A Fábry Zoltán-i gondolatvilág teljességigénye

Az aforisztikus erejű Fábry-idézetek azonban nemritkán a felfedezést mímelő közhelyes szónoklatokban maguk is kopottasan csengtek-bongtak. Divat volt Fábry Zoltánnal ékeskedni.

Az újraértékelés ellentmondásai

Röviddel a rendszerváltás után, amikor vita indult a Fábry-életmű értelmezéséről, egy másfajta, ellenkező előjelű divat kezdett eluralkodni a szlovákiai magyar kulturális közéletben. Szándékos a szópárosítás, amely az így jelzett közegtől igyekszik némileg elkülöníteni a szellemi életet. Ott ugyanis más értelmet kap az életmű átértékelésének szorgalmazása, mint abban a környezetben, ahol Fábry körül egyszer csak légüres tér támadt. A szlovákiai magyar kisebbségi szférában örvendetesen megszaporodó helyi, korábban homályban maradt vagy elhallgatott személyiségek és események felidézéséből szinte teljesen kivesztek Fábry Zoltán gondolatai. Másfajta értékrend kezd érvényesülni, melybe az ő szellemisége valahogy nem fér bele. Legalábbis így látják többen azok közül, akik korábban egyfajta Fábry-kultuszt igyekeztek meghonosítani, valójában a fábryi értékek alaposabb ismerete nélkül.

A Csemadok a Fábry-napok megrendezésével igyekszik a sokrétű életmű mához szóló üzeneteit kibontani és életben tartani. Ezekre ma viszont már nem nagyon tülekednek az előadók. Többen a szlovákiai magyar értelmiség körében hol titokzatosan, hol mentegetőzve, vagy egyenesen a magabiztosság pózában Fábry írásainak átértékelésére hivatkoznak, olyan kicsengéssel, mely egyet jelent írásainak érvénytelenítésével.

Fábry Zoltán irodalomkritikai írásaival szembeni fenntartások Turczel Lajos nevéhez kötődve már a hatvanas évek elején megfogalmazódtak. Ennek a kérdésnek éles fénybe állítása a rendszerváltás után számított felfedezésszámba menő újdonságnak. Irodalmi berkekben azonban korábban sem volt titok, hogy Fábry Zoltán esztétikai szemléletében és értékeléseiben a művészi értékek alárendelődtek a fábryi szellemi konstrukciókból, az antifasizmusból s a vox humanából táplálkozó etikai szempontoknak. Ez még inkább felfokozta azt az ítélkezést, amelyet a fábryi egymást kizáró, végletekig kiélezett ellentétpárok (fasizmus–béke, háború–antihumanizmus) közötti feszültség izzása forrt ki magából. A mélyre hatoló esztétikai-elméleti elemzések azonban elmaradtak. A korabeli ideológiai korlátokon kívül ebbe a szlovákiai magyar irodalom derékhadának magatartása is belejátszott. Ilyesfajta, a kisebbségi irodalom egészét érintő megközelítés irodalmi pozíciók megingatásának, személyes érdekek megideologizálásának a veszélyét idézte fel.

A rendszerváltás után Tőzsér Árpád 1992-ben az Irodalmi Szemle hasábjain „a Fábryt elmarasztaló, egyébként valóban inadekvát és minősíthetetlen hangra” reagálva visszanyúlt a hetvenes évek elején Az irodalom valósága című könyvének Fábryval polemizáló érveléséhez. Fábry akkor már nem élt, amikor Tőzsér az irodalmi mű önmagával azonos öntörvényűségét bizonygatta. Tőzsér 1992-ben Fónod Zoltánnal vitatkozva arra a megállapításra jutott, hogy Fábry valójában a morálesztétikából és a vox humanából kiinduló követelményeket alkalmazva a művet irodalmon kívüli normáknak rendeli alá, tehát valójában a szocialista realizmus funkcionalizmusával egyívású módszert alkalmaz. Egyúttal rámutatott a fábryi morálesztétikában is meglevő értékes ráérzésekre. Tőzsér tehát Fábry irodalomszemléletével és -gyakorlatával kapcsolatban azt vallja, hogy „szét kell választanunk bennük a nem vegyülő elemeket”. Rákos Péter szintén az Irodalmi Szemlében közzétett szellemes írásában a Nobel-díjas Thomas Stearns Eliotra hivatkozva mutatott rá arra, hogy az irodalmi mű nagysága nem dönthető el pusztán irodalmi kritériumok alapján. Tehát a mű sorsának alakulásába sokféle, a társadalmi-politikai körülményektől nem független tényező közrejátszik. Fábryval kapcsolatban ez – Rákos Péter szavaival – speciális esetnek is tekinthető, mely a vox humana mint szellemi-erkölcsi kategória értelmezésében gyökerezik. Nem véletlen, hogy ekörül indult az ötvenes évek vége felé szlovákiai magyar berkekből Fábry elleni támadás.

Kisebbségi belterjesség és külső nyomás

A fábryi vox humana ideológiai céltáblába kerülése mögött több körülmény egybejátszása húzódott meg. A tulajdonképpeni ok vagy inkább ürügy szálai a fiatal magyar költők, az úgynevezett nyolcak kötetének megjelenése körül kibontakozó szlovákiai irodalmi élet belterjességében fogant személyi, nemzedéki és szemléleti érdekközpontú nézetkülönbségekből fakadtak. Ezek viszont öszszefonódtak a politikai helyzet alakulásával. Csehszlovákia Kommunista Pártjának 1958 májusában tartott XI. kongresszusa kitűzte a „szocialista építés betetőzésének irányvonalát”, melynek meghatározó tézise lett a „társadalom erkölcsi-politikai egységének” megteremtése. Ez egyet jelentett a társadalom tudati állapotának differenciálatlan megítélésével, elvárások erőltetésével. A szlovákiai magyarsággal szemben felerősödött a „szocialista hazafiság” terén mutatkozó úgymond fogyatékosságok kiküszöbölésének követelménye. Ugyanakkor ismét megindult az úgynevezett burzsoá nacionalizmus elleni kampány. A csehszlovákiai politikai vezetés kezdett erőt érezni ahhoz, hogy az 1956–57-es években az alkotó értelmiséggel szembeni vezető pozíció és kompromisszumokra késztető meghátrálásai után támadásba lendüljön a társadalom, kiváltképp a kulturális élet feletti maradéktalan ellenőrzés visszaszerzéséért. Ennek demonstratív eszköze lett a szocialista kultúra kongresszusának összehívása. Az eseményt nagyszabású kampány előzte meg, melynek alapvonalait a csehszlovákiai írók 1958 januárjában tartott értekezlete jelölte ki. A küldöttek a CSKP KB-hez intézett levélben deklarálták, hogy határozottan elítélnek „mindennemű, az irodalmat a nép által létrehozott közös érdekektől elszakítani igyekvő, s az apolitikusság, az individulizmus és szubjektivizmus útjára csábító igyekezetet”. Maga a kampány a kultúra és a szocialista építőmunka szoros egységét, a szocialista realizmus követelményét, a pártosságot szigorúan előtérbe állító hangnemben zajlott. A hatalom író-olvasó találkozók szorgalmazásától remélte „a dolgozóknak a szocialista kultúra létrehozásába és irányításába való fokozott bevonását”. S ezzel kapcsolatban kifejezett preferálást élveztek a művészi ízlés leszállítását pártoló megnyilatkozások. A zeneművészek például azt kapták feladatul, hogy magyarázzák meg a dolgozóknak a szimfonikus zene mibenlétét, s azt kedveltessék meg velük, ami úgymond kihat majd a termelőmunkához való lelkes, bensőséges viszonyra is.

Ebben a légkörben indított vitát a nyolcak kötetéről az Új Ifjúság. Barsi Imre vitaindítója elismeréssel nyugtázta, hogy a „nyolcak nagy része felülmúlta az előttük járók formaművészetét”. Ám bírálta a kötet eszmeiségét, „saját szavaik szépségétől elbóduló” önmagukba fordulást vetve a fiatalok szemére. Koncsol László ugyan méltányolta Barsi Imre árnyalt szemléletét, de vele és főként Tolvaj Bertalannal polemizálva higgadt meglátásokkal érzékeltette, hogy a nyolcak nagy belső indítékokból fakadó probléma- és kérdésfelvetésekkel jutottak el a hangzatos közéletiség helyett a lélek belső rezdüléseiben kereshető társadalmi elkötelezettségig. Koncsol írása szinte máig érvényes látleletet adott az antológia költőiről.

Ezek után jelent meg Bábi Tibor hozzászólása, aki – legalábbis közvetlenül – nem reflektált Koncsol megállapításaira. Sokkal inkább ráhangolódott a Barsi Imre kifinomult ízlésű fordulatai közé rejtett ideológiai-politikai nyilak húrjaira. Bábi, érezhetően személyes önérzetében is sértve érezve magát, kikelt az ötvenes évek elején indult, sematizmussal terhelt nemzedékének és a nyolcak csoportjának értékalapú szembeállítása ellen. A második nemzedék jelentkezésében Tőzséren és Cselényin kívül nem látott eredményekben is megnyilvánuló hozadékot. Annak viszont már eleve megvolt a veszélyes politikai felhangja, hogy szerinte „a csinosan megfogalmazott szubjektív hangulatok, a nép életétől elvonatkoztatott szűk élményvilág jellemzi a nyolcak költészetét”. Bábi ezt még megtetézte azzal, hogy az új nemzedék költészete a „II. írókongresszus liberális és revizionista légkörében fogant”. S a fiatalok „eszmei szegénységéért” a kritikát tette felelőssé, ami nyilván elsősorban Fábry Zoltánra és Turczel Lajosra vonatkozott. Elismerve Fábry Zoltánnak a „kevesebb verset, több költészetet” jelszó alatt kifejtett segítő igyekezetét, szerinte ez úgy hangzott el, hogy elnémította a nehéz körülmények között induló kezdőket, s táptalajt adott a kispolgári ízlés elburjánzásának, a szentimentalizmusnak, s a kispolgári dilettánsok vállveregető, lebecsülő magatartását váltotta ki az első nemzedékkel szemben. Furcsamód Barsihoz és Bábihoz csatlakozott Tolvaj Bertalan is. Csak sejteni lehet, mekkora nyomás nehezedhetett rá iskolaigazgatóként a keleti végeken.

Fábry Zoltán a titkosrendőrség megfigyelése alatt

Az Új Ifjúságban lezajlott vita lezárását követően jelent meg két részben, az Irodalmi Szemle második és harmadik számában Fábry Zoltán Res poetica című terjedelmes, a nyolcak kötetét elemző írása. Fábry a kisebbségi lét fennmaradásával azonosított költészet folyamatosságát biztosító tettként méltatta az összeállítást. A kötet valamennyi szereplőjét elemezve a bírálatot roppant érzékenységgel, biztató tapintattal párosította. A szocialista mának az antológiában úgymond hiányzó jelenlétét hangoztatókkal szemben a hétköznapok Móricz Zsigmondtól és a sarlósoktól örökségbe kapott munkatudatosítását emelte ki. Ugyanakkor az egyéni és kollektív humánumot azonosító vox humana talaján állva felrótta a fiataloknak a jelen „kategorikus imperativusának”, a békeharcnak az elhanyagolását.

Időközben lezajlott a szocialista kultúra kongresszusa, mely lefolyásával, illetve utóhatásával nem volt képes teljesen ellehetetleníteni a művésztársadalomnak a hatalom szorításából kiszabadulni akaró igyekezetét. Éppen ezért gyanítható, hogy 1959 őszén, amikor már némi lazulás jelei mutatkoztak az ĺrószövetség magyar szekciójának ülésén, a fábryi vox humana elleni kirohanásban lehet, hogy nem is annyira felülről jövő hajlíthatatlanság, hanem sokkal inkább szubjektív szándékok táplálta ideológiai kardcsörtetés játszott meghatározó szerepet. Mindenesetre ekkor Fábry Zoltán már jó másfél éve a titkosrendőrség megfigyelése alatt állt. A Nemzeti Emlékezet Intézetének levéltári nyilvántartása szerint még 1958 márciusában a titkosrendőrség, azaz az Štb pozsonyi kerületi parancsnoksága 333-as számmal „Spisovatelia” (írók) fedőnév alatt csoportos dossziét nyitott, s az ezt követő sorszámokkal megfigyelés alá került Török Elemér, Bábi Tibor, Monoszlóy Dezső és Fábry Zoltán. A dossziékat 1960-ban lezárták, levéltárba helyezték, majd megsemmisítették.

Értetlenség, mímelt dogmatizmus, intrika?

A szekcióülésről az Irodalmi Szemle 1959. évi 4. számában megjelent összefoglaló szerint Turczel Lajos vitaindító előadását követően elsőként Bábi Tibor szólalt fel. Bábi tulajdonképpen megismételte az Új Ifjúságban megjelent cikkének gondolatmenetét, de ezúttal már nyíltan a fábryi vox humanának tulajdonította a fiatal költők csoportjának „eszmei fogyatékosságait”. Győry Dezső vers- és kötetcímére utalva a vox humanát az egykori szlovákiai magyar szellemiségnek a megelevenedéseként értelmezte. „Csakhogy ez a múltbeli emberi, erkölcsi és politikai magatartását összegező jelszó vagy varázsszó nem válhat manapság a marxista kritika kritériumává, nem pótolhatja a marxista értelemben vett pártosság és eszmeiség igényét az irodalommal és a költészettel szemben – szögezte le dörgedelmesen. Majd így folytatta: – Az antifasizmus és béketudatosítás az osztályharc szerves része, s ezt így is fejeztük ki, anélkül, hogy elválasztottuk volna tőle és a szocializmus építésének tág problematikájától. Fábry megfogalmazásai akarva, vagy akaratlanul elködösítik a célkitűzések körvonalait.” Barsi Imre egyenesen arra szólított fel, hogy „tovább kell jutnunk a vox humana sugallta és meghatározta korlátokon.” Fábryt Thomas Mannhoz hasonlítva kijelentette, hogy még ott tart, ahol Thomas Mann és a többi antifasiszta, humanista tartott 1945-ben.

Dobos László igyekezett gátat vetni a két vitázó nézeteit esetleg kizárólagossá emelő légkör kialakulásának. Leszögezte, hogy a vox humana kérdése nem tekinthető lezártnak, Bábi hozzászólása a kérdésfelvetés erejével bír. Ugyanakkor kijelentette: „a vox humanát mint eszmei és esztétikai kritériumot múltveretűnek tekintem én is”. Hasonló, a vox humana körüli bizonytalanságról tanúskodó értelemben nyilatkoztak további hozzászólók is. Turczel Lajos viszont az erélyességig menő határozottsággal mondta ki: „...én a haladó hagyomány lebecsülésének és a tiszteletlenség és baloldaliság együttes luxusának tekintem azt, ahogyan Bábi és Barsi a vox humanáról beszélt. Ezt a vox humanát Fábry mai kritikusi munkásságában kevesellni, elégtelennek tartani lehet, de lebecsülni és ironizálni nem.”

Találónak tekinthető Fónod Zoltánnak a Perben a történelemmel című, Fábryról készített, 1993-ban újrakiadásban megjelent könyvében szereplő megállapítása: a hozzászólók „nem meghaladni akarták a vox humanát, hanem megtagadni”. Persze ez a minősítés azért árnyaltságot kíván. Dobosék a fábryi értékekre támaszkodva érezték elégtelennek a vox humanát, míg Bábi és Barsi valójában a vox humanát értékeitől megfosztani igyekeztek.

A problémát mai szemmel látva a vox humana lényegének – talán még máig is tartó – leszűkítő megközelítése és értelmezése okozta. Bábi éleslátással ismerte fel, hogy Fábry vox humanája ekkortájt már nem azonos az osztályharcos szemlélet egyfajta továbbvitelével. Bábi magatartását jó adag ellentmondás bonyolítja. Impulzív természeténél fogva sokszor tett a hatalommal szembeszegülő kijelentéseket. Nem véletlenül került a megfigyeltek listájára. Ugyanakkor hajlott, főként heccelések hatására a balos megnyilatkozásokra. Ebben szerepet játszottak önértéktudatának zavarai. Joggal lehetett tudatában a mégoly rendszertelenül is szerzett, társadalomtudományi elmélkedésre képesítő ismereteinek, viszont erősen hatalmába kerítette a viszálykodó, főkent a Fábryhoz közelállókkal való versengés szelleme és szertelensége.

Fábry számára a vox humana az ötvenes évek elejétől az osztályharcos keretektől elváló, szuverén szellemi-erkölcsi kategóriává vált, ezzel mért maga körül mindent, magát a társadalmi valóságot is, s nem a marxista ideológiából eredeztetett látásmóddal. Mindezt tulajdonképpen nyilvánvalóvá tette az Antisematizmus című tanulmányának a Hét hasábjain 1963-ban megjelent első részében. Itt szerepelt az a mondat, hogy a szocializmus humanizmus nélkül egyenlő a fasizmus kíméletlenségével. A mértékegységet viszont a vox humana értékrendje testesítette meg. Nem sokkal később B. Nagy László a Kortársban megjelent írásában elsőként juttatta kifejezésre azt a felismerést Fábryval kapcsolatban, hogy „ha a háború a totális pusztulás, a béke a gondolat organikus teljessége. A stószi mérték a teljességigény megkövetelése egy olyan korban, melynek jellemzője hosszú ideig a megszorítás, a kirekesztés, a redukció, a megalkuvás volt.” E sorokból kiérződik, hogy a látlelet nem csak a múltra vonatkoztatható érvénnyel bír.

Fábry Zoltán mai értelmezői szembetalálják magukat azzal az elengedhetetlen követelménnyel, hogy ebből a fokozatosan kiterebélyesedett teljességigényből nem szakítható ki – a megtorpanásokat, az esztétikai szemlélet korlátait is beleértve – a Fábry-életmű egészének gondolattelítettsége.

Eve-Marie Kallen Stabilitas loci

Hamburg/Kassa. Márai Sándor (1900–1989) a nyugati olvasó számára 2002-ben valamelyest mindig mániákusnak hat, ahogy kissé patetikusan ragaszkodik a „polgár” mivoltához. Amire ezzel gondolt, azt a legjobban talán francia nyelven fejezi ki a „citoyen” szó, az állampolgárt értve rajta a megfelelő, a közjónak elkötelezett tudattal. A Márai naplóin átsejlő némi gőgre figyelemre méltó ellenpéldát kínál a sokkal kevésbé ismert Fábry Zoltán (1897–1970), „a stószi remete”. Ez az író, publicista és könyvgyűjtő egész életét ezen a német bányászok által alapított, isten háta mögötti kis helyen töltötte Kassától mintegy 30 km-re, és egész életvezetése egy egészen más polgári erényre utal: a szerénységre. A házat, ahol Fábry lakott Stószon, a könyvtárral együtt, amit összeszedett és amelyben dolgozott, ma is meg lehet tekinteni. Fábry odaadó humanista volt kommunista eszményekkel. Ebből a szellemi pozícióból harcolt szóval és tettel az eluralkodó fasizmus minden kultúraellenessége és brutalitása ellen. Belső tartása és külső helyhez kötődése tette őt élete folyamán a csehszlovákiai magyarok szellemi vezetőjévé.

Márai és Fábry két teljesen eltérő írói típust képvisel, akik között a választóvonal feltűnően összefügg azzal, hogyan viszonyulnak a szülőföldjükhöz és a társadalomhoz, amelyből jöttek: egyikük a városi ember, aki büszke patríciuscsaládja hagyományára, azt tiszteli minden megörökölt használati és emléktárgyban, sőt kijelenti, hogy soha nem vásárolt egyetlen új bútordarabot sem – másikuk a vidéki ember, aki egész személyes módon a szívén viseli embertársai anyagi nélkülözését. Mindkettejük számára döntő konklúzió adódott ebből, ami rányomta bélyegét egész életútjukra. Márai elhagyta Magyarországot húszegynéhány évesen, külföldre ment, néhány évre visszatért Budapestre, és alig 50 évesen örökre elhagyta hazáját nyugat felé, Dél-Kaliforniába. Fábry ellenben néhány éves, a háború alatt nyugaton letöltött katonai szolgálat után maradt egész életében szülőhelyén, Stószon, és megpróbált ott, ahol volt, hatást kifejteni. A miliő és a saját jellemük meghatározta eltérő mentalitásuk a következőképpen hatott írói munkájukra: Egyikük a görögök világát és az osztrák–magyar múltat kereste lélekben és írásban, másikuk a néphez és a jelenhez próbált közel kerülni életével és írásaival. Ez késztette arra is, hogy egy ideig békebíróként működjön a szülőfalujában.

Hosszú időre háttérbe szorították és elfelejtették Márai Sándort Magyarországon, most ugyanez történik Fábryval. Márai citoyenként és egy bizonyos felsőbbséggel fordult el proletarizálódó szülőföldjétől, és nem engedte, hogy nagyszámú könyvei megjelenjenek Magyarországon, amíg a Vörös Hadsereg el nem hagyja az országot. Most, az Európa-szerte bekövetkezett rendszer- és hangulatváltozással gondolatvilága hirtelen sokkal jobban illik az uralkodó szellemi klímához, mint Fábry műve, akinek a „kisemberek” humanisztikus szocializmusa iránti emberi elköteleződése, amit ő „vox humaná”-nak nevezett, most zavaró. Fábry, aki 1970-ben halt meg 73 évesen, ma egyetlen modern irodalmi lexikonban sem található meg, ahogy Márai nem fordult elő a korábbiakban.

Ha olyan írók, mint Márai, nem teremtettek volna a nyelv erejével messze az országhatárokon túlnyúló életművet, a mai nyugat-európaiak még kevesebbet tudnának a távoli, mégis oly közelről rokon kelet-európai viszonyokról. Ha Márai nem ível el zseniálisan egészen Ithakáig, és nem vándorol el hazájából személyes élete folyamán mint egy 20. századi Odüszszeusz, hogy nyugaton keresse a szellemi szabadság hazáját, ezzel valamennyien szegényebbek volnánk. És ha Fábry Zoltán nem tanúsít egy ezzel ellentétes mobilitást, és tart ki a szülőföldjén egész életében, akkor egyes kulturális nyomok már bizonyosan eltűntek volna Kassa környékéről. Akkor ma nem élhetné át egy nyugati azt a megdöbbenést, hogy a vidéki idill kellős közepén egy világszínvonalú könyvtárra találhat.

(Lettre, 47., Karádi Éva fordítása, részlet)