A kultúrához legalább ketten kellenek

Menjenek be a legközelebbi könyvesboltba. A pultokon rikító fedelű ócska kötetek tornyai sorakoznak. Többnyire nincsenek elrendezve se a szerzők, se a témák szerint. Valahol a sarokban akadhat hely az eredeti irodalomnak is: szerényen ragasztott kiadványok szerénytelen áron. A szlovák szerzők műveinek példányszáma százasokban mérhető, nemrégiben 124 darab volt az átlag, ami a XX. század eleji nemzetiségi elnyomás állapotához mérhető. Vegyenek az újságosstandon egy bármilyen jellegű képes hetilapot. Találjanak benne beszélgetést szlovák íróval, csak egy cikket róla, a portréját. Kapcsolják be a közszolgálati tévét. Ugyanaz a helyzet. A modern kori történelem során soha nem volt még az irodalom, nevezetesen a szlovák irodalom olyan megalázó helyzetben, mint ma.

Másrészt soha nem jelent meg annyi gyönyörű és gazdag kiállítású könyv, mint napjainkban. Elérkezett a szabadság, melyre évtizedekig vártunk. Könyvet bárki kiadhat, aki az általános iskolában megtanult írni, és van számítógépe. A pultok csodaszép enciklopédiáktól roskadoznak, egyik jobb, mint a másik. Napvilágot látnak filozófusok, szociológusok munkái, szentek, pápák életrajza, megvásárolhatók német tábornokok emlékiratai csakúgy, mint SS-fegyvereket és -jelvényeket komplett bemutató kézikönyvek, kiadják Tisót, Pétaint, Horthyt, Vlasovot, amiért húsz évvel ezelőtt még több év börtönnel kellett fizetni. Semmi sem tilos. Mindent szabad. S még sincs meg a kultúrának az egykori tekintélye. Vagy mindez csak a múlt szentimentális felidézése volna?

Tény viszont, hogy a kultúra meghátrálni kényszerült. Kérdés, vajon ez jellemzően közép-európai, pontosabban posztkommunista tény, vagy világjelenség. De még elébb az a kérdés, hogy napjainkban, az egyetemes globalizáció időszakában szükség van-e egyáltalán az alkotótevékenységnek arra bizonytalan, nehezen definiálható csomagjára, melyet Európában kultúrának nevezünk. S egyáltalán, szükségünk van-e nemzeti kultúrára? Nem szélmalomharc ez, hasonlóan a jegesmedvék vagy az esőerdők papagájainak megmentésére irányuló igyekezethez, miközben a világon mindenütt kutyák és macskák irányítják az embereket, és semmi egyéb?

Válaszom (lévén kis nemzet írója) természetesen a kultúra mellett szól, a nemzeti kultúra mellett, hiszen ez a nemzet s az ország identitásának egyik legjellemzőbb jegye. Csakhogy a piacgazdaság időszakában éppen ezzel történnek a bajok.

A kultúra nem rituális varázsige. Kétirányú folyamat eredménye. Kultúra nem képzelhető el címzett, befogadó nélkül. Nem elég a könyvet megírni és megjelentetni. A könyvet valakinek ki is kell nyitnia, valakinek vágynia kell az elolvasására. A könyvet el kell adni. A városi könyvtárba, a házikönyvtárba. Máskülönben nem történik meg a csoda. A kultúrának ki kell elégítenie bizonyos társadalmi igényeket. Milyeneket? Ezt az adott közösség dönti el, a kor, a földrajzi fekvés, a publikum fejlettsége, a gazdaság állapota és így tovább.

A kultúra, mindenekelőtt az igényes kultúra jelenlegi marginalizációja több okra vezethető vissza.

Elsősorban és elsődlegesen arra, hogy a posztkommunista országokban az írók elveszítették társadalmi megbecsülésüket, mert a megváltozott politikai feltételek közt a nyilvánosság már nem szorul rá az ő véleményalkotó szerepükre. Az írók már nem a politikai ellenzék szószólói. Ezt a társadalmi szerepet ma a politikai pártok és a szabad (!!?) média tölti be, jobban mondva ezeknek kellene betölteniük. Ezt a presztízsvesztést mi, idősebbek mind nagyon nehezen viseljük. A mediális elszigeteltségből egyesek bohóckodással akarnak kitörni, a jelenkor médiasztárjai szabályainak elfogadásával. Ez járható út, de milyen áron és meddig?

Másodszor: a tájékoztatás eszközei milliók életstílusát változtatták meg alapjaiban, megváltoztatták szokásaikat, szabadidő-fogyasztásukat. A Gutenberg előidézte forradalomhoz hasonló változások tanúi vagyunk. Valljuk be, a könyvolvasás sosem volt tömegjelenség. A könyv születése óta él a „komoly” irodalom mellett a bulvár is, már az ókortól, s máig. Csakhogy a nyomtatott szó fél évszázadon át az információforrás, az esztétikai élmény és a szórakozás monopóliumának számított. Ma ez a monopólium romokban hever. A szórakozás szinte kizárólagos hordozójává az audiovizuális média vált, ideértve az Internetet is.

A nyomtatott eszközöknek viszszavonulót fújtak. Nemcsak a hírszerzés tekintetében kerültek hátrányba, hanem az esztétikai élmény közvetítését illetően is. Ráadásul a nyomtatott eszközöknek ebben a leszűkült mozgásterében a könyv hátrányban van a hetilapokkal szemben. A betűkkel teli könyvet súlyos támadások érik az átfogó vizualizáció részéről. A könyvet a képregényesítés is falhoz szorítja. A múlt és a jelen csodáit jó minőségű színes képekkel szemléltető lexikonok áradata a mindennapi esti televíziós ismeretterjesztő szórakoztatás (infotainment, information-entertainment) nyomtatott változata.

Harmadszor, s ez a legfontosabb ok: az új technológiák új értékeket kényszerítenek ránk, új életstílust, új viselkedési szabályokat. S természetesen a szabadidő eltöltésének homlokegyenest eltérő módjait. Savonarola csuhában keresett menedéket szerzetesi cellájában, Montaigne a tornya legmagasabb emeletén, Balzac állva töltötte az éjszakákat íróasztala fölött. Olvasóiknak akaratlanul is követniük kellett őket. Nem lehetett olvasni (nem is volt illő) utcán vagy tereken. Az olvasás szertartás volt (s az ínyencnek ma is az), melyhez magány szükségeltetik, csönd, kényelmes karosszék és egy lámpa, mely csak az imádott könyvet világítja meg. Nem beszélve a szenvedélyes olvasók tízezreinek gyerekkori rossz szokásáról: ágyban olvasni, elalvás előtt. (Dacára minden haladásnak: próbáljanak meg laptoppal a mellükön elszunnyadni!)

Ifjúkorom idilli ideje, amikor a kisvárosban az egyetlen szellemi élményt a helyi mozi havonta változó műsora jelentette, vagy a könyvolvasás, később a rádiózás, végleg elillant. Ma egy átlag amerikai napi hat órát tölt televíziózással, három órát rádiózik, két órát tölt a világhálón, s különféle eszközökből szintén két órán át zenét hallgat. Az ifjúság napi három óra időt szentel a számítógépes játékoknak. Olvasással (beleértve nemcsak a könyveket, hanem a heti- és napilapokat is) naponta mintegy másfél órát tölt el (pontosan 86 percet). Némi vigaszt jelenthet számunkra, hogy Szlovákiában azok, akik napi eszközként használják a számítógépet, valamivel több irodalmat olvasnak, mint akiknek nincs számítógépük. Csakhogy ez a változások fényében csekély vigasz.

Olyan korban élünk, amikor buszon vagy villamoson utazva olvasó emberek helyett „hallgatókat” láthatunk. Az egyre kisebb méretű mobiltelefonok és MP3-as lejátszók nagy csábítást jelentenek. Szemforgatás volna arról értekezni, hogy a könyvolvasás visszaszorulását a könyvek magas ára (vagy a magas hozzáadottérték-adó) okozza, akkor, amikor az elektronikus játékok vagy akár egyetlen könnyűzenei koncertjegy ára jóval magasabb.

Az internetes oldalak maradéktalanul képesek kielégíteni a magánjellegű kommunikáció iránti igényt, az emberek közti párbeszédét, a megértés, a magány leküzdése iránti igényt. A MySpace nevű amerikai portálnak 106 millió előfizetője van, s ez naponta 230 ezer új regisztrációval gyarapszik! Egy másikat, a konkurens Facebook portált négy évvel ezelőtt alapították harvardi diákok, s jelenleg 17 millió egyetemista és kollégista használja tanulmányai megkönnyítéséhez, de úgyszintén esti csevegésre, fénykép- és ötletcserére, találkák szövésére. Én ezt nem tartom normálisnak, de valóban ez van, s hamarosan nálunk is ez lesz.

A XXI. század elejének embere egyre kevésbé érzi szükségét a könyvolvasásnak. Egyre többen vonulnak át abba a virtuális világba, melyet a technika fejlődése nyitott számukra. Csökken a könyvesboltok és a könyvtárak látogatottsága, de a templomoké és a bordélyházaké is. Mindez virtuálisan hozzáférhetővé vált a képernyőn. Elég egy kattintás, s minden intim szükségletünket kielégíthetjük éjszaka a képernyőn.

Az irodalom is igazodik az elektronikus média és a kommersz tévécsatornák ízléséhez. Ha valami kelendő, az leginkább a gazdagon illusztrált tényirodalom (a már említett infotainment). Az író egyetlen lehetősége, ha be akar törni a piacra, a látványos szakácskönyv. Mi legyen azokkal a költőkkel és írókkal, akik nem szeretnek otthon főzni?

A klasszikus (courts-mahleri) ponyvát a Danielle Steel-utánzatú „társadalmi regények” dörzsölt szerzői szállítják. E hölgyek nemrégiben még egyetlen szlovák képviselőjéhez mára a második is felsorakozott. Szép és elbűvölő. Udvarhölgyéül két költő szolgál, egy idősebb és érdemes meg egy kétkötetes fiatalos édesebb. Prózaíróként feszélyez, ha egy elismert költő egy rossz minőségű regényt pártfogol. A hátországban elkövetett bombatámadásnak veszem.

Apropó, a regény. Nagyra becsült írótársam, Tőzsér Árpád helyesen állapítja meg, hogy a regény az irodalom királyi műfaja. Csak abban téved, hogy a tisztességgel megírt regény valamiféle konkurenciája lehetne a piac által alábecsült költészetnek vagy drámának. Biztosíthatom, hogy ma Szlovákiában regényt („komoly” regényt) kiadni egy befutott nagy kiadóban ugyanakkora gond, mint egy verseskönyvet megjelentetni. Azt is mondhatnám, nagyobb gond, mert, amiként Árpád okosan megjegyzi, a prózaíró sokkal több értékesebb papírt fogyaszt el ugyanannak a mély érzelemnek a kifejezésére, mint a szűkszavú és termékeny költő vagy Shakespeare.

A szlovák irodalom mezejét, mely sok esztendeje az én szerény mozgásomnak is színhelye, ma teljes mértékben behatárolja a média világa által szorgalmazott ízlés. Új regényt az író leghamarabb filmforgatókönyv forrásaként írhat (A Da Vinci-kód), nem autonóm műfajként. Itt mutatkozik meg hazai szerzőink tehetetlensége: nem tudják ugyanis – vagy nem akarják – elfogadni a bestseller általános modelljét. Míg mi itt, a túlnyomórészt katolikus Szlovákiában (két bíborost is adtunk a Vatikánnak!) azon vajúdunk a sajtóban, ügynök volt-e az érsek, egy amerikai egyetemi regényíró játszva kiaknázza a vatikáni kulisszák hátterét, s létrehoz egy olyan bestsellert, melyet kíváncsiságból a legkorlátoltabb kereszténydemokrata is megvásárol… ĺme, a kortárs regény csodái!

De kanyarodjunk vissza kiindulópontunkhoz. Az értékes irodalom mai válságát két résztvevő fél hidalhatja át.

A műszaki fejlődést, a nyomtatott sajtó visszaszorulását, a könyvnek mint kultúraközvetítő eszköznek a leáldozását nem lehet visszafordítani. De lehet enyhíteni a válság következményein. Lehet segíteni a könyvnek ebben a nem könnyű versenyhelyzetben. Ha van valamilyen értelme a nemzetállamnak, akkor a nemzeti irodalom támogatásában van. Az értékes könyv, a jó irodalom befogadásának megkönnyítése családi körön belül is elképzelhető, ilyes feladattal az állam aligha képes megbirkózni. További „bástyája a könyvnek” az iskola és a közkönyvtár. (Elképedtem, amikor az unokám közölte, hogy irodalomórán a szlovák popzene szerzőinek szövegeit tanulják. Nem elég, ami a tömegtájékoztatásban folyik?)

Hasznos injekció lehetne a skandináv modell átvétele: ott a közkönyvtárak állami támogatással jutnak hozzá hazai szerzők műveihez. ĺgy az eredeti irodalom kiadása valamicskével kifizetődőbb üzlet lehetne.

A média támogatásáról, főként a közszolgálati szlovák rádió és tévé szerepéről szinte szégyellek szót ejteni. A rádió legutóbbi, fülsértő reklámmal beharangozott szerkezetváltása mögött a nyolcvan éve folyamatosan közvetített irodalmi összeállítások és rádiójátékok csaknem teljes felszámolása rejlik. Hogy mit hoz e téren a jövő az eleddig visszakozó tévében, nem sejtem.

Végül szóljunk pár szót a másik félről is. Az alkotókról. Az írókról. Teljesen egyetértek Varga Lajos Mártonnal: a kortárs írók ne nagyon csodálkozzanak azon, hogy az új szabadság sarokba szorította őket. Milyen új könyvekkel látták el a nemzeti piacot? Mennyire igyekszünk megfelelni leendő olvasóink vágyának ma, amikor már torkig vannak a narkósok, maffiózók, homoszexuálisok, transzvesztiták és egyéb nem szokványos „hősök” történeteivel? Milyen párbeszédet folytatunk a normális emberekkel, akik – minden látszat ellenére – valahol tudat alatt intimitásra, szerelemre, hűségre áhítoznak, s más efféle erényre, melyek a mai médiaguruk szemében nevetség tárgyai?

Miként viszonyulunk Szlovákiában a két totalitarizmus fájdalmas tapasztalatához? Milyen regényben vagy filmben? S végül – last but not least –, miként vagyunk képesek egyszerre színvonalas szórakozást nyújtani, a valóságshow-k által lehengerelt lelket megerősíteni, esetleg javítani valamelyest a nemzet, a körülöttünk élők „hülye” hangulatán?

Talán megérdemeljük, hogy az eddigieknél jobb könyvekkel ajándékozzuk meg magunkat.

2007. március 5.