L. L. Lawrence: Véresszakállú Leif és a lávamező

Leslie L. Lawrence (azaz Lőrincz L. László) ezen könyve, a Véresszakállú Leif és a lávamező 2001-ben került a könyvesboltok kirakataiba, aztán onnan hamar, nagy számban a rajongók polcaira. A szerző ismét bebizonyította, hogy egyszerre tud izgalmakat kelteni, gyomorgörcsöt okozni, oktatni, s valamelyest még nevettetni is.

A történet szerint a különc, humoros és lángelméjű bogarász-nyomozó ezúttal Izlandra igyekszik, egy ködös, veszélyeket rejtegető lávamezőre, ahova egyik ismerőse, Snorri Eggertson hívja meg. A meghívás oka különös: Eggertson elhunyt nagybácsikájától, Baldur Haldórssontól örökölte a látszólag haszontalan lávamezőt, ám csakhamar kiderül, hogy nem ő az egyetlen örökös. Baldur bácsi egész életében közismerten nagy csibész és rejtvényfejtő volt. Élete utolsó nagy megfejtése Véresszakállú Leif koporsóhajójának megtalálása volt, és ez volt egyben élete utolsó nagy csibészsége is: nem árulta el senkinek, hol van elásva. Márpedig rengeteg kincset, hatalmas vagyont rejtegetett a fedélzetén.

Lávamező a végrendeletben

Végrendeletében egyszerre hagyja a lávamezőt több örökösre, s annak ígéri oda az egészet, aki elsőként bukkan rá az egykori kegyetlen viking harcos hajójára. Azért annyi segítséget hátrahagy a jövendőbeli örökösöknek, hogy valahol a lábuk alatt, a valószerűtlenül ködös lávamezőn találhatják a zsákmányt. Megkezdődik a keresés-kutatás, az örökösök már egymás nyakára vetnék magukat, ám valaki megelőzi őket a gyilkolásban: Véresszakállú Leif, az egykori viking martalóc gonosz szelleme. Vagy mégsem ő az?

A poént természetesen nem lövöm le, ezt tegyék meg helyettem azok, akik elolvassák a könyvet. Ismét egy olyan Lawrence-regényről van szó, mely a szerző remekei közé tartozik. Nem csupán a történetet találta el, és vetette azt profi módon papírra, de itt is kibújik belőle a titkos tanár, aki rejtve, szinte már észrevétlenül gyömöszöli diákjai fejébe a tananyagot. A tananyag pedig ezúttal Izland és a viking kultúra. Nem leszünk ugyan viking-szakértők a könyv elolvasása után, de rengeteg érdekes dolgot megtudhatunk Izland első lakosairól, múltjukról, szokásaikról, néhány istenükről, vitatott, titkos tudásukról, melynek segítségével a holtakkal beszéltek és harcolni hívták a szellemeket. Külön érdekesség, hogy a főszereplő, csak úgy, ínyencség gyanánt előad egy-két tibeti és indiai tanulságos népmesét is. Ezeket persze párbeszéd közben, és a végén levonja belőlük a helyzetre érvényes következtetést. Roppantul szórakoztató! Az izlandi nevek mellett sem lehet elszaladni: példaképp ott van a számunkra szokatlan és szinte kimondhatatlan nevezetű lány, Sigrídur Sveinbjörnsdóttir, és természetesen nem ő az egyetlen furcsa nevű szereplő.

Pontjátszma

Az átlagos krimi felépítése elég egyszerű: A pontban elkövetnek egy gyilkosságot, B pontban pedig valakinek meg kell oldania azt. Ezzel szemben itt egész Lawrence-ABC-t találhatunk. Itt A pontban van egy rejtély, B pontban egy gyilkosság, C-ben kezdeti bonyodalom, aztán egyre több gyanúsított, még több gyilkosság, még több rejtély, annyi csavar, hogy szinte ki sem látunk közülük, átverések, értelmetlennek tűnő és hátborzongató jelenségek, ahogy épp az írónak tetszik. Végül Y pontban minden megoldódik, és Z-ben kapunk még egy slusszpoént is. A Lawrence-féle krimi annyiban is kilép a nagy elődök árnyékából, hogy itt a mellékszereplők kapnak olyan élethű jellemet, annyi valós, emberi tulajdonságot, mint mondjuk Agatha Christie-nél, A. C. Doyle-nál vagy épp Dashiel Hammetnél a főszereplő. A főhős pedig olyan élethű, hogy bármelyik percben kiléphetne a sorok közül, és élhetné köztünk nem mindennapi életét. Lőrincz L. László ezzel újabb dicséretes dolgot bizonyít be: nagyszerű emberismeretét.

A Véresszakállú Leif és a lávamező ismét egy olyan fantasztikusra sikerült munka, melyre jogosan lehet büszke a szerzője.