkor már börtönbe juttatta a gottwaldi és Široký-féle hatalom. ĺgy ha az úgynevezett „burzsoá nacionalistáknak” a hatvanas évek elején történt rehabilitálásáig a sarlósokról említés történt némely közleményekben, azt annak lehetett betudni, hogy a cenzorok „műveltségébe” a Sarló és a DAV közötti összefüggés úgymond nem fért bele. Szalatnai Rezső viszont az említett könyvében felelevenítette a sarlósok tettét, azt, hogy feltörték az istállóba került szobor faburkolatát s koszorút helyeztek a megcsonkított márványalakra. Sőt, közzétették azt a korabeli, gyenge minőségű fényképfelvételt is, mely még inkább felnyitott koporsó megörökítéseként hatott. A köztársasági elnök adományából létesített úgynevezett Masaryk Akadémia tagjai 1934-ben a székház udvarán akarták elhelyezni a szobrot.

A harmincas évek második felében, amikor a csehszlovákiai magyar baloldal törekvéseinek előterébe került az antifasiszta egységfront kialakítása, a hasonló szellemben létrejött Magyar Fiatalok Szövetsége nagy lendülettel szorgalmazta a szlovákiai magyarság Petőfi-kultuszának ápolását. Ezeknek a kezdeményezéseknek a hatása – a Petőfi pozsonyi szobrának újrafelállítására irányuló kezdeményezések kapcsán – a magyar polgári pártokra és a szlovák értelmiségi közegre is kiterjedt. A pozsonyi városi tanácsban két magyar agrárpárti és a hozzájuk csatlakozó, szintén kormánypárti szociáldemokrata képviselő a Petőfi-szobor újbóli felállítását indítványozó kérelmet nyújtott be. Ennek hátterében nyilván az is szerepet játszott, hogy az agrárpárt főkorifeusa, az immár miniszterelnöki posztot betöltő Milan Hodža is támogatta, minthogy a német veszéllyel szemben a dunai államok közeledését szorgalmazva rugalmasabb lépéseket próbált tenni Magyarország irányában. Alighanem ilyen megfontolásból tartott magyar nyelvű beszédet a komáromi Jókai-szobor alapkőletételénél, majd Érsekújvárott. A kormánypárti és az ellenzéki magyar pártok közötti ellentétek eleve gátat gördítettek a kezdeményezés útjába, mely végül is meghiúsult. Ugyanakkor áldatlan vitákba torkollott, melyek felszínre hozták a szlovák értelmiség körében Petőfi személyének megítélését illetően a származása körüli torzításokat és magyarellenességet, kihasználva az egykori és a korabeli konzervatív magyar értelmezések miatti felháborodásokat is.

Ez idő tájt szlovák baloldali körökben a reveláció erejével hatott Illyés Gyula Petőfi-könyvének megjelenése, amely főként Ladislav Novomeský számára szolgált ösztönzésül. ĺgy nem véletlen, hogy az 1948-as fordulatot követően Novomeský mint kulturális és oktatásügyi megbízott adta meg a szlovák Petőfi-kép tisztulásának alapvonásait. Novomeský írásában Petőfi forradalmiságát emelte ki, ami viszont magán viselte az akkor formálódó hagyománykép tehertételeit, miszerint a megelőző korok haladó értekei a kommunista eszmeiségben csúcsosodnak ki. ĺgy Petőfi világszabadság-eszméje egyfajta előképül szolgált a szocialista internacionalizmus doktrínájához. Ezen az alapon roppant torzulások is születhettek, az olyan fajta, a szlovákiai magyar sajtóban is elszaporodott szólamok szellemében, hogy „Petőfi korának bolsevikja volt”. De alapvetően utat nyitott Petőfi személyiségének elmélyült megítéléséhez és vizsgálatához. Az 1848-as forradalom 150. évfordulója kedvező légkört teremtett a Petőfi forradalmiságában megtestesülő, népeket összekötő hatóérő kibontakozása számára. A költő alakja, ahogy azt Csukás István írja Petőfi a szlovákoknál című könyvében, „a közvetítés vonalába” került. A filmesztéta Balázs Béla, aki ez idő tájt előadásokat tartott a prágai filmfőiskolán, magyar, szlovák és román koprodukcióban megvalósuló film elkészítésének javaslatával állt elő, ami Novomeský részéről kedvező fogadtatásban részesült. A kezdeményezés azonban meghiúsult. Emil Boleslav Lukáč fordításában 1951-ben megjelent önálló kötetként Az apostol. A költő születésének 130. évfordulójára napvilágot látott Ján Smrek reprezentatív Petőfi-kötete. Úgy tűnhetett, hogy 1954-re, amikor a szlovákiai olvasókhoz eljutott Szalatnai könyve, a politikai helyzet lehetővé teszi a szobor újbóli felállítását. Nem így történt. S ebbe alighanem belejátszhatott, hogy 1953 decemberében Szlovákia Kommunista Pártjának vezető titkára a központi bizottság ülésén a szlovákiai magyar vezetés számára váratlanul hatalmas kirohanást intézett, követelve a „burzsoá nacionalizmus elleni harc” felerősítését a szlovákiai magyarok körében.

Felvetődhet a kérdés, vajon honnan származott az ötlet, hogy a szobrot Ligetfaluban kell felállítani. A sugalmazás értelemszerűen Magyarországról, Szalatnaitól is jöhetett, nemkülönben Peéry Rezsőtől. De valószínűleg Lőrincz Gyula is közreműködhetett benne, annak ellenére, hogy velük szemben, szociáldemokrata múltjuk miatt ugyancsak ellenszenvet táplált. Lőrincz ugyanis együttműködött a népfront-szellemiségű Magyar Nap szerkesztőivel. S ott jelent meg 1938-ban az a közlemény, hogy a pozsonyi Városszépítő Egyesület nevében dr. Limbacher Jenő (azaz Peéry Rezső édesapja), a ligeti Rosarium (rózsalugas) megteremtője előterjesztette azt a javaslatát, mely szerint „a nagy lírikus szobra a ligeti Rozáriumban állíttassék fel”. 1956 őszén a rózsaliget már nem létezett. A Hétben megjelent D-s jelzetű, Dénes György tollából származó költő ihletettségű írás azt a még utolsó színeit őrző őszi park titokzatosságát idézte, amikor a kanyargó utakon „magányos emberek keresik széthullt álmaikat.” S az elégikus hangvételből akár kiérezhető a levert felkelés miatti, a lélek legbensőbb rezdüléseibe szorult fájdalom is.

Nem maradt fenn dokumentum a szobor elhelyezéséről; Dénes György jegyzetére is Szőke József hívta fel a figyelmet a szobornak a Medikus-kertbe történt átköltöztetése során. Az utána megindult levéltári kutatás mindmáig eredménytelen maradt. S alighanem ez a helyzet az ügyben is, hogy a szoborra a későbbiek folyamán újabb viszontagságok vártak. Azon túl is, hogy többször megcsonkították, még szerényebb elhelyezést is kieszeltek számára, amelyről számos apró részletet tud Pozsony történetének jeles ismerője, Mayer Judit.

Úgy hihetnénk, hogy a szobor a belvárosban megmenekülhet a rongálók kezétől. Sajnos, ama Fábry Zoltán által emlegetett kődarabok a lelkekben még mindig nem álltak teljesen össze.