A hippik nem nyernek választásokat? – Harvey Milk az operaszínpadon

A hetekben kapott szárnyra a hír, hogy a világhírű amerikai filmrendező, Gus Van Sant előreláthatólag decemberben Sean Penn és Matt Damon főszereplésével megkezdi egy Harvey Milkről szóló film forgatását. Érdemes ehhez hozzátenni, hogy Harvey Milk, a másságát elsőként nyíltan felvállaló San Franciscó-i tanácsos meggyilkolásáról már készült egy kitűnő opera is, melyet a Newsweek zenekritikusa a kifulladás jegyeit magán viselő, sekélyesedő amerikai musical mesterkélt világával szembeállítva méltatott: lám-lám, az opera, ez a csontos, mindennél teátrálisabb műfaj – a közhiedelemmel szöges ellentétben – képes megújulni és akár aktuális politikai vagy társadalmi kérdéseket felvetni. A darab több egyszerű valóságalapból építkező, krimibe hajló portréoperánál, s noha a librettó maga nem nélkülözi a túlmisztifikálási hajlamot, végeredményben megmarad a hitelesnek tartott történések talaján. Kölcsönvéve a közkeletű, ironikus-gúnyos, mégis sokat mondó terminust, kijelenthetjük: az 1960-ban született Stewart Wallace is a CNN-iskola híve, műve a jó értelemben vett „tévéhíradós” operák rokona (ezek leghíresebbje talán John Adams Nixon Kínában című remeke). Ez a rokonság azonban nagyrészt felületi, a Harvey Milk nemcsak dokumentál, hanem küldetést is ruház a zenére, s egy rekviemben kicsúcsosodó toleranciaoratóriummá magasztosul.

Az első felvonás (The Closet) lényegében mintegy előrevetíti a gyilkosságot, melyet Milk politikai riválisa, a konzervatív ellenlábas, a konzervatív (Isten–haza–család) hatalom képviselője (exrendőr, tűzoltó, vallásos mintapolgár, vietnami veterán) Dan White követett el 1978. november 27-én. Ez a látomás azonban csak anticipációs jellegű gesztus: e felvonás elsősorban Milk gyermek- és serdülőkorát beszéli el a zene nyelvén egészen saját, kétszeresen is összetett identitásának tudatosulásáig. Milk egy litvániai zsidó bevándorló unokája, önnön zsidóságának feldolgozását egy zenei látomás érzékelteti: különféle koncentrációs és fogolytáborok megkínzottjainak dermesztő felvonulása. Ezt a képet az 1969-es, elhíresült Christopher Street-i Stonewall lázadást megidéző egzaltált, romantikus jelenet követi (egy razzia során a bárban szórakozó melegek és transzvesztiták ellentámadásba lendültek, s hoszszabb ideig sikerült is védelmezniük állásaikat – ez a „lázadás” számít a modern melegmozgalmak kiindulópontjának). A szabadság az emberi identitás kiteljesedésének záloga és katalizátora, s minden mesterkélt és indokolatlan korlátozás valóságos koncentrációs táborba kényszeríti a hatalom által meggyalázott józan értelmet. Ráadásul a lét valamennyi mozzanatát csakis identitásunkba integrálva vagy ahhoz viszonyítva vagyunk képesek megérteni – sugallja a zeneszerző. Scott Smith felbukkanása (ő volt Milk élettársa a valóságban is) a hippi típusú melegaktivisták fénykorát idézi fel, s az ő megjelenése a zenei struktúra talán kissé bizarr „felhígulását” is eredményezi: a pop-rock jelleg itt kissé indokolatlanul felerősödik. Wallace zenéjének az eklektika adja az igazi erejét, de ez legnagyobb gyöngéje is. A legizgalmasabb épp ott, ahol a különféle regiszterekbe tartozó foszlányok zavaró sokaságából képes zenei rendszert felépíteni, s a leggyengébb azokon a pontokon, ahol a populáris gesztusok irányába homogenizálódik.

A második felvonás (The Castro) Harvey politikai kampányát kísérli meg a zene nyelvén megidézni. A cím a Castro Streetre utal, melyre Dan White afféle meleggettóként tekint. Maga a felvonás egy „ágyjelenettel” indul, melyben Harvey és Scott látszatra a választási kampányról beszélgetnek, gyakorlatilag létszorongattatásuknak adnak hangot. A darab egyik megdöbbentő apró részlete egy gyilkosság zenei megjelenítése, melyet homofób fiatalok követnek el késsel és baseballütőkkel: a politikai diskurzus beteges hatalmi játszmák retorikai szólamaivá silányítja a tragédiát. Milk fokozatosan válik szinte valamennyi kisebbség szószólójává és képviselőjévé. A felvonás Milk 1977-es megválasztását egy (ironikus?) Gay Pride felvonulás (többek közt olyan csoportok képviseltetik magukat, mint pl. a Leszbikus Taxisofőrök Társasága vagy a Gay Indián Közösség) impulzív és sűrű zenei szövetű hangulatával zárja le: a másság mint az egyes egók természetes tulajdonsága jut itt szóhoz. A sokat gúnyolt és virágnyelven „aszszony nélküli férfiaknak” nevezett melegek Harvey Milk szerint „élet nélküli férfiak”, olyan árnyak, akiket megfosztottak vállalható énjüktől, s a normatív társadalom színpadán kénytelenek ripacskodni vagy épp a legalávalóbb szerepeket eljátszani. A homofil mozgalom ideológiája, melynek célja elsődlegesen az, hogy valamiféle társadalmi békét teremtsen a másság és a normatív többség közt, szembekerül azokkal a radikálisabb csoportokkal, akik nem hajlandók a potenciális egyéni boldogság nyílt felvállalását alárendelni a többség előítéleteinek.

A harmadik felvonás (City Hall) magát a gyilkosságot mutatja be, azt a lelki folyamatot, mely a tiszta és feddhetetlen „hazafiságába”, a heroizáló Amerika-mítoszba belezavarodó Dan White-ot kettős gyilkosság elkövetésére kényszeríti. ĺzelítőt hallunk még Milk politikai végrendeletéből, melyet magnószalagra rögzített, s az operát egy valóban megindító Market Street-i rekviem zárja, mely részint a kaddis klasszikus motívumaira, részint a romantikus opera gesztusrendszerére épít. (Ez a szakasz bővítve és átdolgozva önállóan is felkerült a koncerttermek műsorára.)

Az opera egyes jelenetei az operában játszódnak, illetve kapcsolatba hozhatók az operával, hiszen Harvey Milk közismerten nagy operarajongó volt, s identitása kikristályosodásában is fontos szerepe volt az operának. Ez a játék a darab játékos zenei önreflexióit is elmélyíti.

A címszereplőt a cédén Robert Orth énekli, aki Wagner-baritonként vált ismertté, kimagasló hang a Dan White-ot megjelenítő Raymond Very tenorja, az anya szerepében pedig nem kisebb nagyságot hallunk, mint Elisabeth Bishopot. A San Franciscó-i Opera zenekarát Donald Runnicles vezényli.

(Stewart Wallace: Harvey Milk, 2CD. Teldec Classics International, Hamburg, 1998.)