„A cápáktól nem, de az óceántól még ma is félek”

Somogyi Tibor felvételeKalandos élettörténete számos tanulságot rejteget – de a legfontosabbat csak olyankor látja, amikor nagy ritkán hazajön Lévára: azt, hogy mi itt a nagy hajszában már azt sem vesszük észre, hogyan tesszük tönkre magunkat. A napokban tizenöt év után először járt itthon, és azt mondja, már nem tudna végleg maradni. A kaland és a nyugalom utáni vágy hajtja vissza a világ másik felére, mert ott mindkettőt megtalálta.

A felsorolt szakmái közül egyik sem hétköznapi. Hogyan lett önből például barlangi búvár?

Volt rendes szakmám is, a hűtőszekrény-javítást tanultam ki – igaz, csak kényszerből, mert politikai okokból nem vettek fel a katonai középiskolába. Apám börtönben is volt, mint a rendszer ellensége, ez nem számított jó ajánlólevélnek. Pilóta szerettem volna lenni, de aztán a véletlen úgy hozta, hogy a fellegek helyett a vizek mélyére kerültem. Amikor meguntam a hűtőszerelést, beiratkoztam a selmecbányai Zväzarm-klubba barlangbúvár-képzésre. Szerencsémre a katonaságnál is ezzel foglalkozhattam, aztán leszerelés után felmentem a Tátrába síoktatónak. 1983-ban szólt az egyik volt katonatársam, hogy lenne itt egy felkérés Kubából, menjünk ki oktatni az ottani katonai búvárokat.

Gondolom, nem sokat habozott, menjen-e.

Egy pillanatig sem. Kubára is kíváncsi voltam, és azt is tudtam, hogy a korallzátonyok csodálatosak. Nagyon sok orvost és mérnököt küldtek ki az akkori Csehszlovákiából Kubába, lépten-nyomon egymásba botlottunk. De a kubaiakkal is hamar megbarátkoztunk, mert nagyon barátságos, víg kedélyű emberek. Két évig dolgoztunk ott, és amikor jöttünk hazafelé, Montrealban leszállt a gépünk üzemanyagot vételezni. Amíg a tranzithelyiségben várakoztunk, gondoltam egy nagyot. Odamentem az ajtóban álló rendőrhöz, a kezébe nyomtam az útlevelemet, ő meg bólintott és kinyitotta az ajtót. Ennyi volt az emigrálásom története.

Ilyen könnyen ment Kanadában a beilleszkedés is?

Először nyelviskolába jártam, majd miután levizsgáztam, hűtőszekrényeket szereltem egy cégnél. Három év után váltottam, British Columbiában elkezdtem síeléssel foglalkozni, majd amikor itt megtörtént a rendszerváltás, hazajöttem, hogy körülnézzek, mit kezdhetnék itt magammal. Hamar rájöttem, hogy ez a káosz nem nekem való, ezért fél év után újra repülőre ültem, és meg sem álltam Ausztráliáig. Kanadába azért nem akartam visszamenni, mert ott nagyon kemény tél van, gondoltam, Ausztrália pont nekem való hely a kellemes éghajlatával. De még nem tudtam, hol telepedjek le, ezért először vettem egy terepjárót, és egy év alatt körbeutaztam az egész országot – huszonnyolcezer kilométert tettem meg.

Nem volt egyhangú a látvány? Ausztrália állítólag elég kopár.

Ezért él mindenki a tengerpart mentén. A belföldön már csak farmok vannak, még beljebb pedig semmi. Igazán kopár a táj, mert amikor elkezdték a szarvasmarha-tenyésztést, kivágták az erdőket, de nekem így is tetszett. Főleg az ausztrálok mentalitása volt rokonszenves, mert olyanok, mintha mindig szabadságon lennének. Semmin nem problémáznak, úgy gondolják, hogy majd csak megoldódik minden, és ez általában így is van. Ráadásul senki nem érezheti ott magát különcnek, mert rengeteg a bevándorló. A második világháború után nagyon sok német nő ment feleségül ausztrálhoz, ezenkívül rengeteg az olasz és a görög is. Skótokkal, írekkel és angolokkal pedig lépten-nyomon lehet találkozni, hiszen száz évig az angol királyság börtönszigete volt Ausztrália, az önálló ország csupán kétszázharminc éves.

Mennyire kereste az Ausztráliában élő magyarok társaságát?

Semennyire. Nem vagyok az a nosztalgiázó, nemzeti érzéseket tápláló fajta. Azért mentem más országba, hogy az ottaniaktól tanuljak valamit, ezért voltak a barátnőim is mindig kanadaiak, angolok, ausztrálok. Nem lehet igazán beilleszkedni, és új életet kezdeni, ha az ember bezárkózik a sajátjaival egy kolóniába.

Úgyhogy eleve a tengerparton és az őslakosok között akart letelepedni.

Igen, de az még odébb volt, mert az egyéves körút után lejárt a vízumom. Fogtam magam és elmentem Új-Zélandra, majd a Cook-szigetekre – Tongára Szamoa szigetére, Fijire, Venuatóra és Új-Kaledóniára. Valahol hónapokat, máshol csak pár hetet töltöttem, közben búvárkodtam, segítettem a bennszülötteknek megszerelni a műszaki eszközeiket. A legtöbb szigeten még természeti népek élnek, kókuszpálma kunyhókban, törzsi körülmények között, a pénzt sem ismerik. Nem is házasodnak, de a férfinak kötelessége minden nőnek, akitől gyermeke született és a gyermeknek is naponta ételt vinni. A férfiak naphosszat vadásznak, halásznak, az asszonyok pedig a gyerekeket nevelik. Partnert is a nők választanak maguknak, mégpedig úgy, hogy amikor nyitottak a párkapcsolatra, akkor jobb fülük mellé tesznek egy virágot, ha pedig épp nem érdeklik őket a férfiak, akkor a bal fülük mellé. Nagyon sok olyan apró szabályuk van, amelyet gyorsan el kell sajátítani az idegennek, ha köztük akar élni, de én mindig nagyon figyelmes voltam, hogy megtanuljam, hogyan gondolkoznak az ottaniak. Később rájöttem, hogy ez az egész világon így működik, hallgatással mindig többre megy az embert, mintha rögtön ő akarja kioktatni az ottaniakat.

Meddig tartott ez a kirándulás a szigetvilágban?

Háromnegyed évig, amíg nem kaptam újra ausztrál vízumot. Azért vonzott ez az ország, mert nem túlzsúfolt, kellemes az éghajlata, de ha az ember épp arra vágyik, talál sivatagot, hófödte hegycsúcsokat, trópusi erdőket és korallzátonyokat is. Brisbane-től kb. hatvan kilométerre délre telepedtem le, és itt is bejött a hűtőszerelés, mert egy hajóépítő cég épp keresett valakit, aki beszereli a hajótestekbe a fagyasztógépeket. Ezt csináltam majdnem egy évig, de közben figyeltem, hogyan építik a hajókat. A vázuk üvegszálból készült, amit formákban alakítanak a tetszés szerinti méretre és alakra. Megvettem egy ilyen formát, és egy barátommal elkezdtünk nyolcméteres katamaránokat építeni, amelyekbe magam szereltem be az összes elektronikai berendezést. Olyan jól ment az üzlet, hogy csakhamar kaptunk egy állami megrendelést negyven hajóra. Ezeket még felépítettük, de mire elkészültek, elegem is lett az egészből, mert az üvegszál gyantája nagyon mérgező anyag. Épp akkortájt építettünk egy hajót egy cápavadásznak, és amikor eljött megnézni, én mindig beszélgettem vele, mert nagyon érdekelt a dolog. Ki is vitt magával a tengerre, megnéztem, hogyan csinálja, és gondoltam, ez nekem is menne. Eladtam a részemet a cégben, vettem magam is egy hajót, megszereztem az engedélyeket, és belevágtam.

És rögtön úgy ment a cápavadászat is, mint a karikacsapás?

Egy évbe telt, amíg mindent úgy kitapasztaltam, hogy egy nap már tíz-tizenöt cápát is fogtam. Ma is így csinálom: lehorgonyzok egy kötelet úgy hetven méter mélyre kb. tíz kilométerre a parttól, ott, ahol a koralltömbök vannak. Ahol a főkötél följön, ott a bójához csatolok egy kötelet egy kisbójával, amin horgony van, arra pedig félbevágott édesvízi angolnát teszek. Az angolnaolaj elkezd szivárogni a vízbe, a cápa éjszaka megtalálja a csalit, ráakad a horogra, én pedig hajnalban golyóspuskával lelövöm. Nem kell sokat küszködnöm vele, mert közben már eleget ficánkolt a vízben és kifáradt. Csak lecsatolom a kötelet a bójáról, hozzákötöm a hajóhoz, a segédem elkezdi húzni, és amikor felbukkan a cápa feje, durr bele.

Az még nem történt meg, hogy a cápa ugrott egy nagyot, és felfordította az egész hajót, mielőtt még fejen találta volna?

Nem, mert pontosan és gyorsan célzok, egy kilenc milliméteres katonai golyóspuskám van, az teljesen szétroncsolja a fejét. Tudom, hogy drasztikusan hangzik, de biztosra kell menni, mert ezek óriási, nyolc-tízméteres, kéttonnás állatok. Rögtön fel is boncolom őket a hajón, és a belsőségeket visszadobom az óceánba a rákoknak. A húst egy tonna súlyig leadom a kereskedőknek. A nagyobb cápák húsát szárítják, ízesítik, és Kínába viszik, ahol úgy eszik, mint mi a sós ropit. A legnagyobb cápák húsát a japánok veszik meg rákcsalinak, az uszonyokat pedig Hongkongba szállítják, ahol afrodiziákumot készítenek belőlük.

Ön eszik még cápahúst?

Soha nem ettem, mert nagyon magas a higanytartalma. A cápa a legnagyobb ragadozó a tengerben, benne ér véget a táplálkozási lánc, tehát valamennyi apró hal higanytartalma az ő szervezetében adódik össze. Egyébként meg sokkal nagyobb finomságok is vannak a tengerben, mint a cápahús, én a rákokat szeretem.

Az élő cápákat kinek, milyen céllal fogja?

Akváriumok, terráriumok részére. Tavalyelőtt negyvenet fogtam a Warner Brothers filmstúdió óriási tengeri parkja számára. Tizenhárommillió dollárért óriási lagúnát építettek csak cápáknak, nagyon szép. Ilyenkor az ő, külön erre a célra épített hajójukkal dolgozunk, amelyeknek a gyomrában van négy hatalmas, vízzel teli doboz, a hajó végén pedig egy vízbe lógó vaspalló. A segédeim odaállnak egy hordágyszerű alkalmatossággal, amit a víz alá merítenek, és amikor megfogom a cápát, átdobom nekik a kötelet, ők pedig a hordágy felé húzzák. Ahogy a cápa az ágyra kerül, rácsukják a szerkezet oldallapjait úgy, hogy ne tudjon megmozdulni, és bevontatják a vízzel teli dobozba.

Minden cápa alkalmas arra, hogy akváriumban tartsák?

Voltak, amelyek szemgyulladást kaptak, megvakultak, mindennek nekiütköztek, és elpusztultak. Egy évig tartott, amíg kitapasztaltuk, mely fajták bírják jól a fogságot. Dokumentumfilmet is készítettem a krokodilvadász Steve Irwinnel, akit tavaly egy tüskés rája szúrt szíven. A filmen úgy látszik, hogy bemerészkedett a ragadozók közé a kamerával, de most már elárulhatom, hogy a cápák kötélen úszkáltak, csak azt utólag számítógéppel eltüntették.

Került már cápahalászat közben életveszélybe?

Igazán nem, mert óvatos vagyok. Néha megtörténik, hogy a foglyul ejtett cápa beúszik a hajócsavar alá, beakad a kötele, és ilyenkor nincs mit tennem, be kell ugranom a vízbe, hogy elvágjam a kötelet. Tudni kell, hogy amikor egy cápa van a kötélen, még kettő-három úszkál körülötte, meg akarják enni. Érzékelik, hogy a társuk pulzusa megváltozott, és innen kezdve zsákmánynak tekintik, de ha ember úszik oda, azzal is beérik. Ezeket a kalandokat eddig még mindig megúsztam, csak egyszer harapott meg cápa. Az is megtörtént már, hogy egy cápát a víz alatt lőttem meg, a hajóra vonszoltam, és ott derült ki, hogy csak elkábult. Ahogy feleszmélt, esztelen ficánkolásba kezdett, de a hajón már nem lőhettem rá, ezért megvártam, míg megfordul, és szíven szúrtam.

Akkora élvezet a cápavadászat, vagy olyan jól jövedelmez?

Én azért szeretem, mert szabad vagyok. Meg is fizetik, és persze az sem mellékes, hogy Ausztráliában rengeteg a cápa, és ki kell őket halászni, hogy ne zabálják fel a tenger egész élővilágát. Csak a fehér és a szürke cápa védett – ezeket már majdnem kiirtották. Az elsőtől tartottak, mert csak embert és fókákat eszik, a másik pedig nagyon lassú, könnyű volt megfogni. Tigriscápából és kék cápából azonban nagyon sok van, és némelyik a partvidékre vagy a folyókon is felúszik. Ilyenkor mindent támadnak, ami mozog, az egyetlen esély velük szemben, ha a menekülőnek sikerül valami kemény tárgyat a pofájukba nyomni, mert akkor elhiszik, hogy a mozgó valami nem ehető. A szörfösök ezt teszik a deszkával, de ha már belekóstol valakibe a cápa, annak nincs esélye. Három sorban nőnek a fűrészfogai, akibe rendesen belemar, az elvérzik.

A hajnali cápavadászatok után mivel telnek a napjai?

Széthordom a húst, az uszonyokat berakom a fagyasztókba, karbantartom a hajót, sétálok a kutyámmal, esténként elmegyek vendéglőbe. Néha járok síelni Új-Zélandra, és hullámkenuzok, mert az ausztrál nemzeti sport, a szörfözés nem ment nekem.

Fél még egyáltalán az óceántól?

Minden nap remeg a gyomrom, amikor hajóra szállok. Ekkora vizet nem lehet megszokni, mert mindennap más. Az ottaniak mégis bátor embernek tartanak, mert előttem ott senki nem fogott ki élő cápát – talán mert jobban ismerték őket, és tudták, milyen veszélyesek. Eleinte bolond orosznak hívtak, mert Csehszlovákiáról sosem hallottak. Nem volt egyszerű elérnem, hogy kerüljék el a halászhajóikkal a bójáimat, de mára elfogadtak, sőt, talán tisztelnek is. De azért, ha üzletről van szó, az európaiak inkább számíthatnak egymás segítségére, mint az őslakosokra.

Hét éve él Ausztráliában. Nem érez késztetést arra, hogy továbbálljon, és megint valami mást próbáljon ki?

De, gondoltam már arra, hogy áthurcolkodok a Kókusz-szigetekre, az Indiai-óceánba. Összerakok egy kis hajót, fogok két-három cápát naponta, és boldogan élek. A fő az, hogy jó messze legyek a törtető civilizációtól.

Ez az egész elképzelése a jövőjéről?

Nem gondolkozom ezen, egyszerűen ha ma valamit kitalálok, azt holnap megcsinálom, és kész. Volt nekem már nagyon sok pénzem is, és nem voltam vele boldogabb, mint most vagyok, mert rájöttem, hogy amikor hajtom a pénzt, nincs időm élvezni. Most viszont elégedett vagyok, mert ha holnap történik velem valami, és vége, akkor is az lehet az utolsó gondolatom, hogy nagyon sok életet éltem.

Azon nem gondolkozott, hogy végleg hazajön?

Én már nem tudnék itt élni. Megszoktam, hogy ott egy kézfogás is elég, hogy az ember állja a szavát, itt hiába van valakinek öt ügyvédtől ötféle papírja, úgyis átverik. Az emberek nem azt keresik, mit hogyan lehet megoldani, hanem azt, miért nem lehet, és ez borzasztóan fáraszt. A nyirkos hideg éghajlattól is elszoktam már, a koszt is megfekszi a gyomrom, én már csak a tenger mellett vagyok otthon.

De bármilyen otthonosan érzi magát idegenben, a neveltetését, a gyerekkori élményeit nem tudja teljesen levetkőzni az ember. Magában mennyi maradt meg a lévai srácból?

Azt érzékelem, hogy rendszeretőbb, szisztematikusabb vagyok, mint az ausztrálok. Takarítással, főzéssel egyáltalán nem foglalkoznak, csodálkoznak is rajtam, mivel bíbelődök, de elfogadták, és én sem szólok bele, hogy ők hogyan élnek – ha elmegyek valahová, úgy viselkedem, mint a háziak. Más szemmel nézem a szabadságot is, azt, hogy bármit kipróbálhat az ember, mert itt, ahonnan elindultam, ez egyáltalán nem volt természetes, és talán még ma sem az.