„A legnagyobb ajándék, hogy ennyien szeretnek”

Somogyi Tibor felvételeA mindössze húszéves Magdi tavaly nyáron munkanélküli szülésznőként indult el Kishegyesről, hogy szerencsét próbáljon a Megasztárban, és mára ünnepelt díva lett, aki joggal álmodhat több tízezres fényes koncertekről. Az út rövid volt és meredeken magasra törő, de Magdi nem szédült bele – most is józan mértéktartással szemléli a világot és látja benne önmagát. Ez, persze nem akadályozza meg abban, hogy nagy terveket szőjön, csodálatos álmokat dédelgessen, de már tudja, hogy ezek csak akkor válhatnak valósággá, ha a lényeg, vagyis ő maga, nem változik.

Nagyon nagyot változott az életed a Megasztár-győzelem óta. Feldolgoztad már?

Azt hiszem igen. Nagyon sokat gondolkoztam, próbáltam lélekben megbeszélni magammal, mire kell ügyelnem, mi a legfontosabb számomra, és arra jutottam, hogy nem kell minden rögtön, van időm. Máris annyit kaptam egyszerre az élettől, amennyi sokaknak évek hosszú során át sem jut, és ezt a hatalmas ajándékot nem akarom elherdálni.

Ezért lehetett rólad egészen mostanáig olyan keveset hallani?

Szándékosan nem szerepeltem a médiában, nem akartam azt, hogy még a csapból is én folyjak. Énekelni jöttem ide és nem másért – ehhez tartottam magam és kizárólag a fellépésekre koncentráltam. Egész nyáron úton voltunk a megasztáros csapattal, nagyon fárasztó volt, de örömteli és pótolhatatlan tapasztalat. Aztán belevágtam a lemezkészítésbe, és még csak most jön a java: bemutató médiaturné, aláírások, koncertek, de ez jó lesz, már nagyon várom. Ez nem az a tespedt, levert fáradtság, amit otthon éreztem, hogy minden nap egyforma, az ember nem tud mit kezdeni magával, és előre tudja, hogy holnap sem történik semmi. Ez jó fáradtság, feltölt, továbblök, szinte megsokszorozza az erőmet.

Akit ennyien szeretnek, akiről ennyien szeretnének minél többet tudni, az már magánemberként sem teheti mindig azt, amit akar. Mennyire feszélyez, korlátoz ez a állandó figyelem?

Lassan megszokom, de sokszor nagyon fárasztó, hogy nekem már sok mindent nem szabad. Ha nem mosolygok, megkérdezik, mi bajom, sokszor azt is végig kell csinálnom, amihez nincs kedvem, figyelnem kell, hogy akaratlanul se bántsak meg senkit. Szerencsére, a kezdetektől tisztában voltam azzal, hogy ez a munka sok önfegyelemmel jár, és jól vészeltem át ezt a nagyon húzós, első időszakot. Néha fáradt voltam és kicsit talán nyűgös is, de aztán mindig összeszedtem magam. Azt gondolom, büszke lehetek magamra, mert mindenféle átmenet nélkül kellett beletanulnom egy másfajta életbe, és ez sikerült anélkül, hogy nagyobb hibákat vétettem volna.

Ebben az újfajta életben talán a legfontosabb lecke, hogy az ember megválogatja, kit enged közel magához, és tud nemet mondani. Ezeket már megtanultad?

Tanulgatom. Már nem vagyok mindenkivel annyira nyitott, mint eddig, megválogatom, kinek mennyit mondok el magamról, és ha kell, akkor nagyon határozott is tudok lenni. Ez eddig nagyon nehezen ment, senkit nem akartam elutasítani, de aztán rájöttem, hogy vannak, akik visszaélnek ezzel, és megpróbálnak irányítani. Volt egy napom, amikor kimondottan azt gyakoroltam, hogyan kell nemet mondani. Egy fotózáson erővel le akarták vetetni velem a nyakláncomat, de azt mondtam, ezt már nem, most van itt az ideje, hogy azt mondjam, én ezt nem akarom. Nem volt túl lényeges dolog, de végül győztem, és azóta bátrabb vagyok, amikor a saját akaratomat kell érvényesítenem.

Abban, hogy ne vessz el a részletekben, ne rajtad csapódjon le minden probléma, nagyon sokat segíthet egy menedzser. Sok önjelölt sertepertélt körülötted?

Voltak egypáran, de hál’istennek a józan eszemre hagyatkoztam, és sikerült megtalálnom a megfelelő embert. Olyasvalakit kerestem, aki nem az aranytojást tojó tyúkot látja bennem, hanem lelke is van, és rendesen, tisztességesen akar dolgozni, nem kecsegtet olyan reményekkel, amelyeknek semmi realitása nincs. Amikor kezdtek jönni az első ajánlatok, kitaláltam magamnak egy tesztkérdést: be tudna-e engem egy éven belül futtatni Amerikában. Magam is tudtam, hogy ez lehetetlen, de szinte valamennyien azt válaszolták, hogy persze, hogyne, azonnal. Ezért választottam olyan embert, aki nem ígért semmit, viszont régóta dolgozik a szakmában, és tudom, hogy mindenben számíthatok rá. Egyedül sokkal védtelenebb, kiszolgáltatottabb voltam, de ha ő mondja, hogy eddig, és ne tovább, azt tiszteletben tartják.

Még azt is megértették, hogy a szerelmedről nem akarsz beszélni?

Elfogadták. Annyit elmondtam, hogy van valaki, itt ismertem meg Magyarországon, biztonságban érzem magam mellette, de a többi nem tartozik másra. Ne arról beszéljenek az emberek, hogy kivel járok, és épp hol láttak együtt, hanem arról, hogy tetszik-e, amit csináltam, vagy nem.

Budapestet, az itteni rohanó életstílust megszoktad már?

Néha még elkeveredem a városban, de már otthonomnak érzem. A másodiknak, mert az igazi, az Kishegyesen van. Nagyon gyakran vágyom haza, és sajnos, ritkábban tudok menni, mint szeretnék. Szeptemberben voltam utoljára, és most majd csak karácsonyra megyek, de nincs olyan nap, hogy telefonon ne beszélnék az enyéimmel.

Biztos nagyon hiányzol nekik.

Tudom, bár ritkán mondják, mert nem akarják fájdítani a szívem. Tudják, hogy ez az én utam, magamnak kell végigjárnom, és úgyis mindig visszatalálok hozzájuk. Jövőre már többet szeretnék otthon lenni, mert nekem is nagyon hiányoznak a beszélgetések, bolondozások, családi összejövetelek. A nővérem kislánya, Marína még csak csacsogott, amikor eljöttem, és amikor legutóbb otthon jártam, már folyékonyan beszélt. Kicsit rosszulesett, hogy erről én lemaradtam, holott addig állandóan együtt voltunk. Úgy éreztem magam, mint a messziről jött rokon, aki már nem részese a hétköznapok örömének-bajának, és nem akarom, hogy ez így legyen. Ezért, amint véget ér ez a zsúfolt időszak, biztos gyakrabban fogok hazajárni.

Te más vagy otthon, mint itt, Budapesten?

Csak annyira, mint amennyire mindenki más az övéi között. Tudom, hogy magamért szeretnek, ismerik a furcsaságaimat, már a gondolataimat is értik, anélkül, hogy kimondanám őket, és ettől olyan jó puha biztonságérzetem van. Nagyon várom a karácsonyt, mert akkor mind együtt leszünk, jókat eszünk-iszunk, nagyon szeretjük egymást, aztán nagyokat vitázunk – mint egy Kusturica-filmben. Anyu majd rengeteg süteményt és tortát süt, lesz jó sok majonézes oroszsaláta, kacsasült, alig várom.

Hol fogod búcsúztatni ezt a sorsfordító évet?

Itt leszek Budapesten, de nem vállaltam fellépést. Azokkal szeretnék lenni, akiket szeretek, és szeretnék velük együtt koccintani mindenre, ami még jöhet.

A nyereménylakást belaktad, berendezted már?

Igen, mostanra ez is sikerült a nagy rohanásban, már tévém is van! Színes és vidám az egész, mint én vagyok, sok-sok narancssárga kiegészítővel, hogy mindig olyan legyen, mintha bent is sütne a nap.

A kocsi meg ott parkol az ablak alatt?

Nemrég vettem át, mert közben a jogosítványt is megszereztem. Először azt gondoltam, hogy a bátyámnak, Sándornak adom, de talán mégsem. Féltem őt, és úgy érzem, ilyesmit nem szabad ajándékozni, mert ha valami baja történne, soha nem bocsátanám meg magamnak.

Tudod támogatni is a családodat?

Meglepem őket ezzel-azzal, amit maguktól nem vennének meg, vagy ha látom, hogy anyu nézegeti a telefonszámlát, akkor adok neki pénzt, hogy ezt most én fizetem, mert engem hívtatok. Egyébként nem akarnak pénzt elfogadni tőlem. Az én szüleim szorgalmas, szerény emberek, továbbra is élik a megszokott életüket, és nincsenek nagy igényeik. Abban, hogy nekem ez így összejött, biztos nem a meggazdagodás esélyét látják, sokkal inkább annak örülnek, hogy megvalósíthatom az álmaimat. Az biztos, hogy a mi eddigi lehetőségeinkhez képest most szinte vagyonosnak számítok, de már megtanított az élet arra, hogy be kell osztani a pénzt. Még mindig nehézséget okoz átszámolni a forintot dinárba, így egy kicsit nehezebb reálisan felmérni a dolgok valódi értékét, de ha egy kicsit többet költök, rögtön arra gondolok, mi lesz, holnap, holnapután, egy év múlva. Talán egy kicsit többet is aggódom, mint kellene, mert tudom, milyen az, amikor egyik napról a másikra él az ember.

Azt mondják, felnőtt korában már nehezen szerez az ember barátokat, főleg olyasvalaki, aki sose tudhatja, hogy a róla kialakult kép vagy a valódi személyisége vonzza-e az érdeklődőket. A hírnév ezért jár gyakran magányossággal – ebből az aranykalitkából sikerült kitörnöd?

Vannak nagyon kedves ismerőseim, akikkel jól érzem magam, talán lassan barátságok is kialakulhatnak ezekből a kapcsolatokból. De az igazi barátaim otthon vannak a Vajdaságban, a lelkem minden rezdülését csak velük osztom meg. Eleinte tartottam attól, hogy a távolság, meg ez a nagy váltás az életemben majd elválaszt bennünket, nem lesz közös témánk, de szerencsére nem így történt. Állandóan telefonálunk, sms-ezünk, most már e-mailezünk is, sőt, otthon külön nekem vezetnek egy naplót, hogy semmiről ne maradjak le.

A Megasztárban énekelt dalokat tartalmazó lemezed már egy héttel a megjelenés után platina lett, úgyhogy most az első saját koronggal nagyon magas lécet kell átugranod...

Nem gondoltam erre, végig csak arra ügyeltem, hogy olyan legyen, amilyet én szeretnék. Felkértem néhány zenészt, hogy írjanak nekem dalokat, és aztán ezek közül választottam ki azt a tizennégyet, amely felkerült a lemezre. Lesz rajta két nagyon szép Presser-dal, a többi Madarász Gábor, Jamie Winchester, Závodi Gábor és Alex szerzeménye, de én is írtam néhányat. Úgy érzem, nagyon jó, feszes, rockos lemez lesz, ugyanakkor nagyon mély érzelmeket is rejt – olyan igazi „rúzsamagdis”.

Őstehetség vagy, nem egy iskolázott profi, de a hangodra neked is vigyáznod kell. Választottál már énektanárt?

Még nem, de januártól szeretnék énektechnikát tanulni. Nagyon nehéz eldönteni, kinél, mert szeretném megőrizni a saját stílusomat, csak az ösztönös hangképzést szeretném tudatossá tenni, hogy évek múlva se menjenek tönkre a hangszálaim.

Most, a lemez megjelenése után várhatunk egy nagy Rúzsa Magdi-koncertet is, mondjuk az Arénában?

Nagyon szeretném, de ahhoz nagyon-nagyon sok pénz kell. Remélem, hogy összejön, de ha nem, akkor se leszek szomorú. Van varázsa a hatalmas közönségnek, énekeltem már huszonhétezer ember előtt is a Parlament előtt Lajkó Félixszel, de a hangulat nem csak a létszámtól függ. A nagy tömeget azért szeretem, mert szinte a bőrömön érzem, hogyan áramlanak oda-vissza az energiák, ahol meg kevesebben vagyunk, ott nagyon jó bulit lehet csapni. A múltkor egy ilyen fellépésen csaknem fél órát húztam rá a programra, a végén már az asztalokon táncoltunk.

Nehéz is elképzelni, hogy ne pörögne fel a hangulat a koncerteden, mert eleve azt váltod ki az emberekből, hogy szeretnek és veled együtt örülnek.

Igen, ezt én is érzem, főleg az idős emberek és a gyerekek között. Sokszor el is gondolkozom azon, mi válthatta ki belőlük, hogy megölelnek, biztatnak, megsimogatnak. Ha valami gondom, bajom van, gyerekeknek szoktam énekelni, mert mindig megnyugszom közöttük. Azt látom az arcukon, a szemükben, hogy nyugi, semmi baj, mi szeretünk így is. Az idős embereknél meg sokszor azt érzem, hogy egy kis fénysugarat vittem az életükbe, és ez hatalmas ajándék a sorstól. Amikor elkedvetlenedem, elégedetlen vagyok, akkor mindig igyekszem arra gondolni, hogy ha nem is sikerül minden, de milyen jó dolog az, hogy ilyen sokan szeretnek. Sok örömet kell, hogy szerezzek még az embereknek az éneklésemmel, mert másként nem tudom ezt viszonozni.

Egy éve még álmodni sem mertél arról, ami ma van. Ha mához egy évre kérdezünk majd, hol szeretnél tartani?

Szeretném legalább ezt a szintet megtartani, ahol most vagyok. Zenében, teherbírásban, barátságban, szerelemben – mindenben ez legyen a minimum.