A BŐSÉG ASZTALÁRÓL – 3.

„– Endre – mondta Kamilla –, én most leoltom a villanyt. Ez itt a liget, és te egy padon ülsz, és egy lányt vársz, aki nem jött el a találkozóra. S most egy másik lány jön erre, aki egyszerűen azért kelt fel későn este az ágyából, mert éhes lett. S mivel már megtanult enni, ha éhes, benyit akárhová.”

(Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története)

GRENDEL LAJOS

Áttételek

Némán fogyasztottátok el az ebédet, valami halkülönlegességet, amelyen fél karéj citrom pompázott dicsérnivalóan parázna módon, bár magad sem értetted, hogy a citromkaréj félholdja miért kelti benned a paráznaság gondolatát.

Szakítások

Amikor a szúnyogok első felderítőraja megérkezett az erdő felől, bementem a házba, s hozzáláttam a vacsora elkésztéséhez. Örültem, hogy valamivel elfoglalhatom magam, s ezért legalább két vacsorára és egy reggelire való paprikát és paradicsomot vágtam fel, s a negyed szalámirudat is meghámoztam és fölszeleteltem a csutkájáig.

Einstein harangjai

Mosatlan tányérok és csészék gyűrűjében egy celofánzacskóba csomagolt pisztoly feküdt az asztalon, mint valami fagyasztott csirkecomb, amelyet a lakomázók vagy nem bírtak elfogyasztani, vagy halaszthatatlan teendőik az ebéd kellős közepén elszólították őket.

Thészeusz és a fekete özvegy

Ivás és ivás között, amint az köztudomású, okát, célját és módszerét tekintve, hatalmas különbségek vannak. És a topográfiai különbségek sem elhanyagolhatók. Más dolog inni egy fogadáson, és megint más dolog inni egy lebujban. Nekem most csak egy lebuj jutott. Méghozzá lebujnak is a lebujok lebuja, nem messzire a lakóhelyemtől. A kocsmába, ahová betértem, este kilenckor, mint megannyi huszonöt wattos égő, mindenkinek izzott már a feje a részegségtől, s tekintve, hogy a csapszékben nem ketten-hárman versenyeztünk csupán a májzsugorpályán, a sok huszonöt wattos fej ünnepi kivilágtás díszes fényét vetítette a frissen meszelt falakra, amelyeken a közelgő ősz elől behúzódó legyek is delirium tremensben várták, hogy feladja nekik valaki az utolsó kenetet.

Tömegsír

Vasárnap Lívia már korán reggel fölkelt, és begyújtott a sütőbe. Ezután lenyisszantotta a Katus amúgy is lógó nyakát, s megszabadította a madarat immár tollatlan és pihétlen szárnyától. Az így megcsonkított, ámde hájas tetemet agyagteknőbe fektette, melynek fedele is volt, akár egy koporsónak. A krematóriumban ekkor már jó melegecske volt. Nemsokára a zsírját eresztő Katus illata jóformán az egész lakást betöltötte. Az illatok fókuszában, a konyhában Lívia tett-vett, amíg én megfürödtem, megborotválkoztam és fogat mostam. Nem öltöztem föl, hanem...

Nálunk, New Hontban

Ősz volt, hamar sötétedett, s a tudós nyelvész már szedelőzködött, hogy indul vissza New Hontba, amikor váratlanul betoppant a szobába ez a menyecske, és nagyon kedvesen, mosolyogva megkérdezte:

– Tekintetes uram, megkínálhatom egy kis bazgornyával?

A tudós nyelvész nagyot nézett, nyelt is egyet, mintha tényleg éhes volna. S a betűvető is biztatta, hogy akkor maradjon még egy kis időre, ő hoz egy kancsó fehér bort a bazgornyához. A szakállas nyelvész tétovázott, ment is volna, maradt is volna. A fiatalasszony, látva, hogy habozik, támadásba lendült:

– Talán bizony nem szereti a bazgornyát? – kérdezte még mindig kedvesen.

A tudós egészen elanyátlanodott.

– Nem is tudom – hebegte. – Azt hiszem, még nem ettem olyat.

– Hát akkor legfőbb ideje, hogy megkóstolja – mondta ki a legnyomatékosabb érvet Tóbiás Lajos.

Mátyás király New Hontban

Lezüllöttél, Schiller Mihály, mondta magában, olyan mélyre züllöttél, amilyen mélyre senki, még Király elvtárs és bandája sem. Legalább fájna ez egy kicsit neked, legalább furdalna a lelkiismeret! De semmi! Ahelyett, hogy böjtölnél, koplalnál, vígan élősködsz mások lecsóján.