A ritka madár röpte

A kortárs olasz komolyzene extravagáns fenegyerekeként (is) elhíresült, ma már valóságos olasz kultúrikonnak is számító Sylvano Bussotti egy vérbeli uomo universale, sőt több: arbiter elegantiae. Nemcsak kiválóan fest, hanem verseket, novellákat ír, szellemesen műveli a publicisztikát, rendez (hosszabb ideig volt pl. a La Fenice művészeti és a Velencei Biennálé zenei igazgatója), nemcsak a legextrémebb operajelmezek kiagyalója, hanem egyike a legbiztosabb formaérzékű, ugyanakkor a legelegánsabban formabontó alkotóknak. The Rara Requiem című alkotása alaposan feladja a leckét értelmezői számára már a besorolhatóságot illetően is: operaként elképzelt rekviem, vagy esetleg egy nagylélegzetű koreografált kantáta? Egy színpadra állított vokális-szimfonikus remeklés, mint Luciano Berio Edoardo Sangineti verseire komponált Laborintus 2 című alkotása?

A The Rara Requiem mindenesetre a Lorenzaccio című opera része, mely a klasszikus nagyopera paródiájaként is felfogható zenemű: e darab hivatalosan öt felvonásból áll, gyakorlatilag három egységre bomlik. Az utolsó két felvonás (Rinascimento, Eros), azaz a harmadik egység maga a kétrészes rekviem, mely noha Alfred de Musset drámája előtti omaggio kíván lenni, mégsem csak Musset drámájának szövegéből építkezik. A cselekményvezetés és a klasszikus dramaturgia megkívánta kronológia úgy pattan szét, akár a buborék. Az első rész alapozó helyzetjelentés a politikai-szerelmi gyilkosság előkészítése, illetőleg a musset-i világ képbehozása, a második rész Lorenzaccio jellemrajza, illetve reflexiók Musset Lorenzaccio-jellemábrázolására, a harmadik pedig, mely e cd-n hallható, a szerelmi-politikai gyilkosság lírai telítettségű foszlánytablója, illetve valóságos lélektani nyomozás egy a halálba hanyatló, kioltódó emberi tudat érzéki tartományaiban. A mű tehát első fokon kommentár egy drámához, egy életérzéshez, melynek mozgatórugója a reneszánsz kissé lankasztóan romantikus értelmezéséből fakadó irónia. Bussotti úgy szünteti meg a történetiséget, hogy folyamatos jelen időbe kényszeríti azt: muzeális érték nem létezik számára, csupán egy potenciális kelléktár bármikor elővehető darabjaiként hajlandó észlelni a múltból megőrzött relikviákat. A librettó asszociatív montázs, nyelveket és kultúrákat átfogó szövegelés Homérosztól, Michelangelón, Tassón, Baudelaire-n, Rilkén át egészen Sandro Penáig. Szorgos számlálók szerint 23 szerző szövegegységei forrnak össze. Ezra Pound cantóinak világa ez: a kulturális tapasztalat jelenidejűségének magasztalása jellemzi. Ez a sűrítő összegzés nemcsak egy ego befogadóképességének próbatétele, hanem visszatekintő rendszerezés is, Busotti számos zenei citátumot alkalmaz, és saját önidézetekkel is jócskán él (Cinque frammenti all’Italia, Rara [eco seirologico]). Maga a cím is problematikus: a RARA szó jelentése mozgó jelentés: egyrészt a latin ritka madár (rara avis) fordulatot idézi és önéletrajzi jellegű stigmaként működik, ebben az esetben a mű egy önrekviem, melynek tárgya a saját halál tudatának elviselhetetlensége és botránya a test(iség) iróniájának keverése a szakrális tradíció kötöttségeivel. Itt G. Bataille-t célszerű párhuzamul venni: „A szabadszájú tréfálkozás, a hahotázás azt takarja el előlünk, hogy a végső gyönyör és a végső fájdalom azonos: hogy lét és halál, a ragyogó távlatra nyíló tudás és a végletes homály egy és ugyanaz.” Más változat szerint a RARA szó egy monogram megduplázása, nevezetesen Romeo Amidei balett- és táncművészé, akinek a szerző ezt az alkotását (is) dedikálta. Az R. ara, azaz R. oltára értelmezés szintén e kontextusban válik elfogadhatóvá. A nyelv ijesztő uralmáról maga a mű is megnyilatkozik: a rara és a romano szó analízise magában a munkában is jelen van: ROMA, AMOR, ARA, MORT – hangzanak el a hangkombinációk, s már-már az az érzésünk támad a mű egyik katartikus gócpontjában, hogy bármely nyelvi kombinációt hozzuk létre, az megtalálja az emberi nyelvek univerzumában a jelentést. Vagyis jelentés vagy jelentés kicsikarására irányuló igyekezet nélkül nincs is emberi létezés. Az ember ösztönös értelmező, a nyelvi jelek léte, hangzósága, hangzása csupán kombinatorikus játék, s úgy léphetünk át egy-egy idegen nyelvi jelentéstartományba, hogy erről nem is mindig tudunk. A lét mint jelenés, mint jelenlét, illetve az „élet színpada” típusú metaforarendszerek mélyanalíziseként hallgatom ezt a darabot. A test iróniáját a legnehezebb épp a szakrális dimenziók megnyitásakor bemutatni, kivált, ha a nemiség ambivalens megnyilvánulásainak, polimorfizmusának is hangot keres a zene. Bussotti rekviemnek nevezi művét, holott e műfaj szabályait nem tartja be: a szakrális szövegsémák helyett egy modern ember számára fontos irodalmi és kultúrtörténeti szövegmontázs nyitja meg a szakrális teret. Kultikusan hangzik fel egy-egy versfoszlány, s helyébe lép a liturgikus vagy vallási frázisoknak. Ez tesz lehetővé, hogy a halállal való szembenézés egyszersmind a testi lét korlátaiból fakadó tragédia lehessen erősen ironikus felhangokkal. Modern szerzők rekviemjeit idézhetnénk itt fel, de ekkora átértelmezést sehol nem találni. Britten híres Háborús rekviemje egészében véve klasszikus alkotás, Ligeti Requiemje ugyan módosít a szokványos műfaji kötöttségeken (a mű végén pl. a sátán kígyójának sziszegése és egy asztmatikus halálhörgés bizonytalanítja el az emberi lélek értékorientáltságát), de a szakralitás tere marad. Szólhatnánk még ideológiailag kijátszott rekviemekről is (Kabalevszkij vagy Eisler), vagy Tavener Celtic Requiemjét is említhetnénk, melyben a zeneszerző egy kislány halálát vagy talán sokkal inkább a kislány által eljátszott saját halált tematizálja. Bussotti zsenialitása abban rejlik, hogy nem szakrális elemekből teremt egy groteszk, már-már boschi, kiismerhetetlen szakrális teret, ahol a halál botrányát a nyelvi analízisen keresztül ábrázolja. A nyelv mint operahős már a La Passion Selon Sade (A passió Sade szerint) című kamaraoperában megjelent. Az opera nagyrészt Sade márki műveiből vett idézetekből és Louise Labe francia petrarkista reneszánsz költőnő egy pompás, anaforás (minden sor o-val kezdődik) szonettjéből áll össze. A mű egyik meghatározó motívuma az O lesz: a főhősnő, aki a Sade márki regényeiből ismert testvérpár, Justine és Juliette nevét viseli egyszerre, kettős egyéniséget nyer: a köztük lévő O egyrészt a ’vagy’ jelentésű olasz szó rövidítése is lehet, másrészt Pauline Réage O története című szadomazochisztikus regényére is utal. A mű lényegében happeningnek is minősíthető, nem áll össze egy karakteres, minden vonatkozásban követhető eseménysor. A The Rara Requiem zenéje bámulatosan plasztikus, Bussotti öszszegző karakterű megnyilvánulása, melybe a posztmodern idézés- és allúziótechnika, illetve önreflexív kommentárjelleg éppúgy belefér, mint a szerializmus és az indeterminizmus kapcsolatát boncolgató zenei eszmefuttatások, vagy a klasszikus vokális műformák avantgárd áthangolása. Maradandó élmény hallani, ahogy Luisa Castellani kiváló mezzoszopránja ragyogó ellenpólusává lesz a ridegebb, fegyelmezettebb hangú Roberto Abbondanzának (basszus). Ezio Di Cesare tenorja szintén figyelmet érdemel. Bussotti zenéje feneketlen mélységet nyit: a már-már betegessé váló szenzualitás poémájává nemesedik, s e ponton osztom Mario Bortolotto nézetét, miszerint szinte paradox módon Bussotti zenéje az „edonismo sonoro”, azaz a hangzatos hedonizmus nagyszerű megnyilvánulása. A La Fenice zenekarát Arturo Tamayo vezényli.

(Sylvano Bussotti: The Rara Requiem, Col Legno, CD, 2005)