A könyv nem csupán áru!

Arról értekezett a minap egy szlovák kolléga az egyik frekventált napilapban, hogy miként és miért halnak majd el ebben az országban előbb-utóbb a többségi, azaz a kortárs szlovák irodalmi műveket gondozó „kis könyvkiadók”. Kis kiadó alatt, ugye, általában azt kell érteni, hogy fogja magát egy-egy megszállott ember – jó esetben avatott és jó szándékú értelmiségi –, és minőségi irodalom gondozására adja a fejét. (Akad egyébként a könyvkiadói szakma környékén is számos – finoman szólva teljességgel avatatlan, szigorúbb ítélet szerint pedig tök dilettáns – alak, őket azonban most hagyjuk inkább.) Szóval, az eszmefuttatás szerint, egy a lektűrrel, azaz a könnyed, szórakoztató műfajokkal, sőt, a kifejezetten alantas és ízlésromboló irományokkal szembehelyezkedő, úgymond magas kultúrát képviselő könyvkiadó eleve hátrányos helyzetbe kerül a piacon. Akkor is, ha birtokában van a minőségi könyvkiadáshoz óhatatlanul szükséges infrastruktúrának. Értsd, ha felkészült szerkesztőkre, lektorokra, korrektorokra és a korszerű nyomdai előkészítést szavatoló szerkesztőségi rendszert üzemeltető műszaki gárdára, nem utolsósorban a legigényesebb szakmai elvárásoknak is megfelelő szerzőkre támaszkodhat. Ami természetesen nem kevés pénzbe kerül. Hát még, ha a kiadói teendők minden egyes fázisát és költségeit egy személyben kell abszolválnia és törlesztenie az efféle kalandra vállalkozó embernek… És ezek még csupán a gyártás viszontagságai! A kiadói teendőknek és a járulékos költekezésnek ugyanis ezzel még koránt sincs vége. Hiszen a nyomdából kikerülő végterméket illő piacra dobni, vagyis eljuttatni a célközönséghez. Ami ugyancsak feltételez legalább némi marketingkiadást, no és ebben a szakaszban már joggal számít a szerző is némi honoráriumra. Az áru tehát felkínáltatik a könyvpiaci „atyaúristeneknek”, vagyis a könyvterjesztőknek. Akik, tetszik, nem tetszik, kizárólag bizományban, azaz csakis az áru eladása utáni törlesztés kötelezettségével hajlandók azt egyáltalán átvenni. Nem kevesebb, mint ötven százalékos árrés fejében! Hogy aztán jó esetben két-három hónapon belül, de általában akár egy év elteltével méltóztassák átutalni a szerencsétlen kiadó számlájára néhány általuk eladott példány árát… Az így inkasszált kiadói bevétel természetesen csak töredéke annak az öszszegnek, amelyet egy-egy kiadványba óhatatlanul be kell fektetni.

Hangsúlyozandó, a Szlovákiában piacra kerülő, szlovák nyelvű minőségi irodalmat reprezentáló könyvekről volt szó eddig. Amelyek piaca törvényszerűen nagyságrenddel nagyobb, mint a magyar vagy egyéb kisebbségi nyelven megjelenő könyvkiadói produktumoké. Talán világosabb most már, hogy milyen helyzettel kell szembenézniük a jobbára „kisebbségi irodalmi műveket” gondozó kiadóknak. Ugye, az is egyértelmű eztán, hogy kellő szintű támogatási források híján bele sem lenne érdemes szagolni ebbe a szakmába? Még szerencse, hogy a világ minden táján létezik valamilyen támogatási forma, amely a minőségi, következésképpen a csak rétegolvasmánynak(!) számító irodalmi művek megjelentetését szolgálja. Tekintettel arra, hogy minálunk ez idő tájt tulajdonképpen fehér hollónak számít a magánmecenatúra, ezt a feladatot szinte teljes egészében az államnak kell magára vállalnia. Visszaforgatva a mindenkori adófizetők pénzének töredékét a kulturális szférába. Amelynek nyilvánvalóan igencsak vékonyka szegmense a könyvkiadás…

Azon túl, hogy e sorok írója gyakorló kiadóként érintett a felvázolt problematikában, vajon miért is terheli gondjaival az olvasót? Csak azért, hogy rávezesse őt arra, a legkevésbé sem szabad irigyelnie a könyvkiadóktól az állami dotációt. Mert jó, ha tudja, az aktuális kulturális támogatások nyomán mostanában föl-fölparázsló vitákat a legkevésbé sem holmi – a kaparj kurta, neked is jut alapon történő – könyöklés motiválja. Hanem a kisebbségi könyvkiadók puszta létének veszélyeztetettsége generálja azokat. Mivel a kisebbségi kultúra egyéb szegmensei, nevezetesen a lapkiadók, a képzőművészeti csoportosulások, a hivatalosan „élő kultúra” művelőiként nyilvántartott társadalmi rendezvények ötletgazdái, szervezői stb. is efféle gondokkal küszködnek, jó lenne, ha a közvélemény a lehető legobjektívebben tájékozódhatna a kisebbségi kultúrák költségvetési finanszírozásának témájában. Ez egyrészt a sajtó felelőssége. Másrészt bizonyos „konkurens szekértáborok” vérmes lobbistáitól, de főként a kulturális dotációkért felelős fórumok jelölt tagjaitól várható el, hogy az általában úgy is megfoghatatlan ideológiai és esetleg nagyon is konkrét személyi antipátiáktól mentesen képviseljenek egy olyan kulturális értékrendet, amely szinte egyedüli fenoménként szavatolja a vonatkozó patetikus prédikációk során is oly előszeretettel ragozott „egészséges” nemzeti önazonosság-tudatot. Minden, ami főként politikai meggondolásokból ezen felül elhangzik témánkban, legalább olyan fölösleges és haszontalan, mint a zabhegyezés...