A fal mögött áll és énekel

Úgy határoztunk: egyikünk jobbra, a másikunk balra tér. Én egy vörös téglába vágott sikátoron mentem fölfelé. Megjelölt hely volt ez, a XV-ik negyedben, kereszt nélküli ablakokkal és vak kandeláberekkel a kapu előtt. Nem emlékszem rá biztosan, valószínű azonban, hogy ekkorjában végrehajtói állásom volt a városnál. Naponta akadt valami szomorú elvégeznivalóm, de azért boldogabban éltem, mint a galambunk, akit pedig télvíz idején is Ka-Fu-Pi-féle madáreledellel tápláltunk. Valósággal röpültem a nyirkos úton fölfelé. Csillagok virágoztak a drapériákon, meg voltam győződve róla, én leszek az első a célban.

– Csak fuss! Csak törd magad! – gondoltam. – Csak fuss!

Ahogy a szél egy-egy pillanatra elállt, tisztán hallottam barátom cipőinek a dobogását. Igaz, a jobbra vezető út csak néhány kilométerre van innen. Néha egy fekete vonal görbült el a szemeim előtt, és lehet, hogy ez a barátom integető karjának az árnyéka. Egy pillanatra így okoskodtam: ha az árnyéka előttem motoszkál, nincs kizárva, hogy ő maga is előttem lehet már néhány méterrel. De azért van eszünk, hogy túltegyük magunkat holmi kellemetlen kicsiségeken. Elhatároztam, barátom mögöttem van, és ettől a pillanattól kezdve a kétségek szemlátomást hervadtak el a fogason.

Akármerre néztem, egyedül voltam. Kivéve azt a nagy vörös lámpát, ami egy mélyedésben virrasztott. Ezt is csak akkor vettem észre, mikor az ajtó kinyílt. A szél átjárt a testemen, s a véres sálról, ami egy gyertyatartó karjain csüngött, leléptek a plisszírozott madarak. A lámpa mögöttem volt, nagy területekben már szinte leégette rólam a ruhát. Hiába akartam eltakarni magam nehéz, lapu alakú kezeimmel, hirtelen a „Die Dame” című lap jutott az eszembe, ahol fényképfelvételeket láttam Bernard Shaw csipkékkel és nippekkel telezsúfolt otthonáról.

– Szörnyűség, még ide is utánam jönnek a dolgok, amik bántani tudnak.

– De hát, uraim és elvtársaim! Nem mondtam én meg már évekkel ezelőtt, hogy Bernard Shaw egy közönséges bohóc?! Önök a roppant társadalmi problémákra hivatkoznak, amiket ő a darabjaiban könnyű kézzel felvet, s csak úgy fogheggyel megold… vagy cinikus grimaszt erőszakol ki a még nálánál is felületesebb és nagyképűbb közönségből. Helyes! Ebben az utóbbi megállapításban én is benne vagyok…

– Ne állj ott, mint a fa! – mondta valaki most a sarokból, ahová még nem ért el a látásom. A szavaknak testük volt, illatot árasztottak, és fellázították a sötétet.

– Nem kerestelek, és megtaláltalak – mondtam én is hangosan.

A jobb oldali út kibújt a függöny mögül, tovább akart futni, de egy kút állt előtte. Hetek kellenének ahhoz, hogy valaki ezt az űrt áthidalja – gondoltam, és nyugodt voltam felőle, itt semmiféle meglepetéstől nem kell tartanom.

A lány a kút előtt ült kerek, háromlábú széken, s csak egy kis ingecske világított rajta.

– Gyere közelebb – mondta, és felém nyújtotta a karját. Ha a jobb karját emelte föl, akkor kilátszott a bal melle, ha a bal karját emelte fel, akkor kilátszott a jobb melle. Ritkán lát az ember ilyen melleket, gömbölyűk voltak, és így távolról is érezni lehetett a szenzációkat, amik a dombok alatt parázslottak.

– Nem adhatom fel a kötelességem – válaszoltam. – Tudod, hogy győznöm kell a barátom felett – lassan megindultam felé, s csak úgy, mintha az egész véletlenségből történne. Messzehangzón kiáltoztam: – Szervusz, kedvesem, szervusz. – Most észrevettem: ő csakugyan a kút túlsó partján ül. Most pedig föláll a székről, az ingecske elszállt róla, szétterül a levegőben, s már nincs itt a kút, és nincsenek itt a parasztok, akik a közte és köztem virágzó mezőket lekaszálnák.

– Gyere még közelebb – mondta.

Még közelebb mentem, és hallottam, hogy valaki sír a kemény rabicfal mögött. Hangosan beszéltem, hogy ő semmit észre ne vegyen:

– Mit gondolsz, hol tarthat most a barátom? Erre még nem járt, tehát még mindig én vagyok előnyben. Csak éppen lerázom magamról a port, és megyek tovább. Nyittasd ki a kapukat, nehogy valahogy itt felejtődjek.

– Feküdj le – mondta a lány.

– Lehet, hogy két hét múlva már visszafelé jövök, és akkor sokáig itt maradok nálad.

– Feküdj le – mondta a lány még egyszer.

Már csak az egyik szememet nyitottam ki úgy, ahogy reggelenként szoktam, mikor még nem akarok kikelni az ágyból.

Az eső csak hullt, hullt, súlyos, fekete lapokban rakódott le a házak között.

– Feküdj le – mondta a lány.

Itt az ideje – gondoltam –, hogy felhúzzam az órát, ami már alig ketyeg.

Első lábaimat szépen a fejem alá tettem, és elfeküdtem a padlón.

(1926)

Én a nagyváros fia vagyok, a vasszerszámmal dolgozó és az örökké elégedetlen. Vannak, akik ezt kétségbe vonják. De bizonyosan tévednek. Nem tagadom le, hogy a rózsafa árnyékában születtem, ez azonban véletlenségből történt így. Az apám laboráns volt, az anyám mosónő. De én a dróthajú és pálinkát ivó rokonaimhoz tartozom. Ők már vasutasok voltak, kazánkovácsok, fűtők és mozdonyvezetők. Szerte, a fekete városokban éltek éppen úgy, mint ahogyan én is a fekete városokban élek. Nincs bennem semmi a múltból. Nem ismerem az istent, és nem ismerem a szerelmet. Nem vagyok kíváncsi a jövőre. Feleségem az én egyetlen barátom. Soha nem voltam bele szerelmes, de szeretem, mert ő tiszta üvegből van, és úgy szól, mint a legfinomabb acélpenge. Az emberek azt hiszik, kegyetlen vagyok hozzá, pedig én a tenyeremen hordom őt, mint a jelen pillanatot, mint a tapintás bizonyosságát, mint a bőrt, ami lüktető ereimet és vérző húsomat betakarja. Szeretném, ha az is, amit most mondok, az ő himnusza lenne. Mert ő megérdemel engem, és azt is, amit én tudok. Ő mellettem van, és én előtte vagyok. Ő látja, hogy vasszerkezeten épülnek az én napjaim, látja, ahogy szavaimban kinyílnak a virágok, és ő összeszedi és homloka köré köti az én virágaim. Ő lát engem a világos reggelben, és emlékszik rám a sötét éjszakából. Nincsenek gyermekeim, egyedülvalónak látszom tehát, mint a legmagasabb hegycsúcs. Egyedülvalónak látszom, de ő tudja, én vagyok a nagy családfa, aki a széllel forog. Szemeimben benne vannak az ismert és ismeretlen történetek. Az utak összefutnak bennem, és a kapuk kinyílnak. De mit is prédikáljanak még többet. Aki ennyiből nem ért meg engem, az sohasem fog megérteni engem. Az apám laboráns volt, az anyám mosónő, rokonaim vasutasok, és ők elvittek engem a városokba. ĺgy lettem azzá, aki vagyok. Most összeszámolom a vagyonomat, kivonom belőle, ami kivonható, aztán lefekszem aludni, mert reggel újra kell kezdenem mindent.

A Tisztaság könyve című

Kassák-novelláskötet utószava; 1926