A januári Kalligram

Nem a hátsó borítón feltüntetett 96, hanem az impresszum szerinti 48 korona a helyes ára a Kalligram januári számának, mely talán az új évfolyam és az új szerkesztőgárda tiszteletére bújt sárgaarany színbe; a folyóirat egészét ennek fénye hatja át. A lap Polgár Anikó két versével indít, ezt Kiss László rövid líriko-epikus iramatai és elegyei követik szaporán, majd László Noémi két verse; a kolozsvári költő-műfordító verseinek értelmezéséhez a Zsebtükör kérdés-feleletei kínálnak fogódzót. Nincs Kalligram Kukorelly nélkül: az alig kétoldalas, versszerűre tördelt prózafutam leginkább a TündérVölgy spleenjét idézi fel olvasójában. Galácz Karolina vershelyzetjelentései testhelyzetekről szólnak, a test fokozatosan eltűnő körvonalaival: a Féltés című darabból maga a test is kivonja magát, álomszerűen. Gerőcs Péter Kudarc című novellája realista környezetfestő aprólékossággal lakja be önnön minimális terét. A Térey-vers a már említett Polgár Anikóéihoz hasonlóan a lap egyik húzóanyaga, a hozzá tartozó Zsebtükör ezúttal a szokottnál bővebben reflektál tárgyára, az Előadás a kápolnában című versre. („A társasági viselkedés finomságairól van szó – így a szerző, de idézhető hosszabban is: – A vers beszélője egy kvázi műkedvelő előadással szembesül, amelyet kvázi lelkes közönség fogad. A beszélő, az udvariasság nyelvi alakzatait mozgósítva, azt mímeli, hogy neki is tetszett ez a bemutató, így mintegy zavartalanul fölolvadhat a közegben. A »szintek« tulajdonképpen a mindannyiunkban lappangó színészi képességek fokozatai – egytől ötig, mint az iskolában –, amelyeket olykor illemből vagy kényelemszeretetből alkalmazunk” – beszéli el Térey a főszerkesztő Németh Zoltán egyik kérdésére válaszolva.) Rögtön ezután szólal meg az Új Szó-olvasók számára sem ismeretlen L. Varga Péter, kritikája az Ultra című, legfrissebb Térey-verseskötetre vonatkozik. Birtalan Balázs nyelvjátékos-raptechnikás két verse a meghökkentés versesztétikai hatását (ha mondható ez) aknázza ki, például: „a megfelelő magasságba mégy” sort ezzel rímelteti: „anyádat lent a rák zabálja szét”. A folyóirat elülső borítójának fényképe és a név a sokoldalú Pasoliniról szóló összeállítást hivatott kiemelni: Gerevich András frappáns életrajzi összefoglalója ehhez a blokkhoz bevezető; a hosszabb Pasolini-versciklus Csehy Zoltán fordítása, a prózarészlet (a Tisztátalan cselekedetek regényből) Preszler Ágnesé; egy újabb Pasolini-vers Nádasdy Ádám fordításában; egy esszé (Dante költői szándékáról, Lukácsy Margit fordítása), megint egy vers (Nouvo corso del potere, Salzkammer Judit fordítása); a blokkot Barkóczi Janka kiváló tanulmánya zárja: Valószerű mítoszok. Posztkolonialista nézőpont Pier Paolo Pasolini művészetében.

És még csak a lap felénél tartunk. Itt olvasható Németh Ádám (e hasábokon ő sem szorul bemutatásra) beszélgetése Tomáš Štrauss művészettörténésszel (Bartók és a képzőművészet). Gombos Katalin tanulmánya (alcíme szerint Neoavantgarde és posztmodern jelenségek a gyerekköltészetben) a gyermekirodalom-értés újabb fontos adaléka, ráadásul ismert kortárs darabokat vizsgál (Túl a Maszat-hegyen, Samunadrág, Vásárhelyi vásár, Víg toportyán, Cet ecetben, Kuszi-Muszi-Alamuszi, A londoni mackók, A buta felnőtt, Bögre család). És minden jó, ha jó a vége (is): Daniel Arasse művészettörténész esszéfüzére (Vári Erzsébet és Vári István fordításai), a Festménytörténetek csemege a javából. És még mindig nincs vége, mert a januári Kalligramot két kritika zárja, Sebők Zoltáné (Miroslav Marcelli nemrégiben megjelent Foucalt-könyvéről) és N. Tóth Anikóé a Vetkőztetik a menyasszonyt című Jóry Judit-regényről („regényszerű szöveg”-éről, az irodalomtörténész regényszerű recenzenziójából véve kölcsön a szót).

Mindenkinek (beleértve mindenkit, kifejezetten az irodalmat, képzőművészetet, zenét, bölcseletet kedvelőket) ajánlható.