A könnyek és a kiborg

A magyar DVD-piacon futó Legendák Klubja sorozat darabjaként a közelmúltban látott napvilágot a Terminátor 2. Az ĺtélet Napja extra változata. Valóban legendás alkotás. Szinte biztos, hogy sokak tetszését elnyerte az emlékezőfémszerű terminátortípus (mimetikus polialoid), de a filmet nem pusztán emiatt érdemes újranézni…

A történetet keresztező kérdésirányok közül érdemes egyre nyomatékosan felhívni a figyelmet: az Arnold Schwarzenegger által alakított kiborg számos alkalommal érdeklődik John Connortól az emberi könnyek eredete felől, sőt még a megsemmisülése előtti percekben is ez foglalkoztatja. A kisfiú persze nem bocsátkozik tudományos fejtegetésbe a sírás kapcsán, a film közben azonban egyre világosabbá válik, hogy a Terminátor 2. alkotói ezt tekintik a történet keretében az emberi tényező specifikumának. Hogy tisztábban lássuk, miért tartható ez telitalálatnak, rövid elméleti biológiai kitérőre van szükség.

Magam Dawkinsnál olvastam, de nyilvánvalóan több evolúciószakértő felvetette már, hogy rendkívül nehéz megmagyarázni az emberi sírás evolúciós előnyét. Ez a képesség ugyanis úgy jutott át a természetes szelekció rostáján, hogy – a személyiséghez hasonlóan – annyiféle változata lehet, ahány egyed. Ha a sírásküszöb a gének „ellenőrzése” alatt áll, akkor belátható, hogy bizonyos emberek számára a sírás nem azért „nehezebb”, mert túl edzettek vagy mert vissza tudják tartani, hanem azért, mert bennük ez a genetikai „léc” magasabban van. Ugyanakkor pontosan ez akadályozhatja a sírás populációban való elterjedését is. Ha a síró lény felhívja magára fajtársai figyelmét, egyfelől gondoskodásra számíthat (pl. anyai ösztön), másfelől (pl. menekülés közben) éppen ő lehet a következő áldozat. Ráadásul gondoljunk el egy éjszaka felsíró gyermeket, akinek hangja – a horkoláshoz hasonlóan – azonnal a barlanghoz vonzza a ragadozókat… A két példa alapján is látható, hogy fogas kérdésekkel néz szembe az, aki a sírás képességének vizsgálatára adja a fejét. Mivel az evolúció az egyénre hat, annak túlélési képességét növeli, ez a kutató olyan könyvtárban tapogatózik, melynek minden szobája harmincezer kötetből áll, ám szobánként csak egyetlen kötet egyetlen betűje hordozza azt az eltérést, amely a másik szobában levő kötetek összességétől megkülönbözteti az adott korpuszt. Gondolatkísérletünkben ez a betű a sírásra való hajlam génjét befolyásoló bázisnak feleltethető meg (egy szoba természetesen egy ember genomja).

Máshogy fogalmazva: az emberek különböző génállománnyal rendelkeznek, ezek különböző agyakat építenek fel, melyek különböző személyiségeket hoznak létre, akik számtalanféle, eltérő okokból sírnak, még akkor is, ha a dolog „ragadós”. A sírás pedig minden hátránya ellenére fennmaradt: az evolúció bizony nem mindig tűnik logikusnak, sőt olykor kifejezetten kontárként viselkedik…

Amikor tehát a testőrterminátor megérti, hogy védence miért sír, belepillant valami olyanba, ami a nézők számára is csak részlegesen adott. De ennél talán fontosabb, hogy mindezt – mivel utalás történt rá – a kiborg programja nem tartalmazta. A gép megtanulta… Amikor önként megy a halálba, felcseréli sorsát az emberiségével. Ekkor már világos: ha nincsenek könnyek, nincs emberi faj sem…