A Kassák-kód – belülről

Amikor tegnap A Kassák-kód című szimpózium elején Rokkótól átvettem a szót, arra utaltam, hogy általános vélekedés szerint a szimpóziumvezető, vagy más szóval élve a hopmester feladata hálás tevékenység, mert akár aludhat is a fickó az előadások alatt.

Majd azt mondtam, hogy a programot nézve ez valószínűleg nem fog bekövetkezni. ĺgy is történt. Aztán arra utaltam, hogy a szimpóziumvezetés valószínűleg másért hálás feladat: az illető ugyanis részese lehet valami olyannak, ami rajta túlható folyamat, hiszen a rendezvény sikere az előadókon múlik; ezért én rájuk irányítanám a figyelmet, ahogyan ők Kassákra. Visszatekintve ez sem bizonyult elhibázott lépésnek, az előadók valóban kitettek magukért, de erre mindjárt visszatérek.

Most, hogy a szimpózium vége felé közeledünk, világossá szeretném tenni, hogy a zárszónak nem az a funkciója, hogy lezárja a nyitott kérdéseket. Amit lezár, az pusztán maga a rendezvény, a Kassák-kód megfejtése ugyanis tovább folytatódik majd. Ha kísérletet tennék arra, hogy felsoroljam, mi mindent vesztett az, aki nem volt jelen a rendezvénysorozaton, igen hoszszú volna a lista. Ezért mindössze két történésre utalnék, s bár tudom, hogy ez első hallásra kevésnek tűnik, mégis úgy gondolom, hogy ez a két dolog igen jól reprezentálja az elmúlt napok eseményeit. Az egyiket tapasztalván alig hittem a szememnek: az előadásokat végigülték azok a külföldi művészek is, akik egy szót sem tudnak magyarul. Ez a példás kollegiális magatartás megmutatta, hogy mit jelent a szakmai együttlét. A másik példám a Verszuhatag: az érsekújvári szavalók produkciója Anat Pick egyperces hangkölteményével zárult, ami rendkívül jól szemléltette a kétféle versmondási tradíció különbsége mellett azt is, hogy ez a két különböző felfogás nagyon is jól megfér egymás mellett. Számomra ez szintén a másik és a másság iránti tolerancia jeleként funkcionált, amely ugyancsak a rendezvénysorozat ismérvei közé sorolható. Nem volt tehát véletlen a vastaps.

Végezetül egyetlen észrevétel Kassákról. Amikor 2001-ben a Korunk című folyóirat megszólította az írótársadalmat, hogy ki-ki tegyen javaslatot arra, hogy melyik a tíz legszebb 20. századi vers, nagy izgalommal vártam a végeredményt; kíváncsi voltam ugyanis többek között arra, hogy A ló meghal, a madarak kirepülnek című Kassák-poéma bekerül-e tíz közé. Bekerült. Tudom, hogy a klasszikus szó használata ellen maga Kassák tiltakozna a leginkább, mégis azt kell mondanom, hogy az elmúlt napokban egy klasszikussal foglalkoztunk. Bebizonyosodott ugyanis, hogy Kassák nem tekinthető egyműves, egyműfajú, egyoldalú, egyirányzatú stb. művésznek. A Kassák-kód az életművet olyan nyitott horizontba állította, amely alapján végképp kijelenthető: Kassák az egyik legélőbb klasszikusunk.

Kedves Barátaim, zárásképpen azzal köszönném meg a megtisztelő figyelmet, hogy egy rendkívüli dologra emlékeztetem Önöket: A Kassák-kódról elmondható, hogy nem csak a szereplőgárdája volt nemzetközi, hanem bizony nem ritkán a színvonala is… Örülök, hogy együtt lehettünk, és hogy a résztvevőknek köszönhetően Kassák is velünk volt…

H. Nagy Péter