A szellemi gyújtogató

Két héttel később a budapesti Újlipótvárosban a Magyarok Nyilai Nemzeti Felszabadító Hadsereg molotov-koktélos merényletet követett el egy jegyiroda ellen azért, mert szerintük ott nem szolgáltak ki egy „nemzeti” zenekar koncertjére jegyet vásárolni kívánó „magyar lányt”. Utóbbi jelzők hangsúlyozása Magyarországon mást jelent, mint a határon túl: azt, hogy „nem zsidó”, „nem cigány” és „nem liberális”. Április 6-án egy szélsőséges blogger provokatív módon villámcsődületet hirdetett a helyszínre; arra hívta fel a „nemzeti érzelmű fiatalokat” hogy vonuljanak a jegyirodához, és vásároljanak „nemzeti érzelmű” rendezvényekre jegyeket. A jegyiroda abban a kerületben található, ahol a legtöbb zsidó származású ember él, és amely tőszomszédságában 1944–1945 fordulóján sorozatos gyilkosságokat követtek el a „nemzeti érzelmű” fiatalok elődei. Az akció kudarcot vallott ugyan, mivel csak 30-50 fő gyűlt össze, és őket több száz ellentüntető várta. Későbbre azonban újabb tüntetést hirdettek meg. A provokációk eszkalálódása nyilvánvaló.

Mi vezetett ide? Sajnos, már nem tudom elintézni a kérdést azzal, hogy minden országban van néhány százalék elmebeteg. Komolyabb bajokról van szó.

Bayer Zsolt, a Fidesz egyik meghatározó ideológusa február 4-én a volt szocialista nagyiparos és jelenlegi fideszes milliárdos Széles Gábor által pénzelt Magyar Hírlapban akaratlanul is önleleplező nyíltsággal tárta az olvasó elé az említett bajok eredőjét. Cikke Kóka János SZDSZ-es volt miniszterhez írt nyílt levél volt. Fő üzenete a második bekezdésben található: „Kedves János, téged is gyűlöllek. Persze nem lenne túl nagy erőfeszítés ezt a tényt becsomagolni, politikailag korrekté tenni, de már nincs kedvem hozzá. Nincs kedvem a politikai korrektséghez, ugyanis az éppúgy elmebaj és hazugság, mint ti magatok.”

Bayer írása szerint a Gyurcsány-kormány a magyar nemzet elleni bűnszövetkezet, amelynek fő célja az állam és a nemzet gerincének megroppantása. Az effajta kormánykritika Kelet-Európában sajnos nem példátlan, bár eléggé elgondolkodtató. Ameny?nyiben ugyanis az ilyen mondatok nem jelentenek politikai felelőtlenséget, akkor érthetőek azok a szenvedélyek, amelyek 2006. szeptember 19-e óta a magyar főváros utcáin öltenek testet. Ha a politikai ellenfélről effajta aljasságok feltételezhetőek, akkor legalábbis bocsánatos bűn az erre adott reakció, a tévészékház ostroma és kirablása, az utcák eltorlaszolása és a fővárosi gyújtogatások.

Bayer még annál is tovább megy, hogy ezt sugallja. Azzal, hogy nyíltan vállalhatóvá teszi a politikai ellenfél gyűlöletét, a keresztény kultúrkörben alapvető tabut tör meg. „A ti világotok fogja elhozni az új borzalmakat …ti kifosztottátok az államot gátlástalanul és aljasul és amióta az állami vagyon a zsebetekben van, gyűlölitek az államot és harcot folytattok ellene – írja, és hamarosan részletezi is, mire gondol –: a híres-hírhedt berlini kabarékban estéről estére azon röhögött a törzsközönség, hogy kifigurázták Trisztán és Izolda legendáját. Levizelték, kigúnyolták, kiröhögték mindazt, ami a németeknek fontos volt és szent. A cinizmus és a múlttalanság tobzódott minden este Berlin fülledt lokáljaiban. Aztán egy este megjelentek a nagyon szőke, nagyon kék szemű, horogkeresztes karszalagot viselő német fiúk és felismerhetetlen péppé verték a bártulajdonos arcát a pult mögött.”

Ha valaki azt gondolná, hogy Bayer csak véletlenül felejtette el a „nagyon szőke, nagyon kék?szemű német fiúk” differenciáltabb és kritikusabb bemutatását, téved. Gondolatát ugyanis így folytatja: „a magyar társadalom tetszhalott állapotban van még mindig. De egyszer majd felébred. Iszonyatos nap lesz, János, de sajnos elkerülhetetlen. Én már várom.”

Bayer arról is tájékoztat, hogy fog kinézni az általa mazochista örömmel várt „ébredés”: „az út végén majd együtt menetelünk valahová, kedves János, és akkor én rád jobban, sokkal jobban fogok haragudni. Alázat és csend és önvizsgálat, kedves János. Egy nemzettől nem lehet elvenni a kultúráját.”

Az olvasónak csupán már egy kérdése maradhat: Bayer kápóként vagy rabtársként masírozik majd Kóka Jánossal együtt? Jóindulatúan a második verzióból induljunk ki. Logikus, hogy a „na?gyon szőke, nagyon kék szemű” magyar fiúk akcióba lépnek, hiszen Bayer évek óta írja nekik uszító förmedvényeit. Csupán az érthetetlen, hogy miért tesz úgy, mintha a felelősség e „fiúk” gaztetteiért őt nem terhelné.

Az, hogy Bayer politikai ellenfeleiről a legszörnyűbb aljasságokat feltételezi, míg saját oldaláról semmit sem ír, csak azt jelentheti, hogy a Fidesz politikusai ebből a szempontból lényegileg tiszták. Tekintettel négyéves kormányzási ciklusuk tapasztalataira, csak arra gondolhatunk, hogy Bayert egyfajta vallásos rajongás vezeti pártja és saját maga iránt, míg kritikusaiban a Gonosz megtestesülését látja.

Minderről nem lett volna érdemes írni, ha nem Bayer volna az a személy, aki publicisztikájának gondolatait Kövér László és Orbán Viktor visszhangozza, és aki kiemelt vendégként jelent meg nemrégiben a Fidesz húszéves születésnapi rendezvényén. Ez az ember tartja az NSDAP verőlegényeit kulturálisan érzékeny Wagner-rajongóknak, ez az ember hirdeti, hogy a gyűlölet a politikai életben legitim, sőt örvendetes dolog. Ilyen mélyre még a nácik sem tudtak süllyedni. A „kristályéjszaka” 1938-as pogromja után ugyanis rájöttek arra, hogy a gyűlölet felkorbácsolása kontraproduktív (esetleg másokban együttérzést kelt a gyűlölet tárgyai iránt), és ezért a megsemmisítési programot igyekeztek a lakosság elől elrejteni. Csak a kommunisták merték nyíltan kimondani áldozataikra, hogy „ne csak őrizd, gyűlöld”. Azzal, hogy Bayer átveszi ezt a stílust, önleleplező módon bizonyítja, kinek is szellemi gyermeke ő.

Minderre nem szolgálhat mentségül, hogy a Fidesz taktikája nyilvánvaló. Orbán Viktor az általa meghirdetett „egy a tábor, egy a zászló” elv alapján sorozatos gesztusokat tett és tesz a szélsőjobb felé, hogy integrálhassa őket. Példa erre a Nagymagyarország-matricák és -jelvények kóros terjedése a Fidesz rendezvényein, miközben egyetlen jobboldali politikus sem magyarázta meg híveinek, hogy ezeken a jelvényeken mit kellene érteni. Talán határrevíziót? De miért nem az etnikai határokkal? És mi legyen azokkal, akik ezt a revíziót nem akarják? Ezekre a kérdésekre az érintett politikusok azzal térnek ki, hogy ez a jelvény csak történelmi szimbólum. Másoknak azonban minden jel szerint kőkemény realitás. Erről meg lehet győződni, ha valaki beleolvas a magyarországi szélsőjobb honlapjaiba. Ugyanez a helyzet az árpádsávos zászlókkal is, amelyekkel semmi baj sem volt addig, amíg a 23 történelmi zászló között szerepeltek. A zászló azonban önálló életre kelt. Egyrészt azért, mert használói pontosan tudják, hogy ezzel mindenkit provokálnak, aki tudja, hogy ezt önállóan csak a nyilasok használták az utóbbi nyolcszáz évben. Másrészt pedig azért, mert ez a zászló szimbolizálja a nyugati kereszténység és kapitalizmus tagadását. Mindehhez a Fidesz vezetése hallgatólagosan asszisztál, hiszen nem más, mint Orbán Viktor és volt művelődési minisztere, Pokorni Zoltán látogatott el a „nemzeti érzelmű” fiatalokat tömörítő „Magyar Sziget” rendezvényre. Arra a helyre, ahol a szélsőjobb az ideológiai alapkiképzést kapja.

Közben amennyire szükséges, a Fidesz formális antifasiszta gesztusokkal igyekszik az összekacsintást leplezni. Ezek álságosságát azonban ők is látják, miközben már azt is tudják, hogy a mai szélsőjobb már Fidesz-rezisztenssé vált. Nem véletlen, hogy Bayer azt vizionálja, a szélsőjobb csőcselék hatalomra jutása esetén már rájuk sem lesz tekintettel, hiszen a nácik számára minden parlamenti párt egykutya. Akkor majd csakugyan együtt fog menetelni azokkal, akiket korábban gyalázott. És elgondolkodhat azon, miért nem volt addig egy szava sem az ellen, hogy Fidesz rendezvényein állandó kísérőjelenség az árpádsáv és a Nagymagyarország-szimbólum. Ezek jelentése a nyílt utcán teljesen más, mint egy múzeumban vagy magánlakáson. A szélsőségek ma Magyarországon ezekből bújnak elő.

(A szerző történész, jelenleg az 1956-os Intézet munkatársa)