A demokrácia „nehogymábajlegyenistái”

Lássuk be, általában a legelszálltabb elme sem bírja überelni azt a közéleti katyvaszt, amelyet naponta, úton-útszélen a napvilágra ürítenek bizonyos individuumok. Igen, azokról van szó, akiknek emésztőrendszere vélhetően az agyuk helyén működik. Elég csak rákattanni a világhálóra, máris nagy totálban tárul elénk az az undorító trágyadomb, amely például a szólásszabadság frontján termelődik – világszerte… Térjünk azonban a „talajra”, vagyis a tárgyra, hiszen sokkal inkább az egyenes beszédből ért az ember, mintsem holmi óvatoskodó, jelképes sóderolásból. Ha már a szólásszabadság és ellenpárja, a mindennapi cenzúra tájaira kényszerültünk.

Nem tudni, előfordult-e a rendszerváltás óta errefelé akkora és annyira vegytisztán ordenáré attak a szólásszabadság, sőt, a művészi látásmód szabadsága ellen, mint amit a Kassai Thália Színházban vezényelt le a minap a direktor, Kolár Péter. Egészen konkrétan arról van szó, hogy az igazgató Örkény István Tóték című világhírű tragikomédiájának egy magyarországi vendégrendező által színpadra álmodott zárójelenetét a hírek szerint aktuálpolitikai meggondolásból módosíttatta, „rendeztette át”… Mivel az inkriminált jelenet a bemutatón(!) bizonyos nézőknek állítólag szemet szúrt! No és?! – mondhatnók, hisz járt már errefelé a porcelánboltokban anno számtalan elefánt. (E helyütt persze az anno, mármint az annak idején hangsúlyozandó.) Amidőn, bizonyos felelősségteljes helyeken, fű, fa és virág azon volt kénytelen naphosszat agyalni – színházi premierek előtt is –, vajon mit szól majd a látottakhoz egynémely húgyagyú komisszár? Lejön-e a színpadról, s vajon miként, ha az aktorok beletörlik a képébe neki, hogy milyen észbontóan hülye egy rendszer vazallusa is ő? Eltalálja-e a darab rendezője a néző fején ama bizonyos szeget? Ráébresztvén, hogy mennyire korlátolt, eszétől megfosztott birka, alattvaló vagy éppen agyonmanipulált agresszív hiéna ő is – a diktatórikus állampárti rendszer mind nagyobb dicsőségére? Bár, ha belegondolunk, színházi berkekben sem nagyon akadt azokban az időkben olyan normális ember – tisztelet a szabályt erősítő kivételeknek –, aki úgymond hétköznapi forradalmárként kizárólag azon ügyködött volna, hogy az ostoba rendszert megdöntse, mégpedig közvetlenül. Világos hát, hogy mindenki, aki már abban az időben is tudta az eszét, az ilyen, vagyis egy velejéig rothadt közegben volt kénytelen szocializálódni. Kolár Péter is. Majdnem kézenfekvő tehát, hogy most is annyira becsinál néhány – a Thália nézőterét rendszeresen, állítólag segítő szándékkal, „bérletesként” látogató – magyarországi fideszes pártkatonától, mint annak idején a „hivatásos” színházlátogatóktól… Hogy csak azért tiltson le színháza világot jelentő deszkáiról egy jelenetet most, mert abban a szóban forgó néhány pártkatona által fétisként imádott árpádsávos zászlót lengetnek színészei. Hagyjuk ezúttal azt, hogy az árpádsávos zászló egyébként nyilas, azaz fasiszta jelkép-e vagy sem. Akkor is, ha a magyarországi köztereken mostanában jellemzően a nyálcsorgató, alpári nacionalizmus oltárán áldozó, díszmagyarba vagy éppen szittyás nemezjelmezbe öltözött seggfejek kezében szokott volt lengedezni… Az ún. nemzeti oldal egyik emblematikus eszközeként. Abban a hónapok óta tartó, kívülről szemlélve egyre groteszkebb hatalmi csetepatéban, amelyet Orbán Viktor és társai generáltak és vívnak Gyurcsányék ellenében. De hát, kedves hölgyek és urak, ki nem baltázza le, hogy akár a legfennköltebb princípiumok jegyében vagy éppen az öncélú hatalmi acsarkodás kedvéért szakmányban köpködik egymást szembe a magyarországi politikusok? Joggal merül fel hát az emberben az a kérdés is, kicsoda vajon az az íkúbajnok, akinek lelkében holmi villanyszámlák fejében – Kolárnak saját bevallása szerint ugyanis a Fidesz Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezete bérleteseitől inkasszált bevételnek köszönhetően sikerült a színház villanyszámláit törlesztenie(!) – nagy hirtelen föltámad a pártállami cenzúra góleme? Ráadásul azzal megideologizálva az aktust, hogy beavatkozásával úgymond a felvidéki magyarok magyarországihoz hasonló megosztását is szerette volna elkerülni… No ne má’!

A történteket, bárminő hónaljszagú is a környékük, akár egy abszolúte alkalmatlan, „nehogymábajlegyenista” csinovnyik lapszusaként is el lehetne volna könyvelni. Ha! Ha kollégája, a komáromi Jókai Színház színidirektora, Tóth Tibor nem csatlakozik hozzá oly sietősen. Mivelhogy szerinte is megosztott ám a határon túli „magyarmagyarságség(!)” is! Mint ilyennek aztán, nyilván pártállás szerint, bizonyos szimból(e)umok így vagy úgy szintén sérthetik az érzékenységét. Meg minden… Ha viszont tényleg így van, kérem szépen, vajon mi az isten nyiláért járnak az ilyenek színházba? Miért vesznek a kezükbe újságot, netán könyvet, miért jelennek meg képzőművészeti tárlatokon, koncerteken? Hiszen, ha „intellektusuk” ennyire elcsenevészesedett már, bizton sokkal jobb lenne falkában ugatniuk valahol, valamilyen szakadt futballarénák lelátóin. Támogatandó inkább a „fijjug” tetves villanyszámláit, meg gépkocsilízingjeit…

Itt kell most abbahagyni ennek a szégyenletes, ostoba inzultusnak a ragozását, mert még vulgárisabb lesz tőle az ember, mint az elkövetők. Holott néhány művészetfilozófiai litániára is telt volna még. Olyasmikről például, hogy mi lenne a színház lényege, a színielőadások küldetése? Egy-egy jó produkciónak miként és milyen mértékig kell megszólítania, sőt bizony provokálnia(!) aktuális közönségét? Már ha nem csak azért hajtják színpadra a színészeket, hogy meglegyen a mindennapi betevőjük, meg ki lehessen fizetni a villanyszámlákat, esetleg a szippantókocsist... Vélhetően azonban tök fölösleges lenne itt holmi evidenciák fölkérődzése. Hiszen, akiknek az emésztőrendszerük az agyuk helyén működik, úgysem képesek megérteni az emberi beszédet…