A best és a seller

H. Nagy „mélymondandóját” azonban a következő mondatok tartalmazzák: „Ennél (a „bestseller” félreértelmezésénél – T. Á.) azonban nagyobb veszélyeket rejthet az »ellenfél« (a bestseller – T. Á.) olyan jellegű megkomponálása, amely nem veszi figyelembe annak összetettségét, rétegzettségét, történetiségét és megváltozott funkcióját. Van tehát, ami a bestsellernél jóval károsabb hatású lehet a kultúrára, ez pedig az egydimenziós művészetfelfogás. Évtizedek óta egyre világosabb, hogy az irodalom addigi szerepeinek jelentékeny hányadát más médiumok vették át. Ha ez a folyamat minden kétséget kizáróan csak negatív irányba tarthat (...), akkor nyilvánosan megszem a kalapomat.”

Kezdjük a bestsellerrel.

Kezdetben a szó nem jelentett többet, mint ami a kifejezés szó szerinti értelme: a „jól eladható” könyvet illették vele (best=legjobb, seller=eladható, kelendő áru). Szinte kizárólag a könyvkereskedők, a marketingszakértők használták, s valószínűleg ők maguk is tisztában voltak vele (s tisztában vannak vele ma is), hogy a „bestseller” nem azonos az „esztétikailag értékessel”, bár nem zárja azt ki. Egy irodalmi mű régen is lehetett, ma is lehet egy időben „sikerkönyv” és „esztétikailag értékes” alkotás, de bizonyára nem véletlen, hogy a mai beszélők nagy része a „bestseller” alatt már a „csak ideig-óráig tartó kereskedelmi sikerrel kecsegtető”, tehát olvasmányos, de még korántsem letisztult értékű irodalmi műre gondol, s a kifejezésnek ezt a virtuális jelentését támogatja az is, hogy az állandóan vagy hosszú távon jól eladható, s esztétikailag is megbízható értéket általában a szó ellenpárja, a steadyseller fejezi ki. (steady=szilád, biztos.)

A definíciókat a Világirodalmi lexikon I. kötetéből másoltam ki (Akadémia Kiadó, 1970, 881.), s ott a szerzők még azt is leszögezik, hogy „a 20. század elejére a nagy sikerű könyv, a bestseller fogalma negatív jelentéstartalmat nyer, a szórakoztató irodalom és a giccs fogalmával fonódik össze”. De mi ne menjünk ilyen messze (hisz az 1970-ben kiadott lexikonnak természetesen van egy kis „szocialista realista” ihletése, s azóta, mint mindennek, kicsit a bestsellernek is valóban megváltozott a funkciója), maradjunk a mai lexikonok és értelmező szótárak meghatározásainál, amelyek szerint a bestseller „Nagy sikerű, rendszerint a kevésbé fejlett közönség igényét kiszolgáló könyv(újdonság)”, valamint „valamely igen nagy eladási sikert elért könyv” (Magyar értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó, 1992; Egyetemes Lexikon, Officina Nova, 1998).

S hallgassuk meg még a tárgy kifejezetten mai szakemberét.

A szlovák Braňo Hochel (kitűnő irodalomtörténész, nyelvész, kommunikációs szakember) a mai bestseller kritériumait a következőkben látja:

1. a téma attraktivitása;

2. fordulatos cselekmény, bonyodalom, bizonyos rejtélyesség állandó jelenléte;

3. a témának és motívumrendszernek az emberi tapasztalatok átlagos, sőt átlagon aluli szintjén való megjelenítése;

4. a stílus (a szókincs és szintaxis) elemi szintje.

Szögezzük le: a „bestseller” kifejezés jelentése ma nagy általánosságban azonos a szó eredeti jelentésével, az eladandó könyvnek nem elsősorban az esztétikai értékét, hanem az eladhatóságát célozza. S bár a kettő találkozhat egy és ugyanabban a műben, az eladhatóságnak, amint láttuk, lényegében mások a kritériumai, mint a Szalon kérdéseiben szereplő „értékes kultúrának és igényes műveknek”.

S ezek után nézzük meg közelebbről az ún. „egydimenziós művészetfelfogást”!

H. Nagy Péter írásából nem derül ki egyértelműen, hogy mi is jelent ez a tekintélyt parancsoló, de meglehetősen homályos tartalmú kifejezés. (Mint ahogy a szerző végül is annak a direkt kifejtésével is adós marad, hogy szerinte ma mi a „bestseller”. A „nemzetközi sikerkönyv”-féle definíciók ugyanis éppen olyan keveset mondóak, mint az „egydimenziós művészetfelfogás”.) Csak elejtett szavakból következtethetek rá, hogy mikor H. Nagy az „egydimenziós művészetfelfogásról” beszél, akkor talán az „elit irodalom” kizárólagosságát hirdetők „felfogására” gondol.

Nos, ha jól következtettem, akkor ki kell jelentenem, hogy az én „művészetfelfogásom” nagyon távol áll az „egydimenzióstól”. Én nagyon is jól látom, hogy az irodalom ma mily sok rendszerben (hány egy időben érvényes iskolában, felfogásban, műfajban, bestseller-típusban stb.) működik (és valóban működik!), mi több, nem is oly rég le is írtam, hogy a „többrendszerű irodalom csak többrendszerű kritikában” fogható föl teljességében (Többrendszerű irodalom többrendszerű kritikája, Irodalmi Szemle, 2005/7).

Csakhogy ugyanakkor azt is látom, hogy jelenleg az „egydimenziós művészetfelfogás” nem az „elitisták” részéről veszélyezteti az irodalmat, hanem a reklám (a bestseller, az üzleti siker) és a reklám szintjére süllyedő kritika részéről, amely az eladhatóságot, az üzleti eredményességet (és egyéb sikert, vö. külföldi díjak stb.) teszi meg a mű-minőség kritériumának is, s azt értelmezi, népszerűsíti, értékeli magasra, reklámozza fokozottan, ami amúgy is eladható. (Természetesen léteznek másfajta kritikák is, s köztük minőségi, értékközpontú is akad, de most én itt az „egydimenziósról” akarok szólni.)

A fentieket illusztráló néhány példa: Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének (és egyéb prózájának) a világirodalmi, de inkább világolvasottsági sikere közismert. S az is tudott, hogy az egyébként méltán világhíressé lett írónak távolról sem A gyertyák... a leggondolatgazdagabb, esztétikailag legértékesebb műve. S mégis: az „igazi” Márainak, a 20. század e Montaigne-ének, a nagy napló- és esszéírónak (mert tkp. ugye az Egy polgár... is napló, esszé) a regényíró Máraiéhoz viszonyítva aránytalanul kicsi a kritikai irodalma. Az olvasottság, az üzleti siker dimenziója kiszorítja vagy legalábbis elhomályosítja a nagy író egyéb dimenzióit.

Tanulságos a magyar irodalom egyik legújabb bestsellerének, Dragomán György A fehér királyának (2005) az esete is. Az egészen fiatal szerző korához képest meglepően nagy rutinnal, tárgyismerettel és a drámai helyzetek iránt való rendkívüli érzékkel megírt regényét a megjelenése óta eltelt nem egész két év alatt immár tizenhárom nyelvre lefordították, de míg A gyertyák csonkig égnekről azért mégiscsak elég sokan leírták már, hogy nem egyéb jobbfajta lektűrnél, A fehér királyról eddig még nem mondták el, hogy ez bizony úgy felel meg a bestseller minden kritériumának (vö. Hochel!), hogy azokon csak itt-ott (például a sűrű levegőjű drámai helyzeteiben mindenképpen) lép túl, s hogy a bebörtönzött (itt: kényszermunkára vitt) apa titkát kereső fiú kelet-európai helyzetében másoknak (mondjuk Nádas Péternek az Egy családregény végében vagy Molnár Ferencnek A Pál utcai fiúkban) már sokkal mélyebbre sikerült ásniuk. A „nemzetközi sikerkönyv” dimenziójának lelkesültségében a tanulékony kritika a kereskedelmi sikert itt is feltétlen esztétikai sikernek látja és láttatja.

S végül egy szlovák pandan.

A Szalon 2007. március 10-i számában (ugyanezen a helyen) Anton Hykisch, a szlovák próza egyik szeniorja panaszolja, hogy a szlovák irodalomban „A klasszikus (courts-mahleri) ponyvát a Danielle Steel-utánzatú »társadalmi regények« dörzsölt szerzői szállítják”. Tapintatosan nem nevezi meg a „szép és elbűvölő” legújabb szlovák Courts-Mahlert, de nekem szóban elárulta, hogy a volt stewardess-ról és tévébemondóról, Petra Nagyová-Džerengováról van szó. Nos, a valóban nagyon csinos, fiatal írónő regénykéit, banális társadalmi problémákba burkolt banális szerelmi háromszögeit (az egyiknek a beszédes címe: Za to mi zaplatíš! – Ezért megfizetsz!) a kiadók – az irodalomkritika lelkes asszisztálása mellett – tízezres példányokban adják ki, miközben mondjuk Ján Johanides „elitkönyve”, a Hmla na našej trpezlivosti – Köd a türelmünkön – mindössze hatszáz példányban jelent meg, s következésképpen a kritika is hallgat róla. Ennyit a szépirodalmi bestsellerekről.

(A „tudományos bestsellereket” kihagyom ebből a szemléből, mert azok esetében természetesen mások a kritériumok. De néha azok is – és a kritikájuk is – megérik a pénzüket. Emlékezzünk például a Sokal-afférra, amikor is 1996-ban egy Allan Sokal nevű New York-i egyetemi tanár a Social Text című tekintélyes szaklapba provokációként egy blöff-szöveget, -dolgozatot küldött be, a lap készségesen lehozta, a kritikusok megdicsérték, sőt „tovább fejlesztették” az abszurd értelmetlenségektől hemzsegő „posztmodern elméleti szöveg” állításait. S nem térek ki az Eco-féle, a bestseller és a magas irodalom ismérveit mesterien vegyítő, mondjuk, minőségi bestsellerekre sem. Azokat természetesen magam is szívesen olvasom, sőt csodálom. De ilyen nagyon kevés van.)

A fentiekből is látni hát, hogy az „egydimenziós művészetfelfogás” ma éppen „a kevésbé fejlett közönség igényét kiszolgáló könyvújdonságok”, azaz a bestseller eltúlzottan pozitív megítélésében a legdominánsabb.

Mert valóban úgy van, ahogy Anton Hykisch mondja (uo.): az irodalom és az irodalomkritika jelentős része is „igazodik az elektronikus média és a kommersz tévécsatornák ízléséhez”. Azaz a gondolattalansághoz, a mások által létrehozott s bevált panelekhez, az attraktivitáshoz, a bestseller legszembetűnőbb kritériumaihoz.

Valéry írja 1926-ban: „...a tizennyolcadik század végétől fogva a stílus elvont kvalitásaiban bizonyos hanyatlás észlelhető, és valami furcsa lemondás azokról az eszközökről és erőkről, melyeket az irodalom a gondolkodásból merített”. Azt hiszem, a helyzet most, napjainkban vált igazán veszélyessé, mikor a – mindenekelőtt a média által gyártott – mintáknak, paneleknek, paradigmáknak, kánonoknak való megfelelés és megfeleltetés erőfeszítése elfedi, sőt ellehetetleníti a gondolkodásból és gondolkodókból merített „eszközöket és erőket”.

És sajnos, úgy tűnik, mindez a globalizáció természetéből következik: a gondolkodás egyre inkább a kevesek privilégiuma, s a tömegek értelemi (és érzelmi) szintjét egyfajta reprimitivizációs folyamat kezdi eluralni (vö. konzum-idiotizmus).

S ha ez az elkeserítő trend nem hat vissza „az értékes kultúra, az igényes művek” eszközeire és erőire, akkor én is nyilvánosan megeszem a – H. N. Péter barátom kalapját.