A nyolcasok éve: A jogfosztottságtól a közös élményig

Aztán további húsznak ahhoz, hogy a szlovákiai magyar kisebbség fontos társadalmi események katalizátorává váljon.

A szlovák és cseh sajtóban „nyolcasok éveként” jellemzett 2018-as esztendő a szlovákiai magyarok számára is szimbolikus jelentőséggel bír: Csehszlovákia létrejöttével és a trianoni határok meghúzásával száz éve beszélhetünk szlovákiai magyarságról. Visszatekintésünk első felében az első közös évfordulókat vettük számba, és eljutottunk 1948-ig, addig a lélektani fordulópontig, mely után a szlovákiai magyarok legnagyobb része már nem reménykedik abban, amiben a két világháború között: az előbb vagy utóbb bekövetkező revízióban.

Húsz év tavaszig

1948 után a szlovákiai magyarságnak egyszerre kellett feldolgoznia a kisebbségi sorsot és a kommunista rendszert. Simon Attila történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója szerint nemzeti szempontból az 50-es évek bizonyos tekintetben előrelépést jelentettek az 1945–1948-as jogfosztottság és etnikai tisztogatások után – létező dolog a kétnyelvűség, több magyar lap jelenik meg, létrejön a Csemadok és kiterjedt magyar iskolahálózat alakul ki az országban. „Ezek miatt hajlamosak vagyunk elfeledkezni a diktatúráról, a munkatáborokról, melyek ugyanúgy sújtották a magyarokat is, mint a cseheket és a szlovákokat” – mondta Simon Attila. Az 1948–1968-as időszakot végig egyfajta kétarcúság jellemezte, ennek példája a Csemadok. „Létrejötte nagyon pozitív dolog volt, de azt is tudni kell, hogy a párt azért hozta létre a szervezetet, hogy elérje a magyar választókat, és hatékonyan tudja közvetíteni a propagandát körükben” – magyarázza Simon. A Csemadok vezetése pedig ugyan véghezvitte, amire utasították, de a szervezet végső soron mindig azt jelentette a szlovákiai magyaroknak, hogy megélhetik a magyar kultúrát.

A mi forradalmunk is

Fontos fordulópont volt 1956 is a szlovákiai magyarság életében. Ekkoriban Simon szerint a szlovákiai magyarok még nagyon erősen figyeltek a magyarországi történésekre. Többségük szlovákul és csehül nem nagyon értett vagy olvasott – a magyar rádiót hallgatták, a magyar sajtóból tájékozódtak. Emiatt azonosulni tudtak az 1956-os magyar forradalommal, és magukénak érezték. A forradalom öntudatuk szempontjából is fontos volt: hiszen magyarként addig a kollektív bűnösség és a fasizmus bélyege terhelte őket, ám 1956-ban a kis magyar nemzet a forradalom során a világ akkori legnagyobb szárazföldi hatalmával dacolt, komoly bátorságról téve tanúbizonyságot.

A csehszlovák kormányzat ezt nem nézte jó szemmel, mondja Simon, rámutatva, az itteni propaganda arra törekedett, hogy elidegenítse a csehszlovákiai magyarokat a magyarországi eseményektől. Azzal, hogy bemutatták a harcokat a vérengzést, bizonyos mértékben sikerrel is jártak. Sokakkal elhitették, hogy jobb élni Csehszlovákiában, itt ugyanis nincsenek ilyen problémák. A kommunista párt később a magyar sajtótól is igyekezett elvágni a szlovákiai magyarokat: azt akarták, hogy az itteni sajtóból tájékozódjanak.

1968 – közös élmény

Csehszlovákia elfogadását a helyi magyarság számára mégsem a propaganda, hanem – fél évszázad után – az első igazi közös társadalmi élmény tette könnyebbé: a prágai tavasz. Ennek előbb vagy utóbb be kellett következnie, hiszen Csehszlovákia sok tekintetben túl sokáig túl jó kisdiákja volt a Szovjetuniónak. A szovjet befolyás akkora volt, és olyan félelemkeltő a pártvezetés körében, hogy például még az oroszoknál is tovább titokban tartották Hruscsov sztálinizmust és Sztálin bűneit elítélő nyilatkozatát...

Aztán engedett a kommunista gerontokrácia, és Alexander Dubček került a párt élére, aki bizonytalannak és gyengének tűnő politikusból az 1968 tavaszán elinduló változások mozgatórugójává vált az emberek szemében – a magyarokéban is. „Eddig mindent fordított előjellel éltünk meg – 1918-at, 1938-at, 1945-öt és 48-at is” – mondja Simon Attila. A prágai tavasz azonban közös, pozitív élmény volt, amely egy elfogadhatóbb, élhetőbb Csehszlovákia képét vetítette előre a szlovákiai magyarok számára. „Amit Dubčekék elindítottak, az a szlovákiai magyarok számára is pozitív előjelű dolog volt. A Csemadok például 1968-ban be tudja tölteni azt a szerepét, amire hivatott volt – mivel nincs magyar párt, gyakorlatilag a Csemadok a szlovákiai magyar érdekképviselet” – magyarázza Simon. S a Csemadok kért, javasolt is, abból kiindulva, hogy a szlovákiai magyarok nem élveznek teljes egyenjogúságot a csehek és a szlovákok közös államában. Egyebek mellett a nemzetiségek jogi helyzetének törvényi meghatározását, képviseleti szerveket, a nemzetiségek teljes egyenjogúságának alkotmányi rögzítését, az 1945 utáni, magyarokat érintő törvények felülvizsgálatát és egyfajta oktatási autonómiát is. „Ezek jogos követelések voltak, ám a szlovákok nem voltak ehhez hozzászokva” – mondja Simon Attila.

Akik örültek a tankoknak

Emiatt pedig fellángolnak a szlovák–magyar nemzetiségi ellentétek is a szlovák–cseh ellentétek mellé – melyeket az addig az internacionalizmus függönye mögé rejtettek. A szlovák sajtóban éles magyarellenes cikkek jelennek meg, revizionizmussal vádolva a magyarokat.

Aztán augusztusban jönnek a tankok. Elkerülhetetlen volt, hogy a „testvéri nemzetek” megmentsék Csehszlovákiát a demokratikus változásoktól – a közös pozitív élményt pedig felváltotta a közös negatív élmény. „A szlovákiai magyar társadalmon belül vannak olyanok is, akik örülnek a tankoknak, mert azok visszahozzák azt a korábbi időszakot, amikor ilyen ellentétek nincsenek, és látszólagos béke van a nemzetiségek között” – mondja Simon Attila.

Bár a prágai tavaszt végül leverték, és a nemzetiségi feszültségek is újra megjelentek, a szlovákiai magyarság fokozatosan egyre több dologgal tud azonosulni Csehszlovákiával kapcsolatban.

1989 – a kakukktojás

Valóban, 1989 tulajdonképpen nem „nyolcas év”, ám a sorba mindenképpen beleillik – egyfajta folytatása 1968-nak, és szlovákiai magyar szempontból túl is mutat rajta. 1968-ban ugyanis a szlovákiai magyarok egyénileg vagy csoportként nem tudtak ott lenni a változások élén. 1989-ben azonban a változások katalizátoraiként működnek – övék az első szabadon alakult politikai mozgalom, a Független Magyar Kezdeményezés, a magyarok ott vannak az események középpontjában, magyarul beszélnek Pozsony főterén. „1989 eseményei azt mutatják, hogy a szlovákiai magyarság tevékenyen részt vesz az állam építésében” – magyarázza Simon Attila. A rendszerváltás után egy új magyar politikai generáció születik és lép színre – és miközben a nemzetiségi feszültségek újra fellángolnak, ráadásul az új szlovákiai politikai rendszer vad vizeken evez a bizonytalankodások és a haszonlesők miatt – ez a politikai generáció meg is tud maradni.

1998 – a mérleg nyelve

Sőt, ezek a politikusok félre tudták tenni ellentéteiket, és a mérleg nyelvévé tudtak válni 1998-ban, amikor egy újabb, a magyarok számára is nagyon nehéz időszak, a Mečiar-korszak végére kellett pontot tenni. Ez az időszak rövid volt, de annál félelmetesebb, mert azzal fenyegetett, hogy felszámolja mindazt, amit a csehek, a szlovákok és a magyarok együtt harcoltak ki 1989-ben. „1998 megerősíti 89-et abban, hogy a szlovákiai magyarok ott vannak a változásoknál. Ha 98-ban nem fognak össze a magyar pártok, és nem működnek együtt Dzurindáékkal, akkor nem lehetett volna legyőzni Mečiart” – mondja Simon Attila. S ha akkor Mečiar nem bukik meg, az őt váltó koalíció pedig nem kezd nagytakarításba, a fejlődés, az Európai Unió és a NATO-tagság, na és a schengeni határok megmaradtak volna álomnak.

2018 – hol tartunk?

A szlovákiai magyarság 1998-ra jutott el a jogfosztottságtól addig az állapotig, amikor már olyan kisebbségként beszélnek róla, mely „mindig a jó oldalon áll”. Ám 1998 óta eltelt húsz év, 1918 óta pedig kerek száz – és az itteni magyarság kisebbségi létével kapcsolatban még mindig rendkívül sok megoldatlan kérdés létezik – politikai is, társadalmi is, jogi és lélektani is. S bár visszatekintve száz év történetére tapasztalható egyfajta pulzálás – 10-20 évente egy dobbanás –, az nem valószínű, hogy idén történne valami fontos, sorsfordító a szlovákiai magyarság történetében. A világ felgyorsult, a társadalmi folyamatok ma már máshogy zajlanak, mint egy évszázada.

S azt, mi lesz velünk száz év múlva, senki sem tudja megmondani. (Források: Adatbank.sk, Trend, archivenet.hu)