A lét elviselhető komorsága

Somogyi Tibor felvételeLegutóbbi regényének, a Mátyás király New Hontban címűnek nagyon jó volt a kritikai fogadtatása, és már szlovákul is megjelent. Mennyire befolyásolja utólag a rálátását a regényre a visszhangja, a fogadtatása?

Örülök, hogy jó visszhangja volt, s a kritika és a közönség egyaránt jól fogadta. Nem minden regényemmel volt ez így. A ’90-es években megjelenteknek elég vegyes fogadtatása volt. Ehhez képest a New Hont-trilógia bejött. Sőt, tanulmányok is íródtak a három New Hont-regényről mint trilógiáról. Az egyiket Elek Tibor írta, a Jelenkorban jelent meg, a másik az újvidéki Híd novemberi számában Bányai János tollából. Azt hiszem, a Tömegsír, a Nálunk, New Hontban és a Mátyás király New Hontban, attól függetlenül, hogy három önálló regényről van szó, olyan értelemben mégis trilógiát képez, hogy azonos helyszín, hasonló figurák és hasonló témák jelennek meg bennük. Azt hiszem, maga a stílus köti össze őket: az a prózanyelv, amelyet a Tömegsírral próbáltam ki először.

Eleve trilógiát akart írni?

Nem. A Tömegsírnak egészen a végén jelenik meg New Hont, egy szomszédos kisváros neveként, és akkor támadt az ötletem, hogy megírom azt is, milyen ez a New Hont. Abban a stílusban, mint a Tömegsírt … egy komoly témáról picit játékosan, kicsit úgy, hogy a fantázia is működjön benne, hogy azért ironikus is legyen, legyen benne humor, ugyanakkor ne vicceljem el a témát. Elég nagy a kísértés ilyen esetben, hogy az ember néhány jó poén kedvéért feláldozza az egész regényt. Ez volt számomra a legnagyobb kihívás mind a három mű esetében. Erről a világról írtak már szociográfiákat, megírták nagy történelmi, társadalmi tablókban, viszont ironikus megközelítéssel, azt hiszem, még nem. Ezért is kínálkozott a lehetőség, hogy igen, erről a világról írni, csak egy más optikán keresztül.

A kritikák szerint a Mátyás király New Hontban egyfajta leszámolás az illúziókkal is. Hiszen nagyon kiábrándító az a világ amely ma körülvesz bennünket.

Ez volt a következő nagy kihívás. Hogy a humorosnak tetsző felszín mögött eléggé megjelenik-e ez a kiábrándultság, megjelenik-e a komolysága és a komorsága is a humorosnak látszó történet hátterében. Úgy megírni, hogy azért derengjen ott a háttérben: itt azért véresen komoly dolgokról van szó.

Mondhatnánk Kundera regényének címét parafrazálva, hogy a New Hont-trilógia a lét elviselhető vagy elviselhetetlen kilátástalanságáról szól?

Lehet. Mondhatjuk így is, de akkor már inkább a lét elviselhető komorságáról.

Egyik interjújában azt nyilatkozta, realista írónak tartja magát, miközben a mai világunk olyan abszurd, hogy ha az ember realista eszközökkel ír prózát, akkor tulajdonképpen abszurd próza kerekedik belőle. Nem skizofrén helyzet ez?

Valóban az. De ennek szerintem nem az író az előidézője. A helyzet lett skizofrén. Lépten-nyomon annyi ellentmondással, abszurditással, képtelenséggel találkozunk, a szavak olyan inflációjával, hogy ezt a világot nem lehet 19. századi vagy akár a korai modernizmus eszközeivel pontosan ábrázolni. Ugyanezt a jelenséget figyelheti meg nemcsak a közép-európai irodalmakban, hanem a mai orosz vagy amerikai prózában is. A világ annyira elszaladt mellettünk, hogy sokszor értelmezhetetlenné válik a számunkra. Szerintem a mai „realista” prózának erről kellene szólnia.

Az elmúlt századokban értelmezhetőbb lett volna a világ?

Igen. Voltak olyan világképek, filozófiai rendszerek, és ott voltak a vallások is, amelyekben ez a világ egységesként épült föl, és egy biztos talajt adtak az író számára is, vagy biztosították számára az értelmezhetőség feltételeit. Ma semmilyen koherens világképről nem tudok. Manapság a filozófia is arról szól, hogy nincsenek eszközeink egy koherens világkép megalkotására. Amióta megszűntek a nagy utópiák, legutoljára ugye a kommunista utópia járatta le magát, azóta mindennek a középpontjába egyfajta materializmus került. És a pénz. Nem akarok most ebbe az irányba elmenni, csak a margóra mondom, hogy például az iszlám fundamentalizmus, az iszlám lázadásának a motívumai talán itt keresendők, a mi nyugati civilizációnk mérhetetlen, és most már gátlástalan, korlátlan materializmusában. Az emberben természetszerűen él az igény arra, hogy egy lakható, belátható, értelmezhető és értelmes világban éljen, amelyben bizonyos értékek kikezdhetetlenek. Ilyen értékek voltak még a 19. században, talán még a 20. század első felében is. De ezek mára annyira relativizálódtak, hogy az ember tanácstalanul áll sokszor ebben a mai világban. Itt lehetne a vallásnak a vigasza, de ezzel meg az a probléma nálunk, hogy a keresztény egyházak is rendkívül nehezen tudnak választ adni azokra a változásokra, amelyek a 20. század folyamán végbementek, és amelyek mind a mai napig tartanak.

Milyen helye van ebben a kiüresedés felé tartó világban az irodalomnak?

Jó kérdés, és nehéz kérdés. Gondolom, ahány író, annyiféle válasz létezik. Én abban látnám az irodalom szerepét, hogy újra meg újra rámutat erre az értékrelativizmusra és -nivellálódásra. Fölkutatja és láthatóvá teszi ezeket a jelenségeket. Más kérdés, hogy ez milyen széles olvasói réteghez szólhat. Van azért ebben némi paradoxon, hogy a mai irodalomnak az értékekről úgy kell szólnia, hogy az értékek hiányáról beszél.

Ha már az irodalom szerepéről beszélünk, ejtsünk szót az irodalmi díjakról is. Az ön életében milyen szerepük van a díjaknak? Az utóbbi időben két újabb díjjal lett gazdagabb. Az olasz Acerbi-díjjal, amelyet olvasók szavazatai alapján kapott, ami azért is érdekes, mert egyik írásában éppen azt fejtegette, hogy manapság rossz szemmel nézik az olyan írókat, akik „keresik az olvasók kegyeit”. A másik díjnak, a Talamon Alfonz-díjnak az a különlegessége, hogy ő annak idején az ön tanítványa volt.

A Talamon Alfonz-díjnak valóban van egy ilyen pikantériája. Ami pedig az Acerbi-díjat illeti: én is úgy gondolom, az írónak nem dolga, hogy az olvasók kegyeit keresse. Viszont én mindig igyekeztem úgy írni, hogy minél több olvasót tudjak szórakoztatni is vele. Ez megint csak „csúnya” szó, nem szeretik hallani az irodalomkritikusok, hogy „szórakoztatni”, ez mára valahol az igénytelenség szinonimája lett, holott véleményem szerint erről szó sincs. Nagyon sok mai, kiváló irodalmi mű szórakoztató mű is, és meg tud szólítani sok olvasót, anélkül, hogy az írónak az olvasók kegyeit kellene keresnie. Meg kell találni a módját, hogy az ember úgy írjon, hogy ne tegyen művészi engedményeket, ugyanakkor ne csak a szakma számára legyen olvasható az, amit ír.

Bohumil Hrabal írásai vagy Jiří Menzel filmjei, szintén széles tömegek számára élvezhetőek és szórakoztatóak a szó jó értelmében, és ez egyáltalán nem igénytelenséget takar.

ĺgy van. A cseh irodalom és a cseh film megtalálta azt a stílust, említhetném még Formant is és Chytilovát, vagy ebből a generációból az írók közül Škvoreckýt, Páralt, Kunderát. Megtalálták azt az írói beszédmódot, amely igényes, megvan a gondolati mélysége és háttere annak, amiről írnak, ugyanakkor ezt olvasmányosan is képesek előadni és eladni. Azt hiszem, ez írói szándék kérdése. Nálunk a magyar irodalomban működik egy rossz hagyomány, amely hol fölerősödik, hol gyöngül, most úgy látom, szerencsére gyöngül, hogy az író egyfajta arisztokratikus magasságokba emelkedik, és egy kicsit lekezeli az olvasót. A 90-es évek első felében volt különösen erős ez a tendencia, főleg az akkori fiatal íróknál. Ezek a fiatal írók azóta a magyar irodalom derékhadához tartoznak, és kinőtték hála istennek ezt az arisztokratizmust, azt a hátsó gondolatot, hogy „nekem az a fontos, hogy az irodalomkritikusoknak tetsszen az, amit írok”.

A közelmúltban egy újabb publicisztikai válogatáskötete jelent meg, A kutya fája címmel, amelyet a Nap Kiadó adott ki. Ugyanaz az írásszenvedély szüli a publicisztikai írásait is, mint a szépirodalmiakat?

Az első helyen a szépirodalom áll számomra, a publicisztika csak utána következik. Egyfajta lazítás is egy kicsit. Másfelől a publicisztikában olyan témákról szólhatok közvetlenül, amiről regényben már nem tudnék szólni, illetve ha közvetlenül szólnék róla, az a regényben kárt tenne. A publicisztikában élem ki a közéleti énemet. Vannak írók, akik a közéleti énjüket áttranszformálják a regényeikbe, és ez csak kivételes esetben válik a mű javára. Én így próbálom meg szétválasztani magamban az írót és a közéleti embert.

Nagyon érzékenyen figyel és reagál a társadalmi történésekre. Közéleti emberként mi az, ami leginkább bosszantja vagy aggasztja abból, amit most maga körül lát?

Az a mérhetetlen butaság és hazudozás, amivel lépten-nyomon találkozunk. Nyugodtan vehetjük az egész posztkommunista világot. Ez a világ, amelybe 89 után belecsöppentünk, teremtett ugyan egy nem is kis fokú szabadságot, és nagyon sok nyomasztó, rossz dologtól megszabadultunk. Ugyanakkor az eszementségnek és a butaságnak akkora teret nyitott, hogy az ember néha kapkodja a fejét, amikor újságot vesz a kezébe, vagy tévéhíradót néz, hogy mi minden van és mi minden lehetséges. Az egyik legutóbbi „kedvencem”: amikor a nagy budapesti tüntetések folytak, fölvillant a képernyőn egy transzparens, amire az volt írva, hogy „Válasszunk magyar királyt!”. Hát jó, válasszunk 2006-ban. De először is, kit válasszunk, másodszor is, hol válasszuk meg ezt a királyt? Harmadszor, vajon mit szól hozzá az esztergomi bíboros, akinek feladata a koronázás? S egyébként is, Rákos mezején válasszuk? Ott szoktuk ugyanis választani a magyar királyt. De lehet, hogy ott ma már lakótelep van. Vagy a Duna jegén? Az viszont nem fagy be már évek óta. És ez csak egy kis mazsola a sok bődületes abszurditás közül, ami körülvesz bennünket.

Nagyon élvezetesek a Mozgó Világban megjelenő naplójegyzetei, érzékletes kor és kórleletek.

Fölkérésre kezdtem el írni, és egy kicsit izgatott a dolog, mert ez megint egy olyan műfaj, amit egyszer ugyan már kipróbáltam, több mint tíz évvel ezelőtt, aztán abbamaradt, és jó volt fölfrissíteni ezt a műfajt. De kénytelen leszek abbahagyni, mert a jövő évtől annyira sok egyetemi kötelezettségem lesz, hogy a napló folytatására nem marad időm.

Magánemberként ír naplót?

Nem, sosem. Nagyon sajnálom egyébként, hogy például 1989 végén, 1990 elején nem vezettem naplót. Pedig még figyelmeztettek is. Ján Budaj azt mondta nekem, reméli, hogy írok naplót. Tényleg nagyon sajnálom. Nagyon érdekes lenne most, több mint 15 év elteltével megnézni, hogy azokat az eseményeket hogyan láttam, és mi volt a fontos és kevésbé fontos számomra. Ezért is jövök nagyon zavarba, amikor ’89 kapcsán valamiről kérdeznek. Kevés dologra emlékszem.

Mindig voltak olyan ambíciói, hogy tanítson?

Hogyne, sőt! A 70-es évek legvégén lett is volna lehetőségem rá, hogy néhány éves aspiránsi képzés után a tanszékre kerüljek. Ezt akkor elmulasztottam. Ennek több oka volt, hosszú történet. Végül elég későn kerültem oda, tíz éve lesz jövőre, hogy a Komenský Egyetem bölcsészkarának magyar tanszékén vagyok. Nekem ez azért is fontos, mert állandóan újra kell olvasnom a modern magyar irodalmat, és ez nagyon kell az írói mesterséghez is.

Jövő év elején Bécsbe készül.

Egy hónapra megyek, vendégtanárként lesz előadás-sorozatom a modern magyar novella születéséről, történetéről. Arról, hogy maga a műfaj hogyan változott, hányféle típusa alakult ki, mitől jelentős a magyar irodalomban, mert nagyon jelentős a 19. század végén és a 20. század első harmadában. Szerintem ez akkoriban világirodalmi rangú novellisztika volt. Sajnos az irodalomtörténet-írásunk nem foglalkozik vele a rangjához és a súlyához méltóan. Nekünk mindig volt egy nagy fájdalmunk, hogy nem tudunk olyan nagyregényeket írni, mint mondjuk a franciák, angolok, amerikaiak, németek, oroszok. S miközben vágyakoztunk, és született is azért néhány kitűnő regény, nem vettük észre, hogy a novellában viszont egészen kiválóak vagyunk. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a novella a regénynek valamiféle kisöccse vagy hátrányos helyzetű gyerek. Holott ez egyáltalán nem így van. A novella egészen más műfaj, mint a regény. Nem biztos, hogy aki jó novellákat ír, az jó regényt tud írni, és egyáltalán nem biztos, hogy aki jó regényeket ír, az tud jó novellákat írni.

Abban a magyar irodalomtörténetben, amelyen most dolgozik, megpróbálja a magyar novella renoméját is helyreállítani?

Igyekszem. Az első fejezete kizárólag a múlt századforduló novellistáiról fog szólni, egyébként pedig mintegy száz évet fogna át a könyv.

Mi az igazi nagy kihívás az irodalomtörténet-írásban? Nem nehéz elvonatkoztatni az elődök meglátásaitól, értékítéleteitől? Vagy éppen az a jó, hogy az ember elmondhatja, ő hogyan látja?

Nem is akarok elvonatkoztatni, én az elődök műveire támaszkodva írom. Tehát abból, amit ezekről a korszakokról és szerzőkről korábban már megírtak, mindazt, amit fontosnak érzek, beemelem ebbe az irodalom-történetbe, természetesen idézve a szerzőket. Ugyanakkor némely véleménnyel vitatkozom is, és más véleményt állítok szembe. Az eddigi szakmai értékeléseknek valamiféle összefoglalását is szeretném megírni ebben az irodalomtörténetben, de azt is, hogy én hogyan látom.

Ennek az irodalomtörténetnek párhuzamosan a szlovák fordítása is készül Karol Wlachovský révén, hiszen egyik célja éppen az, hogy a szlovák olvasókkal megismertesse a 20. század magyar irodalmát.

Ezt nagyon időszerűnek tartom, mert a modern magyar irodalomnak ma egy nagyon jó korszaka van a világban. Ahogy valamelyik nagy német napilapban írták, az irodalomban Magyarország európai középhatalom. A magyar irodalomnak ilyen elismertsége soha korábban nem volt, hiába voltak nagy művek korábban is. Valahogy a magyar irodalom kívül esett nemcsak a nyugati olvasók, hanem a környező népek horizontján is. És most hirtelen érdekes lett, főleg a 80-as évektől kezdve. És ez vonatkozik a szlovák fordításokra is. Sok olyan klasszikus 20. századi magyar mű jelent meg az elmúlt évtizedekben szlovákul, amelyet a szlovák kritika nagyon jól fogadott. És némelyik könyvet az olvasók is nagyon jól fogadtak. Tehát szeretnék egy átfogó képet adni a szlovák olvasóknak arról, hogy milyen ez a modern magyar irodalom, és hogy legyen mihez fordulniuk, ha kíváncsiak lesznek egy-egy szerzőre vagy egy-egy irodalmi műre. És ilyen nincs a szlovák piacon.

Beszélgetésünk elején a mai nyugati kultúra értékvesztéséről, a világ értelmezhetetlenségéről beszéltünk. Ön melyik korban érezné jól magát?

Magyarként a 14-15. században, leginkább Mátyás király idejében. Ha meg történetesen nem magyarnak születtem volna, hanem olasznak vagy franciának, akkor mondjuk a reneszánsz idején, valamelyik 15-16. századi olasz államban különösen jól érezném magam.

Korunkban mik azok a dolgok, amelyek révén – annak ellenére, hogy olyan a világ, amilyen – jól tudja magát érezni?

Igyekszem úgy berendezni az életem, hogy megpróbáljam jól érezni magam. Jól érzem magam attól, hogy azt a munkát végezhetem, amit szeretek. Ez vonatkozik az írásra is meg a tanításra is. Továbbá hogy ezt a munkát úgy végezhetem, hogy ebben senki nem akadályoz, semmilyen cenzúra vagy felsőbb instancia, aki leszólna: ezt és ezt nem szabad tanítani, erről és erről a témáról nem szabad írni. Megnevezhetném ezt egy szóval is. A szabadság. A szabadság, amelynek két arca van. Az egyik, hogy ha az ember valamilyen hivatást választott magának, abban nem korlátozzák külső erők és felsőbb hatalmak. De ennek a szabadságnak a másik, csúnyábbik arca az, hogy egyszerűen nem látunk bele abba, mi mozgatja ezeket a társadalmakat. Az embert elfogja a rossz érzés, amikor azt látja, hogy a különféle politikai és gazdasági érdekcsoportok hogyan fonódnak össze és hogyan járatják le ezt a demokratikus szabadságot, hogyan szólnak bele sokszor láthatatlanul az életünkbe, és mennyire nem tudunk mi erre a kulisszák mögötti és láthatatlan, de nyilvánvalóan meglevő mozgásra hatással lenni, ezt befolyásolni. Ahogy az elején említettem, még értelmezni sem tudjuk sokszor. Nekem ez a legfőbb bajom a mi szép új világunkkal. De azért a kommunizmust nem kívánnám vissza.