Milyen módon vizsgálják az iskolaérettséget a pszichológusok

Amikor a pszichológus megpróbálja eldönteni, iskolaérett-e a gyerek, azt kell előre látnia, képes lesz-e megfelelni bizonyos alkalmazkodási követelményeknek. Képes-e négy órán át meghatározott szabályok szerint viselkedni. Nyugodtan ülni a padban, figyelni a tanító szavára, válaszolni kérdéseire, és csak akkor megszólalni, amikor engedélyt kap rá. Az iskolák többségében még mindig a tanító magyaráz és kérdez, a gyerek figyel és felel (szóban, írásban vagy rajzban). Mindez viselkedési állandóságot, nagy belső fegyelmet igényel. A gyereknek le kell küzdenie azt az igényét, hogy azonnal közölje, ami az eszébe jut; azonnal kimondja, amihez kedve van; abbahagyja a foglalkozást, ha elunja, és máshoz kezdjen. Van olyan gyakorlat is, amely az iskolára való alkalmasságot az értelmi színvonalhoz köti, és elsősorban az intelligenciát méri. A gyerekek egy kis részénél, 5–6%-ánál, valóban szükség van erre. Az elsősöktől jelenleg általában megkívánt alkalmazkodóképesség a következő összetevőkkel írható le: helyzetmegértés, feladattudat és a teljesítmény igénye. A gyereknek globális – tevékenységének, viselkedésének részleteire is kiható – élménye van arról a változásról, amit az iskola jelent, és magáról az iskoláról is. Ez nem annyira szavakkal kifejezhető tudásban, mint inkább beállítódásban mutatkozik meg; a belső kényszernek abban a feszültségében, amit kötelességnek nevezünk. Az iskolai helyzetet az a gyerek érti meg, aki érzi, tudja, hogy elkezdődött valami új, ami sokáig fog tartani, s a végén belőle tanító lesz vagy sofőr, vagy pilóta. A gyereknek rá kell hangolódnia arra, hogy tekintélyes személyek által kijelölt feladatok elvégzését előbbre valónak tekintse minden más tevékenységnél.

A gyerek viselkedésének indítékrendszerében új mozzanat az a feszültség, hogy elsajátítson egy készséget, ügyességet, tudást, és ezzel létrehozzon valamit. A játékos cselekvésnek olyan indítékai mellett, amilyen a funkciógyakorlás és a közvetlen örömszerzés, most hosszabb lejáratú cselekvésre sarkalló motívumként lép fel a teljesítmény öröme. Ebbe már belejátszhat az eredmény különválása a cselekvéstől és a remélt siker is. Ezzel a gyerek tevékenységében egyre jobban elhatárolódik a játék a feladattól. Az oktatási rendszerben elvárják a gyerektől, hogy a két közeg – a játék és a feladat – a tudatélményében is elkülönüljön, és hogy a kisiskolás ne csússzon át észrevétlenül a kiszabott feladatból a kötetlen játékba. Az általános alkalmazkodási követelmények mellett az iskolába kerülő gyerektől bizonyos értelmi képességet is elvárnak: kiterjedt emlékezeti befogadást, a kérdéshez igazodó felidézés készségét, különösen a minták követését. Jelentősége ennek azonban csak a már említett, esetleg fogyatékosnak tekinthető gyerekeknél van. Bármilyen sokrétű is ez az alkalmazkodási követelményrendszer, a gyerekek nagy része mégis eleget tesz neki néhány hónap alatt, aránylag kevés zökkenővel képes venni az iskolai akadályokat. Ez egyebek közt annak tulajdonítható, hogy a hatodik–hetedik életévben olyan fordulat következik be a gyerek fejlődésében, amely elősegíti a viselkedés állandósulását. Ez a lélektani és pedagógiai tapasztalat vezethette az iskolaszervezőket számos országban arra, hogy a tankötelezettség kezdetét a hatodik–hetedik életévre tegyék. Ebben a korban jelentős fordulat következik be a testi fejlődésben. Az öt és fél–hétéves kort „első alakváltozásnak” is szokták nevezni. Megváltozik a testhossz a váll- és medenceszélességhez, valamint az alsó végtag hosszához viszonyítva, s így a gyerek nyúlánkabb, fiúsabb vagy lányosabb benyomást kelt. Egyik legfontosabb eseménye ennek a fordulatnak az, hogy erősen csökken a gondolkodás érzelmi telítettsége. Az indulatok elhárítása háttérbe szorítja a képzetáramlásban a vágyteljesülés igényét. A gyereket így nem készteti az azonnaliság; nem kell, hogy játékban, képzeletben rögtön beváltsa kívánságait. Nem sodorja el olyan könnyen az indulati feszültség, mint eddig, s így a feladat, a külvilág követelménye fölébe kerekedhet a játék és a képzelet örömszerzésének. Ezzel a cselekvések indítékhátterének (motivációs bázisának) az aránya változik meg. A környezet követelményei nagyobb szerepet kapnak az indítékok közt, s ami még fontosabb: tudatosabbak lesznek. Ez főként az érdeklődés fokozódásában és tárgyiasodásában, valamint az ismeretszerzés igényében nyilvánul meg. Nemcsak megéli a helyzeteket, hanem van már valami halvány átélési tudata is. A tudatosságnak és az önismeretnek olyan kezdeményei ezek, amelyek évek múlva válnak csak a lelki élet vonásaivá. Mivel már egy kicsit szemlélője is önmagának, az eredmény is fontos neki, s a valósághoz is hozzáméri, amit csinált, elkezdi a saját teljesítményét megítélni: „ez jó”, „ez nem sikerült”, „ez nem olyan, mint amit az óvó néni vagy a tanító néni rajzolt”. „Radírkorszaknak” is nevezik ezt az időszakot, utalva arra, hogy a kisiskolás csaknem annyi időt tölt el radírozással, javítgatással, mint írással, rajzolással. Beletartozik a hétéves kori fordulatba a társkapcsolatok átalakulása is. A gyerek egyre gyakrabban tekint ki a családi környezetből, és teremt tartalmas kapcsolatot egykorú társaival. A hetedik életévnek ez a fordulata sokkal kevésbé érinti a gondolkodást, mint az érzelmi és a társas fejlődést. A gondolkodásban a fordulat körülbelül egy évvel később következik be. (rv, o)