A magyar irodalom fordítása és az irodalom magyarítása

Havi rendszerességre való áttérése óta tartja jó szokását a Kalligram: a hó első napjaiban kerül megrendelői és vásárlói kezébe. Az apró eligazítások, műhelytitkok, miniatűr értelmezések, vagyis a Zsebtükör hívei is elégedettek lehetnek: a megváltozott periodicitás és az új szerkesztőség megtartja és szellemesen működteti tovább ezt a hasznos rovatot (ezúttal Schein Gábor és Lackfi János válaszol a főszerkesztő kérdéseire). A folyóirat korábbi és jelenlegi gazdamestereinek munkája és módszere közt egyébként számos párhuzam vonható, s köztük jól kivehetően nem csak Beke Zsolt megbízható szerkesztősége az egyedüli összekötő kapocs. Hogy mást ne említsek, itt van rögtön az a beszélgetés, melyet a jelenlegi főszerkesztő (Németh Zoltán) készített az előtte járóval (Csehy Zoltánnal). Ebben a műfordítás személyes tapasztalatai tárulnak fel személyre szabott kérdések mentén: az izgalmas beszélgetés egyetlen, de nagy hibája, hogy hamar véget ér. Igaz, izgalmasságán túl olyan fontos szempontokkal gyarapíthatja a műfordításról való köz- és szakmai gondolkodást, hogy érdemes rá ismételten visszatérni. Személy szerint többszöri olvasásra ajánlom. Amiként ennek a márciusi számnak a központi, a címoldalra is kiemelt részét, a Kulturális csere című blokkot, melyben többek közt Görözdi Judit alapos tanulmányára hívom fel a figyelmet: a szerző Závada Pál, Nádas Péter és Kertész Imre művei szlovák (s részben cseh) fordításának szlovák visszhangját ismerteti és értékeli. Ugyanitt olvasható tanulmány a magyar irodalom román fordításának recepciójáról; Bárczi Zsófia figyelme nem először fordul Szerb Antal életműve felé, dolgozata ezúttal regényeinek spanyol fogadtatását elemzi; Csizmadia Gabriella pedig egy Čapek-regény magyar fordítása mentén fejti ki a fordítás szerepét az értelmezésmódosulásban. Ennek a nagyon érdekes összeállításnak több fejezete is van (például Jánossy Gergely kritikája az Udvariatlan szerelem című szöveggyűjtemény-fordításról), mind közül csak a legvadregényesebb elsőre hívom fel külön a figyelmet: Vasilie Ernu szövege (László Noémi helyenként lazának tűnő fordításában) egész biztosan számíthat minden olvasója harsány tetszésére: egyszerűen nagyszerű olvasmány. Nem szóltam még a márciusi Kalligram változatos vers- és képzőművészeti anyagairól (vagy például Bán Zsófia és Kornis Mihály prózájáról), de egyrészt saját érdeklődési területem és vonzalmaim felől olvastam, másrészt még korántsem értem az olvasás végére. Aki még nem tartotta kezében a lapot, bátran üsse föl más oldalain is.